Szerepére készülve több hónapig csiszolta akcentusát, de Monroe jellegzetes fátyolos hanglejtését is hitelesen alakítja, ahogy a drámai helyzetekben sem jut eszünkbe, hogy túljátszaná szerepét.
Annál nagyobb gondjaink vannak a forgatókönyvvel és a dramaturgiával, amely képtelen egységes egésszé formálni a történetvezetést, a néző kínjai is részben ebből a hiátusból fakadnak. De ugyanúgy nem tudunk idővel mit kezdeni a túlzottan hosszúra hagyott jelenetekkel és a szenvedések öncélú ábrázolásával sem, melyek az alkotói szándékokkal ellentétes hatást váltanak ki. Ahelyett, hogy döbbenten konstatálnánk Hollywood második aranykora és az amerikai álom mögött megbúvó valóságot, már egy óra elteltével sűrűn pillantgatva az óránkra azt mondogatjuk: mikor lesz ennek már vége?
A rendező Andrew Dominik valószínűleg ott téveszt célt, hogy bár a filmet jegyző Netflix és a producerként közreműködő Brad Pitt hollywoodi mércével mérhető erőforrásokat biztosított filmjéhez, ám a rendező mintha szerzői filmet akart volna csinálni. Ugyanakkor borítékolható, hogy sem közönségfilm nem lesz a Szösziből (az iMDb-n tízből 5.6-ra, a Letterboxd-on ötből 2.1-re értékelik jelenleg a mozit), a vájt fülű művészfilmes közönség pedig félresiklott kísérletnek,
súlyosabb esetben blöffnek fogja tartani a filmet,
ami pont ezért már most két szék között csúszik az asztal alá.