Srácok, ez így ciki, nem nyaralás!

Ritkán tudja nálam alkotás elérni, hogy vitriolba merítsem a klaviatúrámat, de a Nyugati nyaralásnak sikerült.

A főcím után néhány perccel már éreztem, ebből baj lesz. Az első jelenetekben még a színészeket kezdtem sajnálkozva nézni, hogy mennyire méltatlan párbeszédekkel, minden pillanatban előreláthatóan viselkedő karakterekre épülő sztoriban kénytelenek szerepelni. Majd ahogy teltek a percek, és jöttek az újabb „fordulatok” a történetnek nehezen nevezhető cselekményben, úgy alakult át a színészek iránt érzett szánalmam az alkotók iránt érzett egyre forrongóbb kritikai dühhé. Nehéz elhinni, hogy az egész alkotói folyamatban a producerben – aki nem csak ötletgazdája a filmnek, hanem ráadásul társrendezője is – a másik rendezőben, a forgatókönyvíróban, majd a vágóban láthatóan a legcsekélyebb kétely sem ébredt fel egyszer sem arra vonatkozólag, hogy: „Srácok ezt így ciki lesz moziba küldeni, csináljuk már meg rendesen!”

Persze a kritikát simán elengedheti a füle mellett, és hiheti magát teljesen tévedhetetlen zseninek az az alkotógárda, amelyik korábbi két filmjével, a Wellhello dalokra építő #Sohavégetnemérős és a Nagykarácsony filmekkel is elnyerte a közönségdíjat az adott év Magyar Mozgókép Fesztiválján.

Nos, amikor a #Sohavégetnemérős a hazai mozikba került, magam is gratuláltam az alkotóknak, és lelkes rajongója voltam a filmnek, amely apróbb hibái ellenére is fiatalos volt, és remekül talált meg egy akkor divatos „fesztiválos” életérzést, s azt szórakoztatóan tudta vászonra vinni. A film sikere nem volt érdemtelen. Ezután szinte adta magát az alkotók részéről, hogy újabb közönségfilmmel próbálkozzanak. Mivel már hosszú idő óta nem volt hazai karácsonyi rom-kom, megszületett a Nagykarácsony. Az ötlet alapvetően nem volt rossz, de amikor a történetről először értesültem, számomra egyértelműen felsejlett: az Igazából szerelem alapjaira épülve „Virág-elvtárs”-i módon lesz csak a miénk. Sajnos úgy is lett. Nagyon! Hosszasan tudnám sorolni a film dramaturgiai hibáit. Azt, hogy mennyire hiányzott belőle a #Sohavégetnemérős üdesége, lendülete, és mennyire szánalmasan próbált megfelelni a nyugati kliséknek; arról meg végképp szót sem ejtve, hogy a szereplőit mennyire egydimenziós lényekként kezelte, mert mindez már felesleges. Közönségsiker lett.

Itt még azt azért érdemes megemlíteni, hogy a hazai közönségfilmek a várható siker mértékére vonatkozó kedvenc viszonyítási alapjait, a Csak szex és más semmi, Üvegtigris, Valami Amerika nézőszámait még csak megközelítenie sem sikerült. Az alkotók elbizakodottságának mértékére ez azonban láthatóan nem volt hatással.

Ezen előzmények után érkeztünk el a Nyugati nyaraláshoz, amelyet előzetesen úgy aposztrofáltak, hogy a ’80-as évek krimivígjátékainak a hangulatát visszaidézve, Ötvös Csöpi nyomdokain a Balaton partjára viszi el nézőit, ám nem Ladán, hanem nyitott nyugati sportautón!

Nem mondhatom, hogy sokszor volt szerencsém Bujtor István társaságát élvezni, de emlékszem olyan talpaspoharas közös estékre, amikor azon filmekről, amelyek Ötvös Csöpi nyomdokain haladónak merték vallani magukat, milyen ízes tőmondatokban mondott véleményt klasszikus baritonján. Ha látná a Nyugati nyaralást, minden eddiginél nagyobb levegővel mondana olyan emelt hangú sommás véleményt a Rabonbán vitorlás néhai kapitánya, hogy Veszprém megye valamennyi rendőrőrsén azonnal haptákba vágná magát az összes körzeti megbízott.

Megpróbálom röviden összefoglalni a produktum történetét, amivel egyáltalán nem vagyok könnyű helyzetben. Ötvös Csöpi rajongók figyelem, ilyet még nem olvastak!

Magyarország a ’80-as évek derekán. Maurer Gyuri (Mészáros Máté) ügyes, veszprémi autószerelő, aki mindent meg tud oldani – még a pártvezetők Ladáit is ő szereli, ezért a területi párt főatyaúristenével, Suhajda elvtárssal (Szervét Tibor) is jóban van. Családjával a riviérára terveznek utazni, már épp indulnának, ám a négy útlevél helyett csak három érkezik meg, a fiúgyermeké, Petié (Tóth Mátyás) nem. Gyuri hiába látogatja meg a teniszező Suhajda elvtársat, az nem segít rajta, de azért küld egy újabb lépést Petinek, mert ők egyébként táv-sakkoznak. (A főpártmufti és az autószerelő alig 10 éves gyereke táv-sakkoznak. A ’80-as évek kommunizmusában! Remek! Nem az...) A mester bánatosan hazatér műhelyébe, amikor begurul hozzá BMW kabriójával egy disszidens magyar, aki arra kéri, két hétig vigyázzon a kocsijára, amivel még az udvarra sem szabad kiállnia. A megrendelő távozik. Gyuri átkutatja a kocsit, ahol mit ad isten elsőre megtalálja a disszidens útlevelét, a forgalmit is, és hirtelen megvilágosodik: kölcsönveszik két hétre az autócsodát, és a német verdával, papírokkal a nyugatra igyekvő magyarok helyett családjával (Pokorny Lia, Szőke Abigél) nyugatról érkező turisták lesznek, akik a legnagyobb luxust élvezhetik a Balatonnál. Nem is sejtik, hogy a „kölcsönvett” autóval egyenesen a hidegháborúba hajtanak bele…

de közben még a táncparketten kikezd Maurernével, majd Petivel is szimultán sakkpartiba kerülve veszi át a titkos mikrofilmet, azt meghagyom azoknak, akik még az írás végén is úgy gondolják, megéri mindezért elmenni a moziba és fizetni is érte.

Az egész történet olyan rettenetesen nyakatekert katyvasz, mintha Kardos doktor azon szerencsétlenkedéseit rakták volna véletlenszerűen egymás után, amelyek már a korabeli Ötvös Csöpi filmek forgatókönyveinek első változataiba se kerültek bele, és aki kitalálta őket, az még Matuska bácsi fröccshordójaként sem maradhatott a stáb közelében. A Nyugati nyaralás mellett a Pesti balhé maga A Da Vinci-kód, pedig ez utóbbi filmről is elmondhatjuk, a tévedések nem szűnnek meg tévedések maradni, még akkor sem, ha példának hozzuk fel őket.

Kezdjük onnan, hogy a láthatóan jómódú disszidens magyar, Jozef Molnár (Szikszai Rémusz), aki egyébként a Balaton part legmenőbb szállodáiban kémkedik, miért a legmenőbb veszprémi autószerelő műhelyében hagyja ott a csodakocsiját? De ha mégis, akkor a jól menő, sok munkával rendelkező autószerelő miért megy bele a műhelye felének huzamosabb lefoglalásába? Merthogy a csoda kocsit ugye nem szabadna kitolni a műhelyből se. Ezek után az már tényleg teljesen rendben van (nincs!), hogy a dörzsölt kém az útlevelét a kabrió autó felhajtott napellenzőjének a tetején hagyja, amit a mi Gyurink, azonnal meg is talál, amikor beleül a „bömösbe”. Tényleg senkinek nem jutott eszébe, hogy egy lehajtott tetővel érkezett kabrióautó napellenzőjének a tetején miként maradt ott a tulajdonos útlevele? Egyáltalán ki teszi oda az útlevelét? Egy kabrió tulaj biztosan nem, mert a menetszél kb 12,5 km/h sebességnél azonnal elviszi. A mesterkémnek meg nem jut eszébe, hogy hol a Passport, nem jön érte vissza? Vagy van neki több, hiszen kém?

Számos hasonló ostoba fordulatot tudok még említeni. Például, azt, amikor szúnyogírtót permetező repülőre ül fel a Maurer család, de mindez egy poénos fordulattal már csak a gépen derül ki a számukra; gondolom, az ötletgazdák azt vizionálták, micsoda hangos nevetés lesz itt a moziban. Majd miután földet érnek, Maurer Gyuri kettő másfél méteres láncra kötött szarvasmarhával szemben mutatja meg nem létező torréró képességeit, így imponálva nejének. Csupa móka és kacagás.

Mint az a rész is, amikor a karót nyelt Suhajda elvtárs, a megyei két lábon járó halál egyszer csak beáll a strandon röplabdázni a fiatalok közé, és a bikinis lányokat szemlézve az egyiknek, Harvey Weinstent idéző habitussal azt javasolja, a „dús adottságai okán” indulnia kellene az Anna-bálon, ahol aztán a kisasszony bálkirálynő is lesz, a vidáman mosolygó Suhajda elvtárs oldalán.

Vagy ott van az az egészen felejthetetlen rész, amikor az éjszakai lokálban Maurer és Molnár az autó átvételt követően először „összefutnak”, néhány szót is váltanak, de nem ismerik fel egymást, csak pár jelenettel később, amikor szintén hasonló módon találkoznak.

Tényleg nem tudom, mire vélni, hogy az alkotók között

Ez így ciki! Ha volt is, kár, hogy nem hallgattak rá.

Az már tényleg csak a hab a tortán, hogy a fentiekben felvázolt módon haladó történet egyes epizódjait, ismert slágerek közbeiktatásával, a klasszikus Balatont nosztalgikusan bemutató turisztikai-jellegű képek kíséretében lendítik tovább az alkotók, hogy a nevetésben megfáradt nézői rekeszizmok némi megnyugvással andalogjanak bele a Dolly Roll, Soltész Rezső vagy a Trio Da Da Da stb. dallamaiba. Agyrém!

Nem akarnám a magyar alkotást és dalos betéteit párhuzamba állítani a mozikban még elérhető Elvis című filmmel a zene és a kép együttes használatának az illusztrálására, mert már az ötlet is sértő Baz Luhrmann számára. De nézőként nagyon bántó érzés azt tapasztalni, hogy a Nyugati nyaralás alkotói azt gondolják, az ő alkotásuk teljesen rendben van, és pont ugyanannyit ér, mint a Királyról szóló film, hiszen azzal megegyező áron, ugyanazon körülmények között tekinthető meg. Holott az alkotói oldalon befektetett munka terén a két produktum teljességgel összehasonlíthatatlan, a kettő közötti bármiféle viszonyítás értelmezhetetlen. És nem, ez nem költségvetési kérdés. Ez alkotói, gondolati hozzáállás kérdése.

Ahol az alkotók azt gondolták, a magyar közönségnek ez így is megteszi. Kicsit ötletelgettek, írogattak, egyeztettek, forgattak néhány napot fontoskodva, majd a végén nyugtázták a költségvetésben szerepelt összegről a banki SMS-t. A négy főszereplőt meg a film legvégén felrakták egy billentős IFÁ-ra, mintha két köbméter sóder lennének, akiket boldogan elfuvaroznak a naplementébe – roppant találó hasonlat a színészekkel szemben is. Csak gratulálni tudok hozzá!

Mert különben miként lehet a színpadon rendre remek Ötvös Andrást ismét egy ennyire tufa, bunkó karakterbe osztani? Vajon Znamenák István a Megáll az idő Dinijeként gondolt valaha arra, hogy ennyire méltatlan helyzetben kell majd Szurdi elvtársnak lennie? Vagy hogy Szervét Tibor miként jutott el Alex Brubeck karakterétől a tini lányok mellére izguló Suhajda elvtársig? Szomorú volt látni őket ebben a hakniban. Hasonló Hollywood-i „karrier események” kapcsán szoktuk azt mondani, itt az idő ügynököt váltani, és rendezőt is, biztosan.

Lehangoló a tudat, de még így is lehetséges, a Nyugati nyaralás lesz 2022 legnézettebb magyar filmje, de ez nem menti fel az alkotók sivár és sekélyes hozzáállását, azt a mentalitást, ahogy alkotásukkal lenézik a magyar közönséget. Ki kell mondani: a magyar filmek nézőszáma az ilyen „szórakoztatónak mondott” alkotások miatt esik folyamatosan. Tetszik, nem tetszik, az egyre erősödő streaming szolgáltatók nem csak szórakoztatják, de egyben edukálják is a nézőiket a történetek minősége és kivitelezése tekintetében. Aki lelkes rajongója bármelyik szolgáltató kirakat sorozatának, netán többnek is, az érzi, látja a különbséget, és amikor választania kell a szabadidős pénzköltése kapcsán, akkor nem a Hollywood-i szuperprodukciókról fog lemondani, hanem az azokkal össze nem mérhető ultragáz magyar förmedvényekről, mint a Nyugati nyaralás is, amelyek sajnálatosan más értékes magyar alkotásoktól is távol tartják a nézőket.

Nem új keletű probléma ez. Volt néhány év, amikor azt gondoltam ennyire semmitmondó, ostoba semmire se jó magyar film már sosem fog készülni. Remélem, ez most csak kirívó példa, de akkor is mindenképpen rossz tapasztalat.

Senkit sem szoktam, és nem is illik filmről lebeszélni, ezért csak annyit mondok: nálam a Nyugati nyaralás minden idők három legrosszabb magyar filmje közé került.