Pontosabban: a Covid-járvány csendes időszakában Bono és The Edge gitáros fogta magát, és elkezdett szöszölni a saját régi számaikkal. Edge újrahangszerelte a dalokat, van, amit kevésbé, van, amit jobban; Bono pedig újra felénekelte a számokat, van, ahol új, megváltoztatott dalszövegekkel. A munkálatokhoz be-becsatlakozott Adam Clayton basszgitáros, viszont a zenekart annak idején megalapító, s a dalaik ritmusát, sodrását, erejét meghatározó dobos, Larry Mullen szinte teljesen kimaradt az egészből, többek között amiatt, mert komoly egészségügyi problémákkal küszködik, amik miatt nem is tud dobolni a U2 következő tervezett fellépésein – vagy épp végleg.
Bono és Edge a produkció köré szőtt filozófiája szerint
meg akarták nézni, mennyire maradtak relevánsak ezek az ifjúkorukban írt dalok önmaguk számára,
milyen jelentést hordoznak nekik a fiatalként ír sorok most, egy hosszú pályafutás, megannyi élettapasztalat után.
Ez még jól is hangozna - csak a megvalósult zenei eredmény nem hangzik jól. Vannak legendás énekesek, akik idős korukra is megőrzik a karakteres hangjukat, sőt, akár még jobbak, érettebbek is lesznek: szegény Bono nem járt így, ezért a mostani fakó, nyervogó fahangján kell végighallgatni a zenekar csúcskorszakának dalait. A zenei körítés pedig leginkább abból áll, hogy kivették az amúgy sem telivér rockzenéjéről ismert U2 dalaiból a kemény, katonás dobritmusokat, Clayton ehhez asszisztáló, sodró basszusait, valamint Edge saját, legéteribb, felemelő gitár-hangtájképeit. Plusz Bono régi, erős és karakteres hangját.