Miért ne lehetne Bartókot jazzbe csomagolni? – Sárik Péter a zene szabadságáról

Cegléden nőtt fel, ahol nagy hagyománya van a zeneoktatásnak: ennek köze volt a pályaválasztásához is?

Mivel a családban, a felmenőim között egy zenész sem akadt, egész biztosan. Már az általános iskolában nagy szerencsém volt, a város ének-zenei tagozatos osztályába járhattam, ahova bejutni sem volt egyszerű, a szülők szinte verekedtek a helyekért. Emellett fantasztikus zeneiskolánk van átlagon felüli hangszerparkkal, amikor jó néhány évvel később Budapestre kerültem, döbbenten láttam, hogy a fővárosban ez közel sincs mindenhol így.

ami 1970-ben egy legendás jazzfesztivállal indult. Ez idő tájt a budapesti zenészek is gyakran lejártak esténként csak úgy, örömzenélni a városba. Mindezekből következik, hogy mindig is rengeteg gyerek tanult arrafelé zenélni, és az évtizedek során komoly klasszikuszene- és jazzértő közönség is kifejlődött.

Nyilván nem minden zeneiskolásból lesz aztán zenekadémista, majd hivatásos muzsikus, önnél mi döntött? 

Nagyon könnyen indult a dolog, sorra nyertem a különböző zongoraversenyeket, a sikerélmények, pozitív visszajelzések szinte észrevétlenül tereltek a zenei pálya felé. Ami inkább érdekes, hogy a jazz egyáltalán nem volt szerelem első hallásra, viszonylag későn, tizenhét éves koromban ütött be.

ami elég elvont zene volt, mégis teljesen elvarázsolt. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy abban az időben már erősen kacsingattam kifelé a klasszikus zene viszonylag zárt világából, például heti kétszer Budapestre jártam könnyűzenei zongorázást tanulni. 

Sárik Péter Trió (Gálfi Attila, Sárik Péter, Fonay Tibor)

Talán, ha a hagyományos utat követve a konziba kerül, ma a hangversenytermekben találkozhatnánk a nevével. 

Lehet. De örülök, hogy nem így történt, mert így teljesen normális, átlagos gimnazista lehettem, és a saját tempómban, szabadon találhattam meg a jazzt, ami igazán az én műfajom. Később sok koravén, gondterhelt konzissal találkoztam, és ismerve az én akkori bizonytalan, görcsös kis lényemet, azt hiszem, nem tett volna jót nekem az a közeg. Így kicsit lemaradtam ugyan a zongorában, de ezt később be lehetett hozni. Hogy nem kerültem be túl korán a rendszerbe, annak egyébként a mai napig élvezem az előnyeit. Kevésbé szűkült be a világom, és tudatosan figyelek arra, hogy véletlenül se legyek művész úr, félig-meddig civilként pedig jobban látom, hogyan élnek az emberek, mit szeretnek, mire vágynak, mivel, hogyan kell zeneileg is megszólítani őket. Szerintem

Azért szeretek annyira utazni is, hogy minél több színét láthassam a világnak.

A jazz itthon még mindig nagyon rétegzenének számít, sokan ódzkodnak tőle, vagy minimum gyanúsan méregetik. Más országokban mi a helyzet?

Mivel Nyugaton nem volt ez a kommunizmus nevű majd fél évszázados borzalom, azaz a jazz nem szorult évtizedekre a tiltott, jó esetben tűrt kategóriába, nyilván más a beágyazottsága. Nemrégiben voltunk például egy holland fesztiválon, ahol a város főterén egy nagyon durva avantgárd jazzkoncert volt, az a fajta, amit mi disznóölésnek szoktunk nevezni, és százak hallgatták őszinte csodálattal. Vagyis, Nyugat-Európában a folytonosság miatt sokkal jobban benne van a fülekben ez a fajta zene, a legvadabb kísérleteket is felszabadulva élvezi a közönség.

a Bartók-műsorunk Kazahsztánban vagy Törökországban például egészen félelmetes hatást váltott ki. Magyarországra visszatérve, nálunk érdekes kettősség figyelhető meg a jazz-zel kapcsolatban. A múlt század második felében ugyan igyekeztek teljesen elfojtani, ám éppen emiatt lett bizonyos körökben annyira izgalmas: jazzt játszani és hallgatni világnézet, forradalom is volt egyben. Az akkori „őrülteknek” meg a legendás vidéki jazzfesztiváloknak köszönhető, hogy a műfaj nem halt el teljesen, és nekünk, akik a rendszerváltás után kezdtük, volt mihez csatlakoznunk.

Kijönni azonban azóta sem sikerült a skatulyákból, a jazz-zel kapcsolatban jellemzően két végletben gondolkodnak sokan: vagy füstös bárokban van a helye, vagy a hangversenytermekben. Le lehet számolni az ilyesfajta sztereotípiákkal?

Mi folyamatosan ezen vagyunk. A jazzben ugyanis éppen az a jó, hogy lehetetlen keretek közé szorítani. Ugyanúgy belefér a popos, rockos, folkos, klasszikus zenére épülő vagy a teljesen avantgárd vonal – ha a minőség adott, szinte bárki rá tud valamelyikre csatlakozni. Abszolút rajtunk, jazz-zenészeken múlik, hogy ezt a sokféleséget meg tudjuk-e mutatni a közönségnek. Ebben viszont kissé le vagyunk maradva.

Straight no chaser (10. születésnapi koncert)

Mit kellene másképp csinálni?

A jazz-zenészeknek muszáj lenne barátkozniuk azzal, hogy a saját kezükbe kell venni a sorsukat. A magas szintű zenei tudás, minőség alap, de hiába játszol tökéletesen, ha senki sem ismer. Tudomásul kell venni, hogy ma egy jazz-zenész mögött többnyire nem áll senki és semmi,

2022-ben ráadásul ez sokkal könnyebben működik, mint akár csak tizenöt évvel ezelőtt. A világhálón pár gombnyomással ezrek érhetők el, telefonnal bárki tökéletes fotókat és videókat készíthet a produkciójáról. Ha tetszik, ha nem, az ezekkel a dolgokkal való napi szintű foglalkozás szintén összetevője a sikernek. Hiszen a koncertezés, mondjuk ki, üzlet is. Termékek vagyunk a zenei piacon, amiket el kell adni, bármilyen rosszul hangzik is ez egy művész számára. 

Vagyis először jó volna a fejekben rendet rakni?

Pontosan, és nem csak ezen a téren. Bár én alapvetően nagyon szeretem a merjünk nagyok lenni gondolkodást, a realitás mégiscsak az, hogy Magyarország kicsi. Ha sokat utazol, látod, hányan vannak még versenyben a piacon, akik ráadásul nem panaszkodnak, nem másokra mutogatnak a saját esetleges kudarcaik miatt, hanem összeszorított foggal dolgoznak azért, hogy beverekedjék magukat a legjobb, legérdekesebb jazz- vagy akármilyen előadók közé. Mi viszont még ebből a szempontból is viseljük valahogy a szocializmus örökségét: majd jön valaki, és mindent megold helyettünk, ha meg nem,

De azért sokan megértették már az új idők szabályait.

Ilyenkor persze mindig felvetődik a kérdés, hogy valóban az a jó, ami a legjobban látszódik?

Közel se. Azt gondolom, hogy a jazz- és a klasszikus zene is nagyon igazságos műfajok: lehet bármilyen jó a marketinged, a színpadon három perc alatt kiderül, mennyit érsz

Nyilván  mindkét műfajban vannak zseniális és kevésbé zseniális előadók, de ha itt nem érsz el egy szintet, akkor nem kerülhetsz komoly színpadokra. Nyilván ilyenkor fel szoktak hozni néhány olyan előadót, mint például Richard Claydermant, akibe az összes klasszikus zenész belerúg, én viszont mindig megvédem. Méghozzá azért, mert soha nem állította magáról, hogy ő lenne a világ legjobb zongoristája, egyszerűen lejátssza a saját kis négyakkordos műveit, amiket rengetegen szeretnek. Tökéletes példája a látszólag klasszikus zenésznek, aki valójában nem az, és ha megkérdeznénk, szerintem nem is állítaná ezt magáról.

A jazz-zenészek egymás közti megítélése is ilyen szigorú?

Hát igen, azt kell mondanom, hogy nálunk igen aktív a „jazzpolizei”, a szakmának egy megfoghatatlan halmaza, akik megmondják, hogy ki és mi a jó. Meg, hogy mi a jazz és mi nem az. Mindezt egy icipici országból. Vicces, nem? De a legjobb nem foglalkozni mindezzel, hanem járni szépen a saját utad. Pláne, mert a jazz nem egy merev rendszer, mindig is megvoltak a maga színes, érdekes, különleges, „kilógó” egyéniségei. Éppen úgy, mint a klasszikus zenének: Mozartot életében egyáltalán nem vette körül olyan nimbusz, mint azt ma hisszük, Beethoven magánemberként egy vadállat volt,

A legnagyobb tiszteletem mellett azt gondolom, hogy nem kell szentekké avatnunk őket, sokkal jobban érthetjük és érezhetjük a zenéjüket, ha emberként tekintünk rájuk. Mert oké, hogy normálisan felöltözve, az alapvető viselkedési szabályokat betartva járunk koncertre, és megadjuk a módját a dolgoknak, de a zene alapvetően mégis szabadság-, boldogság- és örömforrás  – annak is, aki csinálja, és annak is, aki hallgatja.

LGT: Nem adom fel – Sárik Péter Trió és Falusi Mariann

2010-ben indult Jazzkívánságműsor című koncertjeik lényege az volt, hogy a közönség bármilyen slágert kérhetett, amit önök eljátszottak a saját stílusukban. A legjobban sikerült darabokból azóta négy album is megjelent, az utolsó kettőn, Falusi Mariannal kiegészülve, csak magyar dalok jazzátiratai szerepelnek. Mindezt tekinthetjük egyfajta mézesmadzagnak is: minél többféle embert és korosztályt megnyerni ennek a műfajnak?

Természetesen igen, amellett, hogy mi magunk is nagyon élvezzük ezt a fajta, műfaji határokon átívelő játékot. Ráadásul ezzel a műsorunkkal be tudunk jutni olyan fesztiválokra is, ahova azelőtt – „átlagos” jazz-zenekarként – biztosan nem hívtak volna meg bennünket; ott vagyunk az ékben két népszerű pop- vagy rockzenei előadó, együttes közt. Jó párszor átéltük már azt is, hogy mondjuk valamelyik Balaton-parti városban két lángos meg vattacukor között az emberek megálltak a strand melletti színpadnál, és ha már ott voltak, és éppen mi zenéltünk, óriási lelkesedéssel hallgattak minket. Pedig az egész Jazzkívánságműsor voltaképpen egy átverés:

És ha e miatt az élmény miatt a több száz emberből csak tíz nem fut később világgá a jazz szó hallatán, esetleg még ránk is keres az interneten, nyert ügyünk van. Az a tapasztalatom, hogy ha valakinek ez a műfaj bármilyen formában egyszer beüt, örökre a rajongója lesz.

Bartók és Beethoven „becsomagolásának” hasonló a célja?

Ez esetben inkább fordított a helyzet. Abban bízunk, hogy vannak jó páran, akik amúgy be nem tennék a lábukat egy Bartók-koncertre, de egy nyári fesztiválon, akár sörrel a kezükben meghallják a mi lazább, jazzes előadásunkat, talán kedvet kapnak egy klasszikus hangversenyhez is. Beethovennél ugyanígy. Mert játszhatjuk mi remekül a IX. szimfóniát trióban, de mindig az eredeti lesz a tökéletes.

Az X Bartók albumuk tételei mellett a Kékszakállú herceg várát szintén átültette jazzbe, melyet két operaénekessel, valamint a Budafoki Dohnányi Zenekar vonósaival a Zempléni fesztiválon és a Bartók Tavasz keretén belül mutatták be. Miért ilyen fontos önnek az ő személye, életműve?

Szerintem minden jazzista odavan Bartókért. A modern jazz rengeteget átvett az ő zenei világából, nem véletlen, hogy amikor lejártak a műveit védő szerzői jogok, annyian kezdtek Bartók-feldolgozásokat játszani. De nemcsak emiatt olyan fontos nekem,

még megharcolnunk sem kellett érte, mint Liszt Ferencért. Ezért sokszor gondolkodtam rajta, milyen jó lenne őt őszintén szeretni, nem sznobságból, divatból vagy hajbókolva, miközben belül sokan valójában ki nem állhatják. Ezért mindig elmondom a Bartók-koncertjeink elején is, hogy tudom, hogy rengetegen nem is kedvelik igazán a zenéjét, de köszönöm, hogy ennek ellenére is eljöttek, és adtak egy esélyt, hogy általunk közelebb jussanak hozzá.

A Sárik Péter Trió X Bartók lemezének bemutatója 2018. szeptember 21-én a Zeneakadémia Nagytermében

A másik szerelme Erdély, ahova a kilencvenes évek óta visszajár magánemberként és zenélni is, idén például tizennégy koncertet adtak tizenhat nap alatt. Ez hogy kezdődött?

1992-ben a gimnáziumi osztálytársam egyik nap megkérdezte, nem ugrunk-e ki Nyárádszeredára az unokatestvéréhez, én meg gondolkodás nélkül igent mondtam. Az árokparton aludtunk, reggel egy boci ébresztett, óriási élmény volt, Utána évekig túráztunk a legszebb helyeken, felmentünk egy hétre a havasokba hálózsákkal, patakvizet ittunk és a hátizsákból éltünk. A koncertezés bő egy évtizeddel később indult, a Trióval minden évben visszajárunk,

Vicces, de még feleségemet is Erdélynek köszönhetem, aki magyarországi magyarként harmincéves korában költözött Csíkszeredába, ott ismerkedtünk meg, majd sokáig kétlaki életet éltünk. Ahogyan ő, úgy én is megmagyarázhatatlan vonzódást érzek az ottani táj és emberek felé. Ez az érzés pont olyan leírhatatlan, mint azt megfogalmazni, miért rajongok annyira Bartókért: a kelet-európai kultúrákból gyökereztetett művészete mintha ösztönösen és egyszerűen benne lenne a szívemben-lelkemben.

***

A Sárik Péter Trió tizenöt éves fennállása alatt játszott már gyerekeknek jazzmesét, felnőtteknek saját kompozíciókat, műalkotások zenei illusztrációit, Jazzkívánságműsort magyar és világslágerekkel, Beethovent, Bartókot és más klasszikus szerzőket. A zenekar tagjai: Sárik Péter, Fonay Tibor, Gálfi Attila. A MOMkultban szeptember 8-án, este 19 órakor kezdődő születésnapi estjükön a velük rendszeresen együtt zenélő vendégművészek – Falusi Mariann, Berki Tamás, Illényi Katica, Szőke Nikoletta, Luiza Zan és a Szolnoki Bartók Béla Kamarakórus – is fellépnek. A további koncertidőpontokról itt lehet tájékozódni: Koncertek - Sárik Péter (petersarik.com) 
 

Fotók: Sárik Péter Trió