Meg kell hódítanunk a fiatalokat a komolyzenének! – Devich Márton Bartók Rádió-vezető a Mandinernek

Mit tud a Bartók, amit más nem?

A Bartók Rádió kivételes brand, valódi hungarikum, nem sok ehhez hasonló közszolgálati rádiós csatorna létezik a világon, amelyik éjjel-nappal, országos lefedettséggel működik. Bartók Béla neve ráadásul külföldön is nagyon jól cseng, állítólag, ha a magyarokról van szó, az ő és Puskás Öcsi nevét említik még ma is a legtöbben.

Névadónk öröksége pedig arra kötelez minket, hogy soha ne engedjünk a minőségből. A Prima Primissima díj örömteli visszajelzése annak, hogy talán jó az út, amin kiváló kollégáimmal együtt járunk. Annál is inkább, mert nem mindig olyan könnyű gyalogolni ezen a keskeny ösvényen. Egyszerre kell figyelnünk rá, hogy egy jottányit se engedjünk a színvonalból, miközben nyilván az a célunk, hogy kiszolgáljuk a hallgatókat, és igazodjunk az újabb és újabb igényekhez. Nagy kihívás, és nagyon fontos küldetésünk, hogy minél több fiatalt meghódítsunk a komolyzenének.

Érzésem szerint ez utóbbi a legnehezebb feladatuk. 

Nem titok, hogy a közönségünk nagy része az idősebb korosztályból kerül ki. Viszont ami reménykeltő, hogy nem csökken a hallgatottság, vagyis

És abban is bízom, amit a gyerekeimtől is hallok, hogy az egyetemisták körében van egy réteg, amelyik szívesen hallgat minket. Nyilván nem tömegekről van szó, de legalább a magocskák ott vannak, és idővel szárba szökkennek.

Devich Márton, a Bartók Rádió igazgatója, a Magyar Rádió Művészeti Együttesei ügyvezetője (fotó: MTVA/Csöndör Kinga)

Ha lesz még néhány évtized múlva egyáltalán rádió. Biztos, hogy szükség van az efféle hagyományos csatornákra akkor, amikor minden felvétel, koncert, zenemű egy pillanat alatt elérhető az interneten?

Szerintem igen.

A Bartók kínálata nemcsak abból a szempontból nagyon gazdag, hogy 24 órában sugároz zenét, hogy egyedülálló archívumunk van, hogy az összes magyar komolyzenei intézménnyel és zenei műhellyel szoros a kapcsolatunk, és vannak élő közvetítéseink a Metropolitan Operából, Bayreuthból, olykor a Scalából is – ilyen értelemben az ország legnagyobb, éjjel-nappal üzemelő hangversenyterme vagyunk. Hanem a tekintetben is, hogy rengeteg műfajjal foglalkozunk. Nyilván a klasszikus zene a fő csapásirány, de vannak a népzenére, dzsesszre és filmzenére fókuszáló műsoraink is; utóbbira jó példa a Cine-java filmzenei magazin, ami egyre népszerűbb pont a fiatalok körében is. Az online zenehallgatáshoz képest pedig akad még egy óriási előnyünk.

Mi az?

Hogy nem hagyjuk magára a hallgatót. Nálunk fontos elem a szöveg is, persze a megfelelő arányban, egészséges harmóniában a zenével, és soha nem a zene kárára. Alapvetés, és ehhez ragaszkodunk, hogy a műsorvezetők minden zeneművet fel- és lekonferálnak. A közérthető, sőt, frappáns, olykor humoros ismeretterjesztésre óriási szükség van, még ha néha egy-egy hűséges törzshallgatónk a szemünkre is veti, hogy túl sok a beszéd. Ha egyfolytában, huszonnégy órán át csak zene szólna, akkor nem lennénk más, nem adnánk többet, mint egy lemezjátszó vagy egy vég nélküli internetes lejátszási lista.

olyan magazinműsorokat készíteni, amelyek egyszerre értékesek, és a szó nemes értelmében szórakoztatnak is. Azaz, hangozzék ez bármilyen közhelyesen, a hagyományt úgy kell megőriznünk, hogy közben mindig meg is újulunk egy kicsit. 

Például hogyan? 

Szinte minden évben előrukkolunk egy-két új, alaposan megtervezett, a különböző generációk igényeire is figyelő műsorral. Idén Becze Szilvia műsorvezetésével, Veisz Gábor szerkesztésében elindult a főként crossover átiratokkal foglalkozó Zenei találkozások, illetve a kizárólag a fúvós muzsikára koncentráló Fanfár, amit két kiváló hivatásos muzsikus, ifj. Bazsinka József tuba- és Ottmár Dávid trombitaművész szerkeszt és vezet felváltva.

akik nagyon jól ismerik a kortárs zenei közeget. Annál is inkább így van ez, mert az utóbbi években a műsorvezető-szerkesztői gárdában jelentős fiatalítás zajlott. Volt, aki nyugdíjba ment, volt, aki szülési szabadságra, mások új kihívásokra vágytak. Mint Bősze Ádám, akinek a helyét a Muzsikáló reggelben ifj. Bazsinka József és Bolla Milán vette át március 1-jétől. Van utánpótlás.

A klasszikusoknak ha nem is nagy, de stabil rajongótábora van, de mi a helyzet a most születő zeneművekkel? Mennyire lehet – akármilyen is jól is vannak olykor „becsomagolva” – ezeket eladni a hallgatóknak?

A kortárs zene támogatása egyrészt kötelességünk, másrészt szintén szívügyünk. Népszerűsítésében Bánkövi Gyula zeneszerző, vezető szerkesztő kollégám jár az élen, ő szerkeszti az Ars Nova kortárszenei sávunkat, illetve működteti a Zenei Lektorátusunkat. A testülethez új kortárs művekkel lehet pályázni, a legjobbakból felvétel készül, sokszor a Magyar Rádió Művészeti Együtteseivel (MRME), így ezek bekerülnek az MTVA digitális archívumába, bármikor műsorba szerkeszthetők lesznek, és lesz esélye az utókornak kiválasztani közülük a maradandókat. Amúgy is nagyon szoros az együttműködésünk a szintén általam igazgatott MRME mindhárom műhelyével: a hangversenyeiket élőben közvetítjük, rengeteg beszélgetés készül a hétköznapjaikról, a koncertekről és a művészekkel, akik a saját, Bartók rádió által rendezett kamarakoncertjeinken is gyakran fellépnek. A Petőfi-év alkalmából kiírtunk egy zeneműpályázatot, amelyen Petőfi-versekre várunk új gyermekkari kórusműveket, kifejezetten a Magyar Rádió Gyermekkórusának dedikálva. Május 31-ig várjuk a pályamunkákat, a nyertes zeneművek ősbemutatója decemberben lesz. Mindezeken felül a Bartók rádió igyekszik a fiatal tehetséges muzsikusokat támogatni;

Őket a saját rendezésű stúdióhangversenyeinken rendszeresen szerepeltetjük.

Azt mondta, a kollégái között sok a hivatásos zenész. Kivéve önt, aki gépészmérnökből lett előbb kulturális újságíró, majd több váltás után a Bartók Rádió igazgatója. Nem éppen szokványos karrierút.

Inkább kacskaringós. Muzsikus családban nőttem fel, sőt, otthon állandóan szólt a Bartók, hiszen a nevelőapám, Zsoldos Péter a rádió főmunkatársa volt, édesanyám, Durkó Katalin zongoraművész pedig zenei rendező; tizenéves koromban gyakran bevitt magával a felvételekre, amit nagyon élveztem. Bár én is tanultam néhány évig zongorázni, hamar abbahagytam, a zenészpálya így szóba sem jöhetett. Még az érettségi környékén sem nagyon tudtam, mit kezdjek magammal. Az összes osztálytársam bölcsészkarra felvételizett, a legjobb barátomat kivéve, aki rajongott a motorkerékpárokért, folyton együtt szereltük a Pannóniáját. Ő a Műegyetemre ment gépész karra, én meg hirtelen úgy döntöttem, vele tartok. Becsülettel lediplomáztam, de az ötödik évre már teljesen világossá vált, hogy valójában az újságírás, azon belül is a kultúra érdekel. Elvégeztem egy újságíróiskolát, majd szép lassan kitanultam a szakmát, és akarva-akaratlanul is a komolyzene lett a szakterületem. De nem csak ez mutatja, hogy az ember nem menekülhet a sorsa elől:

Mindennek megkoronázásaként januárban Lajtha László-díjat kapott, az ő munkásságával régóta foglalkozik. Rokon lelkek?

Nem vagyok méltó ilyen összehasonlításra. Nyilván Lajtha zenetudósként, zeneszerzőként is óriás volt, és csodálatos ember, különleges személyiség. Ami talán közös bennünk, hogy Lajtha is nagyon fontosnak tartotta a zeneírói, ismeretterjesztő tevékenységet. Van még egy meghatározó kapcsolódás közöttünk:

Ezzel is meghálálva többek közt, hogy a Jóisten több kanyar után megengedte nekem, hogy – akár a Bartók Rádióra, akár az MRME-re gondolok – a világ legizgalmasabb, legnemesebb és legszebb munkáját végezhetem.

Nyitókép: Devich Márton a Bartók Rádió új stúdiójában, az MTVA Kunigunda utcai gyártóbázisán 2019. április 5-én. (MTI/Bruzák Noémi)