Ez a lemez olyan, mint a nyitófelvétel, az OOBE címe, ami az out of body experience, azaz a testen kívüli élmény rövidítése. Egyszerre elektronikus tánczene és egyáltalán nem az, én például soha nem táncoltam rá, csak elbambulva hallgattam. Bálnák légzése, vicces párbeszédek, környezeti zajok, ázsiai népzenék foszlányai, bányamély basszusok, egy csodálatos hangkollázs, amely a maga külön világába szippantja a hallgatót.
Az Orbot fénykorában a Pink Floyd sajátos utódjának is tartották
(jóval később David Gilmour játszott is az egyik lemezükön), ami kétségkívül erős felvetés, de tény, hogy az a hangzás és hangkép, amit leginkább Alex Paterson talált ki, forradalmasította az elektronikus zenét. Főként annak fényében, hogy mindez még abban a világban történt, amikor nem lehetett mindent egy laptopon elintézni. Hatalmas analóg keverőpultokon, régimódi lemezjátszók és hangszalagok segítségével született ez a zene, innen nézve kőkorszaki módszerekkel.
Sosem értettem azokat, akik az elektronikus zenét elintézik azzal, hogy szívtelen, lelketlen gépzene. Akik ezt mondják, azoknak valószínűleg fogalmuk sincs a zenéről. Önmagában semmiféle instrumentumban nincs lélek, se egy viola da gambában, se egy szaxofonban, se egy szobányi méretű, analóg keverőpultban.
A lélek vagy belekerül, vagy nem,
azt hiszem, ilyen egyszerű ez. Ahogy mondani szokás, a UF Orb szépen öregedett, cseppet sem hallatszik rajta, hogy a megjelenése óta harminc év telt el.
Nem tudom, mi lehet most azzal az angol lánnyal, aki annak idején berakta azt a kazettát a magnóba a váci Madách Imre Gimnázium angoltermében. De innen is köszönöm, hogy az enyhén szólva is hullámzó kedélyállapotban telt kamaszéveim egyik legszebb pillanatával ajándékozott meg azon a régi délelőttön.