A U2 feldolgozta saját magát, bár ne tette volna

„Time is a train, makes the future the past / Leaves you standing in the station, your face pressed up against the glass” – az idő egy vonat, jövőt múlttá változtat, az állomáson hagy, nyomod az üveghez arcodat... oh milyen ironikus most a U2 Zoo Station dalszövege. És milyen igaz. Úgy általában a telő életre. Meg a U2-ra magára.

Oh, a U2. Oh, a Bono. Kevés olyan rockzenekar és énekes sztár osztja meg annyira a világ közvéleményét, mint az egykori dublini kölykökből mára milliárdos, hatvanas öregurakká korosodott tagokból álló U2, s közülük is Bono, az évtizedek során agyonrajongott és agyonutált frontember.

Coming out: e sorok írója nagy kedvelője a U2 csúcskorszakának, a nyolcvanas évek végi klasszikus rock monumentum The Joshua Tree lemeztől a kilencvenes évek eleji dekonstruált, színpompás, vadabb, szabadabb, progresszívebb és elektronikusabb Achtung Baby és Zooropa albumokig, rajtuk egyrészt mélyen emberi/férfi érzelmeket és dilemmákat, kétségbeeséseket és reményeket, másrészt a korszellemet tükröző dalokkal.

egy korát megelőző multimédiás, ironikusan interaktív, Leni Riefenstahltól a Beavis és Buttheadig, a történelem bugyraitól a futurisztikus technokultúráig mindent és mindenkit megidéző, saját nézőiket kétértelmű üzenetekkel bombázó, intellektuálisan inspiráló élményzuhatag volt. Nem véletlen, hogy – talán a U2 karrierjének tényleg végső záró akkordjaként – a Zoo TV valamiféle felújított, kortárs változatából csinálnak idén Las Vegas-i show-műsort Bonóék.

Messzi fénykor: a Zoo TV

Ez a bizonyos csúcskorszak viszont rég volt, nagyon rég. Harminc év telt el azóta, hogy alkotói kibontakozásuk – és pénzhegyeik – csúcsán ülve kimaxolták mindazt a kreatív energiát, ami bennük volt. Az azóta eltelt harminc évnek a nagy része azzal telt, hogy a U2 megpróbálta eljátszani a saját régi nagyságát, 4-5 évente kiizzadva magukból egy-egy albumot, majd megaturnét, miközben valójában pontosan azok lettek, ami ellen lelkes fiatalokként lázadtak: konformista, megelégedett, kiégett zenei üzletemberek.

A U2 kedvelőjeként is mókás az olyan rajongói kommenteket olvasni, hogy ideje már, hogy Bonóék újra valami ütőset tegyenek le az asztalra: könyörgöm, a nyugdíjkorhatárra érkezett bácsikról van szó. Tizenöt-húsz éve, a negyvenes éveikben több erőfeszítéssel és több bátorsággal még tovább keresgélhették volna művészi útjaikat, de az évek elszálltak, az idő nagy homokórája lepergőben van.

Innen érdekes nézni és meghallgatni a U2 legújabb produkcióját, a Songs of Surrendert, ami pontosan annak a bizonyítéka, amit e produkcióval az ír urak el akartak fedni: hogy az óra lejárt, a kávé lefőtt,

A Songs of Surrender nem egy hagyományos album, hanem egyszerűen a zenekar kedvenc saját számainak saját maguk általi feldolgozása, de e dalokból rögtön negyven is.

U2 - One (Songs of Surrender)

Pontosabban: a Covid-járvány csendes időszakában Bono és The Edge gitáros fogta magát, és elkezdett szöszölni a saját régi számaikkal. Edge újrahangszerelte a dalokat, van, amit kevésbé, van, amit jobban; Bono pedig újra felénekelte a számokat, van, ahol új, megváltoztatott dalszövegekkel. A munkálatokhoz be-becsatlakozott Adam Clayton basszgitáros, viszont a zenekart annak idején megalapító, s a dalaik ritmusát, sodrását, erejét meghatározó dobos, Larry Mullen szinte teljesen kimaradt az egészből, többek között amiatt, mert komoly egészségügyi problémákkal küszködik, amik miatt nem is tud dobolni a U2 következő tervezett fellépésein – vagy épp végleg.

Bono és Edge a produkció köré szőtt filozófiája szerint

milyen jelentést hordoznak nekik a fiatalként ír sorok most, egy hosszú pályafutás, megannyi élettapasztalat után.

Ez még jól is hangozna - csak a megvalósult zenei eredmény nem hangzik jól. Vannak legendás énekesek, akik idős korukra is megőrzik a karakteres hangjukat, sőt, akár még jobbak, érettebbek is lesznek: szegény Bono nem járt így, ezért a mostani fakó, nyervogó fahangján kell végighallgatni a zenekar csúcskorszakának dalait. A zenei körítés pedig leginkább abból áll, hogy kivették az amúgy sem telivér rockzenéjéről ismert U2 dalaiból a kemény, katonás dobritmusokat, Clayton ehhez asszisztáló, sodró basszusait, valamint Edge saját, legéteribb, felemelő gitár-hangtájképeit. Plusz Bono régi, erős és karakteres hangját.

Vagyis mindent, ami a U2.

Mondhatnánk, hogy csak a rajongóknak ajánlott: de pont a legnagyobb rajongók csóválják a fejüket a régi-új dalok alatti kommentekben, hogy mindez most miért kellett. És ez egy jó kérdés marad, benne a levegőben.

U2 - Where The Streets Have No Name (Songs of Surrender)

A U-2 egyébként, mint ismert, egy hidegháborús időkből itt maradt, rendkívüli magasságokba emelkedni, rendkívül sokáig repülni képes, máig szolgáló gépezet – pont, mint a popkultúra elmúlt 40 plusz évét végigélő, velünk maradt U2. De egyszer minden repülőgépből kifogy a kerozin, egyszer minden konstrukció elkezd berozsdásodni.

A Songs of Surrender talán már a földet érés és elbúcsúzás dalait jelentik egy nagyon hosszú röppálya után. Legyen akkor így, a nyugdíjas évekhez pedig jó egészséget kívánhatunk az ír uraknak. Sláinte!

Nyitókép: U2-koncert 2018-ban (Daniel Bockwoldt / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP)