Szex, dráma és öncélúság – a Szöszi című Monroe-filmről

Írta: Kéri Gáspár

Utoljára kamaszkorom egyik péntek estéjén szenvedtem annyit egy reménytelenül hosszú kínai kung-fu filmen a Lenin körúti Vörös Csillag filmszínházban, mint most ezen a mozin. Ugyancsak a Nagykörúton, az akkor már régi-új nevére keresztelt Apollóban voltam egy irgalmatlanul jó VHK-koncerten is a kilencvenes évek első felében, bezzeg akkor nem szenvedtem, de nem is unatkoztam.

Viszont a Joyce Carol Oates írónő 2000-ben megjelent, a valóságot a fikcióval keverő regénye nyomán született Szöszi (Blonde)

Ezt annak ellenére írom, hogy a színészek többsége remekel, és van egy nagyon erős, bár határozottan túlesztétizált képi világa a két óra negyvenöt perc hosszúságú filmnek. Talán éppen a vizualitás, és persze a címszerepet játszó Ana de Armas játéka képes végig vászon vagy monitor előtt marasztalni a túltolt szenvedéstörténetet telibe kapó nézőt.

Úgy Oats regénye, mint az Andrew Dominik által rendezett film egyszerre épít a fikcióra és a valós életrajzi elemekre, amivel nem is lenne gond, ha az egyébként eklektikus filmnyelvi eszközökkel operáló opusz nem realitásként akarna mindent az óvatlan nézőre varrni. Amíg az anya neurotikus, önmagára és a kis Norma Jeane-re egyformán veszélyes alakja (Julianne Nicholson) valóság, addig a Chaplin-fiúval, Case-zel (Xavier Samuel) és egy másik híresség fiával, Edward G. Robinson Jr.-ral folytatott szerelmi háromszöge bár nem bizonyított, fontos szálként fut végig az apakomplexussal küzdő színésznő filmbéli életében.

Valamilyen érthetetlen okból

ám őket zseniális színészi alakításban.

Az egyikük a New York Yankees legendás baseballjátékosa, Joe diMaggio (Bobby Cannavale), aki házasságuk alatt szinte folyamatos bántalmazó viszonyt folytatott feleségével, ám Monroe haláláig kapcsolatban maradtak egymással. A másikuk pedig a drámaíró Arthur Miller (Adrien Brody), akivel az öt évig tartó házasság egyszerűen kihűlt, kapcsolatuk érdektelenségbe fulladt. Érdekessége ugyanakkor a filmnek, hogy a Hollywood által többnyire felmagasztalt John F. Kennedy elnök (Caspar Phillipson) az egyik legocsmányabb karakter azon férfiak sorában, akik a filmben szexuális abúzusnak teszik ki a színésznőt. Tegyük hozzá, a Kennedyvel való liezon részletei sem ismeretesek.

A film előzetese

És ha már szexualitás. A Szöszi azon amerikai filmek sorát gyarapítja, amelyik megkapta azt a ritkán kiosztott NC-17-es besorolást, amely bár nem él a direkt pornográfia vagy obszcenitás eszközeivel, bizonyos jeleneteivel mégis erősen ezen a határon egyensúlyoz.

valamint azokat az erotikus jeleneteket, amelyekkel Marilyn Monroe egész lényét és emlékét legalább annyira kihasználják az alkotók, mint tették számosan életében a színésznővel.

Szerepére készülve több hónapig csiszolta akcentusát, de Monroe jellegzetes fátyolos hanglejtését is hitelesen alakítja, ahogy a drámai helyzetekben sem jut eszünkbe, hogy túljátszaná szerepét.

Annál nagyobb gondjaink vannak a forgatókönyvvel és a dramaturgiával, amely képtelen egységes egésszé formálni a történetvezetést, a néző kínjai is részben ebből a hiátusból fakadnak. De ugyanúgy nem tudunk idővel mit kezdeni a túlzottan hosszúra hagyott jelenetekkel és a szenvedések öncélú ábrázolásával sem, melyek az alkotói szándékokkal ellentétes hatást váltanak ki. Ahelyett, hogy döbbenten konstatálnánk Hollywood második aranykora és az amerikai álom mögött megbúvó valóságot, már egy óra elteltével sűrűn pillantgatva az óránkra azt mondogatjuk: mikor lesz ennek már vége?

A rendező Andrew Dominik valószínűleg ott téveszt célt, hogy bár a filmet jegyző Netflix és a producerként közreműködő Brad Pitt hollywoodi mércével mérhető erőforrásokat biztosított filmjéhez, ám a rendező mintha szerzői filmet akart volna csinálni. Ugyanakkor borítékolható, hogy sem közönségfilm nem lesz a Szösziből (az iMDb-n tízből 5.6-ra, a Letterboxd-on ötből 2.1-re értékelik jelenleg a mozit), a vájt fülű művészfilmes közönség pedig félresiklott kísérletnek,

ami pont ezért már most két szék között csúszik az asztal alá.

A film kifogástalan képi világára – amit operatőrként Chayse Irvin jegyez – a teljes eklekticizmus jellemző, és bár elsülhetne jól is ez a posztmodern alkotói poén, inkább tovább fragmentálja a film egészét. 4:3-as és 16:9-es képarányok, valamint a fekete-fehér és a Kodak régi színes nyersanyagára, a Technicolorra hajazó jelenetek váltogatják egymást, aminek van egy nagyon egyszerű magyarázata. A film látványvilágát jelentős részben korabeli fotók és filmrészletek rekonstrukciójával hozták létre, ami egyrészt izgalmas kísérlet, de az amúgy is problémás dramaturgiát ez nem hogy erősíti, inkább tovább gyengíti. A film zenéjét viszont a rendezővel régóta együtt dolgozó alkotópáros, Nick Cave és Warren Ellis jegyzi, akik a 20. század végi underground zenei szcénából érkezve zeneszerzőként ma már jelentős filmes múltat tudnak a hátuk mögött.

A Szöszi nagyon fontos kérdéseket vet fel, de nem éri el célját. Sőt bizonyos értelemben saját maga ül be a vádlottak közé azzal, hogy

A film Hollywood, Amerika, és a világ egykor emblematikus szexszimbólumát – ma már e szó leírása is inszinuációnak hat –, azt a Marilyn Monroe-t állítja fókuszba, akit a csillogás, a világhír, a gazdagság és a siker szinonimájaként tűzött zászlajára a kor és a társadalom, amelyben élt. Pedig a civil életében csak Norma Jeane-ként élni próbáló Marilyn Monroe talán nem is akart mást, mint egy Csehov-mű szereplőjeként háborítatlanul élni a végtelen időben.

Blonde

Amerikai életrajzi dráma

2 óra 45 perc,

2022. szeptember 28-ától a Netflix kínálatában.