„A vásznon nem lehet hazudni” – nagyinterjú Sándor Pál filmrendezővel

Sándor Pál (Budapest, 1939. október 19. –) Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar rendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes és kiváló művész. Az érettségi után a Mafilmhez került, ahol laboránsként és felvételvezetőként dolgozott. 1959-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Herskó János osztályában végzett 1964-ben. Évekig tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, több mint tíz évig volt a Novofilm magyar–német filmprodukciós vállalat ügyvezető igazgatója, 2000-ben létrehozta saját filmes cégét, a Filmstreetet. 2003-tól a Hunnia Filmstúdió vezetője. Huszonnégy nemzetközi rangos szakmai elismerése közül a legjelentősebbek a Berlini Ezüst Medve, a Cannes-i Fipresci-díj, a Chicago-i Ezüst Hugo és a Karlovy Vary-i Kritikusok Díja.

***

Mikor szeretett bele a moziba?

Én minden csütörtökön a gimnázium helyett a moziban ültem a barátommal, és néztük az új filmeket. Imádtam moziba járni! A Keleti pályaudvar oldalában volt egy mozi, nyolcévesen a Z, a fekete lovast is ott láttam. Rákospalotán a kisgazdáknak, a szociáldemokratáknak és a kommunistáknak is volt egy-egy mozija. Belógtam ide is, oda is.

A mozi iránti szenvedélye a családból jött?

Semmi családi hagyománya nem volt, egyszerűen elvarázsolt. Részben az, ami a vásznon volt, részben az, hogy emberek ülnek egy közös térben, együtt lélegeznek, sírnak vagy éppen nevetnek. Imádtam!   

Rendezőként mi motiválta?A siker?

Elsősorban nem a siker érdekelt, egyszerűen filmet akartam csinálni. Az elképesztő mozis élmények miatt így már felnőttként bekéredzkedtem a kamera mögé. Rendezőként aztán talán ismert ember akartam lenni. Közelről láttam Máriássy Félixet, Várkonyi Zoltánt, Jancsó Miklóst, Keleti Mártont, és megbabonázott valami, pontosabban a celluloid szeretete.  

Színész nem akart lenni?

A Z, a fekete lovas után, az esti sötétben úgy mentem haza, mint egy ló. Csörtettem és a fenekemet ütögettem, mintha én magam lennék a fekete lovas és a ló együtt. Akkor volt kedvem utoljára a színészet gyakorlására. A rendezés sokkal jobban vonzott.    

Több korábbi interjújában is említette, hogy gyakran álmodik. Mit jelentenek az álmok az életében?

Az álom nekem a megélt élet valamifajta vetülete. Én többnyire álmodok, és többnyire emlékszem az álmokra. Tovább megyek, többnyire színesben álmodok. Felébredek, elcsípem a végét, gyorsan végiggondolom, és próbálom megfejteni, miért azt álmodtam.

Van olyan álma, amely nagyon elgondolkoztatta?

Akadt egy furcsa álmom nem is olyan régen. Volt egy nagyon jó barátom, a főiskolán ismerkedtem meg vele, sokat köszönhetek neki. Simó Sándor, sajnos már nem él. Két-három nappal az álom előtt beszélgettem valakivel róla. Aztán volt egy olyan álmom vele kapcsolatban, ami úgysem hihető, tehát elmondom.

Hallgatom.

Azt álmodtam, hogy Rákospalotán, ahol nyaranta eltöltöttem a gyerekkoromat, egy közismert téren ült Sanyi hintaszékben. Odamentem hozzá, de nem állt velem szóba. Baromira megdöbbentem és felébredtem. Felébredtem az álmomban egy álomból, és mentem tovább. Találkoztam anyámmal és apámmal, egyik sem élt már, és panaszkodtam nekik, hogy Simó nem áll velem szóba. Azt súgták, hogy menjek vissza, ne adjam fel. Visszamentem, ott ült Sanyi a hintaszékben a tér közepén, újra próbálkoztam, és akkor már mondott valamit, de olyan halkan, hogy nem értettem. De végre megnyugodtam, hiszen szóba állt velem. Itt

Azt olvastam, New Yorkról is sokat álmodott, ahová évtizedekig nem juthatott el.

A New York utáni megmagyarázhatatlan vágyódásom valóban évtizedes volt. Minden zenét meghallgattam, minden könyvet elolvastam, minden filmet megnéztem erről a városról. Amikor végül kiértem New Yorkba, természetesen már nem volt idegen.

Jobb volt élőben New York, mint az álmában?

Találkozni azzal, ami nem álom, hanem valóság, számomra sokkal jobb.

Sándor Pál (jobbra) a Bohóc a falon című filmje forgatásán (fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika)

Az első népszerű filmje, az 1967-ben forgatott Bohóc a falon mintha háttérbe szorult volna az idők során. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy túl jók lettek a későbbiek?

Megcsináltam, minden filmem éli a saját életét, ez természetes, nincs ezzel semmi bajom.  

Három tehetséges kamasz szerepelt benne, Ferenczi Gábor, Tardy Balázs és Szurdi Miklós. Velük tartja a kapcsolatot?

Azért mert tehetségükkel segítettek létrehozni egy filmet, még nem szükségszerű sajnos, hogy barátokká váljunk. Szurdi Mikivel évtizedeken keresztül így volt, Tardy Balázs néhány éve meghalt, Ferenczi Gábor filmrendező lett. 

Volt olyan színész, akivel viszont szoros barátságot ápolt később...

Dezsőre gondol?

Igen, Garas Dezsőre gondolok, aki ugyebár a Régi idők focijának a főszerepét alakította zseniálisan. Igaz, hogy elsőre nemet mondott, amikor felkérte a szerepre?

Igen, mivel amikor szóltam neki, már elvállalt egy tévésorozatot. És megint a sors: leállították a forgatását. Ha ez nem történik meg, lehet, hogy nem tudtam volna leforgatni a Régi idők fociját. Nagy zavarban voltam, legalább tizenöt-húsz színésszel csináltam próbafelvételt, de nem találtam Minarik Edét.

Mit érez, ha megnézi a Régi idők fociját?

Nem nézek meg magamtól egy Sándor Pál-filmet sem. Vicces lenne. Néha azonban találkozom velük itt-ott. A filmjeimmel általában úgy vagyok, hogy mind a saját kölköm, a kripli és a nem kripli is, és mindig másképp hatnak rám. Például van egy filmem, Mastroiannival, Schygullával, a Miss Arizona, amit nemrég láttam. Nem azt mondom, hogy tetszett, de az a film, amit korábban nagyon nem szerettem, most nagyon közel került hozzám.  

„Mert kell egy csapat...”

A Régi idők fociját manapság is le lehetne forgatni?

A következők hiányoznak: Mándy Iván, Tóth Zsuzsa, Garas Dezső, a helyszínek, és nincs már Major Tamás, Temessy Hédi, Márkus László, Margitai Ági, Ács János. Te jó Isten!  

Manapság is lehet jó filmet csinálni?

Harminc évvel ezelőtt történt az ország életében egy nagy változás. Valami nagyon más lett, és egyelőre nem találja a helyét az ország. Az úgynevezett szocializmusban az én átélésem szerint nem volt annyira nagy szerepe az egzisztenciális kiszolgáltatottságnak. Szép szürkén-szürkében éltük az életünket. Volt fizetésünk a filmgyárban, nekem talán 2500 forint, ha pedig elfogyott, szóltam egy barátomnak, hogy adjon kölcsön. Közben meg gőzerővel építettük a saját életünket. Volt egy Lumumba utca 174., a filmgyár, ott volt a Latinovits büfé, ahol minden nap találkoztak egymással a filmkészítők.

Valamikor a kezembe került néhány régi fotó, a Herkulesfürdői emlék című filmem partiján készültek a Vörös Csillag moziban. Döbbentem néztem a képeket. Az összes filmes ott volt, az emberek egymással beszélgettek, mosolyogtak, figyelemmel voltak egymás iránt. Persze annak a létnek is megvoltak a korlátai, sőt, a borzalmai is. Nagyon másfajta lét volt.

Ez, ami pedig most van, még mindig nagyon szokatlan. Akkoriban fontos volt, ki tudja jobban, bátrabban megfogalmazni a filmen azt a világot, amelyben élünk. Ami most van, azt harminc év alatt nem tudta megszokni sem az ország, sem a filmes szakma. Persze igaztalan dolog lenne, ha azt mondanám, az volt a jobb korszak. Remélem, akik már ide születtek, jól érzik magukat ebben a közegben, amiben filmet csinálhatnak. Csomó tehetséges kölök van, de minden nagyon más.  

Mázlistának érzi magát, hogy a hatvanas évektől alkothatott?

Mázlista vagyok, mert 16 év alatt kétévente csinálhattam egy filmet. Ma egy fiatalnak a szakmába beszabadulva öt-hat évet kell várnia egy filmre, vagy inkább többet. Ezért is szerencsés vagyok.  

Garas Dezső, a megfakult öreg tükör és az a bizonyos kulcsmondat (fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika)

A kell egy csapat szlogent ki találta ki a Régi idők focijában?

Volt egy jelenet, a műtermemben forgattuk. Ott volt egy megfakult, öreg tükör. Mondtam Dezsőnek, hogy nézzen bele. De mit mondjak? – kérdezte. Tóth Zsuzsa, a forgatókönyvíróm kiment a teremből, majd három perc múlva bejött egy papírral.

Van olyan filmrendező, aki a rögtönzéseket kifejezetten utálja. Ellenben Sándor Pálnál sokszor a forgatásokon formálódik a film.

Az a fontos, hogy a rendező saját létét meg tudja valósítani, ha forgat. Persze egy film létrejöttéhez kell egy stáb, egy csapat, akik hisznek benned, akiknek jó veled ez a csodálatos utazás, a filmcsinálás. A munkájuk, a gondolataik nagyon fontosak, és be tudnak épülni a filmbe.

Van olyan filmje, amely nem készülhetett el?

Nincs olyan forgatókönyvem, amelyet elfogadásra leadtam, és nem lett belőle film. Most lehet, hogy lesz a vége felé.

Milyen filmről van szó?

Van bent egy pályázatunk, ötrészes televíziós sorozatra. Gárdos Péter Hét mocskos nap című regényéből készül, ezt a regényt most adják ki Amerikában. Ebből születne öt részes, ötvenperces filmsorozat. Az öt részt öt rendező készítené. Várok rá, hogy mondjanak igent. Vagy nemet. (Az interjú óta a forgatókönyvet elutasították – a szerk.)  

Vonzódott a mozihoz, New Yorkhoz és Karády Katalinhoz is. Hogyan kezdődött?

Gyerekként láttam egy Karády-filmet, de onnan ismertem, hogy anyám rengeteg Karády-dalt énekelt nekem. Valami baromi érdekes volt benne,

a harmincas évek végén és a II. világháború idején.

Ezt, hogy érti?

Hogy itt a vég, ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte. Karády igazi szimbólummá nőtt a szememben. Aztán jött a Szabadíts meg a gonosztól című filmem a hetvenes években, amely abban a korszakban játszódott, volt egy tánciskola is, s azt mondtam magamban, Karády kell hozzá.  

És kiment New Yorkba, hogy találkozzon vele.

Életem egyik nagy felsülése volt. Háromnegyed éjszakát tölthettem vele.

Hihetetlenül nyitott volt. Aztán megállapodásunk értelmében másnap forgatni kezdtünk vele, és ez a csoda elmúlt. Ő bezárult. A felvett anyagot nem néztem meg azóta sem.

A szerelem, a vonzalom fontos az életében. Az olvastam a Bohóc a falon forgatása alatt Venczel Verába is beleszeretett.

Hát persze! Venczel Vera kapcsán tettem esküt magamnak, hogy a közelébe sem megyek többé annak a színésznőnek, aki a kamera másik oldalán áll.

Ezért dolgozott inkább Garassal és Kernnel?

Azért volt egy-két szép színésznő is a kamerám előtt Garason és Kernen kívül is…

Megtanultam ütni és ütést állni, beilleszkedni egy közösségbe (fotó: Mátrai Dávid)

A gyerekkoráról keveset beszél...

Rákospalota volt a helyszíne, nyaranta ott voltam. Nyolc általános, nyolc nevelőintézet. Nagy tanulás, nagy éhezés.

Inspirálódott belőle?

Direktben nem. Talán a Szeressétek Ódor Emíliát!-ban valamit elmondtam erről. Amikor még ifjú voltam, égő vörös hajam volt, kilógtam a csapatból, mindenütt duplán meg kellett küzdenem a helyemért az intézetben.

Nagyon jót tett nekem, bár akkor szörnyű volt. És megint a sors. Jelentős felkészülés volt arra az életre, amelybe belekerültem. A filmes szakmában ugyanis nehézsúlyú birkózók vannak. Ha te csinálsz filmet, én nem csinálhatok. Ha én csinálok, te nem csinálhatsz.  

Nagy a féltékenység és az irigység?

Lehet, hogy nem hihető, de soha nem voltam irigy a filmcsináló társaimra. Mindig azt mondtam, addig fogok eljutni, ameddig eljutok. Amikor megkapta Szabó István az Oscar-díjat a Mephistóért, akkor is úgy gondoltam, ha egy magyar film kap Oscart, az a magyar filmeseknek is jó. 

Szeressétek Ódor Emíliát (részlet)

A gyerekkora mellett arról is keveset beszél, hogy a II. világháború alatt a holokauszt áldozat lett a fél családja. Azért nem beszél róla, mert fájdalmas?

Azért nem beszélek róla, mert nincs rá ingerenciám. Vannak bizonyos tények az ember életében. Például az, hogy 162 centi vagyok, bár én 163-at hazudtam a csajoknak.

Volt egy nő, akibe szerelmes voltam. Megnézte az összes filmemet, és azt mondta, bárhol lát öt percet egy filmből, meg tudja mondani, hogy én csináltam-e. Mert a gondolkozásmód, az érzésvilág felismerhető. Nekem ennyi elég. Visszatérve a kérdésre, nyilván benne van a filmjeimben, honnan jöttem, mi és ki vagyok, a vásznon ugyanis nem lehet hazudni. Ez nem jó, ez nem rossz, ez Sándor Pál.

Valahol azt nyilatkozta, hogy 106 éves koráig fog élni. Komolyan mondta?

Elhatároztam, és remélem, úgy lesz, belül nagyon komolyan gondolom. Ennek egyetlen baja van, hogy kivel fogom megosztani a dolgaimat, kinek fogom azt mondani, hogy emlékszel? Ez nagy gáz.

Azt is mondta valahol, hogy az ember élete néhány évtized, ellenben lehet vastagítani az élményekkel. Lassan 83 évesen még lehet „vastagítani” a filmes életművét?

Eszembe jutott egy záró film, amin már elkezdtem dolgozni. Az ideiglenes címe, hogy Még nem mondtam el. Ezt még meg akarom csinálni.

Mikor jött az ihlet?

A covid alatt lelassult a világ, mint egy lassított filmben, a részleteket jobban átélhettem.

A civil életével kapcsolatban van hiányérzete?

Mivel a sorsomban hiszek, addig jutok el mindenben, filmcsinálásban, egészségben, emberi kapcsolatokba, amíg eljutok. Olyan embernek, akinek ez a hite, annak nem lehet hiányérzete. Annyi jut nekem, amennyit elérek. Annál egy centivel sem kevesebbet, egy centivel sem többet.

Igaz, hogy jobb rendező, mint apa és férj? Mert ezt is mondta valahol…

Most, hogy ritkul körülöttem a filmes levegő, volt időm végiggondolni, hogy lehettem volna jobb apa. Már nincs mit tennem ez ügyben, de megpróbáltam őszintén számot vetni magammal. Így jutottam el oda, hogy

Elégedett az életével?

Azt hiszem, igen.

A film, amelynek meg kell még születnie, mikor készülhet el?

Nem rajtam múlik. Abban hiszek, hogy „érdemeim elismeréséül” – bárki is vezeti ezt a szakmát – továbbra is jár nekem a filmkészítés lehetősége. Ha nem, akkor meg szevasztok!