Szigeteink lehetősége

Farkas Anita

Anya, harmincezer az belefér? – kérdezi a tizenhét éves lányom néhány hete, amikor bizonyossá válik hogy arcbénulás ide vagy oda, Justin Bieber mégiscsak megérkezik Budapestre, hogy a Sziget – Dua Lipa mellett – legdrágább fellépőjeként szórakoztassa a Nagyszínpad minden bizonnyal sok tízezres közönségét. Nyelek egy nagyot, és nem kezdek el papolni neki arról, hogy harmincezer forint egy napijegyre bizony nagyon sok pénz. És hogy bezzeg régen nem így mentek a dolgok, én például keményen megdolgoztam a kilencvenes évek második felében ennek harmadába sem kerülő hetijegyért, igaz, több szempontból sem eredménytelenül, mert így legalább ma is pontosan tudom, melyik utca merre van Szekszárdon,

Nem vagyok benne biztos, hogy még ha mindezt elmesélném neki, a már Budapest belvárosába született gyerekem megértené-e belőle, mit jelentett akkor nekem, nekünk ez a nyári egy hét, pláne abból a tökéletesen reménytelen és szürke dunántúli kisvárosból startolva, ahol néhány Prosectura-koncerten és a szép emlékű Csörge-tavi Rockfesztiválon kívül egész évben semmi, de szó szerint semmi nem történt.

Hogy micsoda szabadság volt a hátizsákba pakolt huszonnégy darab májkrémkonzervvel meg a mindenhonnan kilógó sátorrudakkal augusztusban felszállni a pesti vonatra, aztán megérkezni a Filatori-gát HÉV-megállójába, amiről csak Ádám barátunk tudta, merre van pontosan,

Ahogy valószínűleg azt sem tudná elképzelni, Eszter barátnőmmel hogy lehettünk olyan hülyék, hogy talán a kilencvenhetes Szigeten egyetlen koncertre sem jutottunk el, ellenben két napra elvesztünk valami trance- vagy akármilyen sátorban egy holland alakulattal, a többiek meg kétségbeesve kerestek minket Dunába fulladást és egyéb szörnyűségeket vizionálva. Talán az ezt megelőző, talán a rá következő évben volt az is, hogy egy gigantikus Kispál-koncert után, ami akkoriban nekem a zene netovábbját jelentette, őszintén szólva egyáltalán nem érdekelt, lesz-e rajtuk kívül más is bármilyen színpadon, odaálltam a pulthoz egy fröccsöt kérni, és maga Lovasi András támaszkodott megfáradtan mellettem – mobil híján csak a fejemben maradt meg az az összenézős, az én összes Szigetem esszenciáját összesűrítő pillanat.

Most már persze van mobil meg szelfi meg Justin Bieber, ami egyáltalán nem baj, a világ változik, és ez így van rendjén. De egy tizenhét éves mindig tizenhét éves, neki most kell összegyűjteni a saját pillanatait. Úgyhogy igen, belefért a harmincezer.

*

Muray Gábor

Állok a pultnál, Banán Jazz sátor vagy a szomszédja, már nem emlékszem, öntöm a barackpálinkát saját kontóra a csajok rostos baracklevébe, csak hogy imponáljak, hogy a tízórai Sió árába egy kis mosoly is férjen, egy kis extra melegség, bár eleve hőség van, aszály, pont mint húsz évvel később, pultos vagyok, nappali műszakos egy héten át reggel nyolctól késő délutánig, fillérekért a szabadságomon, de hogy ne érné meg, amikor így bejárásom van a Szigetre.

amikor megállapodunk a munkaadómmal, csak egyet nem kalkulálok bele: az alvást. Tizenkét óra munka, tizenkét óra szórakozás. És amikor a negyedik vagy hatodik nap reggelén a pulton bekapcsolom a cd-s magnómat, amit a délelőtti fülcsengés – a csend – ellen cipeltem be nagyhátizsákban, biciklivel, a pulthoz lép egy aránylag „öltözött” pár, az ábrázatukról lerí, hogy nem lazítani jöttek ki, és a férfi azt kérdezi a magnóra mutatva, hogy mi ez, Radiohead, mondom, kié, Thom Yorke-é, nem a zene, hanem a magnó, morog intelligensen, és ahelyett, hogy sört kérne, lassan tagolja, hogy az Artisjustól, meg hogy engedély a zene lejátszásához, és hogy akkor ez itt harmincezer lesz, a fizetésem mintegy, ennyit Yorke-ról meg a másolt cd-ről. Évekkel később, amikor Thom Yorke a maga valójában a nagyszínpadon áll – ez az az év, ha jól emlékszem, amikor Iggy Pop és Uhrin Benedek közös fesztiválon aratja a babérokat –, a sokadik gintonicomat kérem akkor már újságíróként a prehistorikus influenszerek VIP-jében, a Radiohead-setlist ráadásában megszólal ugyanaz a dal, mint néhány nyárral azelőtt, a Fake Plastic Trees, és a pultos lány picit meglódítja a gines üveget, és az arcomra kiül egy megkésett viszontmosoly.

*

Kéri Gáspár

Ott voltam az első, faszagányosan családias Diákszigeten, aztán 1996 és 1999 között mindegyiken. Jellemzően operatőrködtem meg persze bulikáztam. De soha nem voltam az a fekete öves szigetelő, egy-két kivételtől eltekintve mindig hazakúsztam éjszaka. Viszont megvolt Iggy Pop, David Bowie, a Leningrad Cowboys, a Prodigy, és kicsit megkésve Korda Gyuri és Aradszky Laci, na meg olyan zseniális magyar trash zenekarok, mint például a Túlvilág. Egy efZámbó koncerten pedig elvittem az egyik vokálos csajt táncolni, egyenesen az In-Kal kötelékében szolgáló magyar Charles Bronson hasonmás vezetett le a színpadról. Szép volt, rég volt, utoljára a teljes napfogyatkozás idején voltam kint, ami az akkori Sziget vége volt. Nem számítva a Nick Cave- meg a Shane MacGowan-koncertet.

*

Rajcsányi Gellért

Volt egyszer egy 1997, amikor az ég kékebb, a fű zöldebb volt, és 15 éves énem életében először el akart jutni a Szigetre, ahova olyan fellépőkkel csábítottak, mint David Bowie vagy a Prodigy. És erre a Szigetre szüleim nem engedtek el. :(( Pedig nagyon akartam, mert a Sziget akkoriban a nagybetűs Esemény volt, a magunkfajta zenefüggő, élménygyűjtő, szubkultúrák között szörföző, kilencvenes évekbeli kölyköknek. És elég sok ilyen akadt belőlünk.

Volt tehát ez a Sziget-nemzedék. Volt ez a Sziget-nemzedék? Vagy talán több is volt belőle? Ha végiggondoljuk a rendszerváltás után egymást követő fiatal generációkat, és a kilencves és kétezres évek popkulturális jelenségeit, kultúrafogyasztó szokásait, Magyarország kapcsán leszögezhetjük:

Egy elég hosszú ideig, egy elég széles nemzedéknek, a mai késő harmincasoktól a mai korai ötvenesekig. Ma már nem megkerülhetetlen, de az egy másik téma.

Pál Utcai Fiúk - Nyár (az 1994-es Szigeten)

Kedves Mai Fiatalok, volt egyszer egy korszak, amikor még nem volt internet – pontosabban létezett az internet, de csak programozók és más fura nerdök féltitkos fóruma volt –; pláne nem voltak közösségi médiumok, YouTube, Facebook, nem volt Spotify, nem voltak végtelen tárhelyek – és

Ahhoz, hogy kedvenc zenéinket megismerhessük, meghallgathassuk, hogy láthassuk kedvenc zenekarainkat, akkoriban nem tudtunk bárhol a zsebünkből elővenni egy mindent tudó és végtelen mennyiségű zenét bemutatni képes kis készüléket. Irtó sokat kellett rádiót hallgatni, zenetévéket nézni – sokan voltunk így ezzel a megfelelő korszakainkban –, és persze CD-ket meg kazettákat venni; de a legfontosabb mégis csak az élő koncertek élménye volt. Az élőké, az ott és akkor, a jelenben megélteké, mert koncertfelvételeket sem nézhettünk végtelenítve az interneteken, nem úgy, mint most. És nem volt mobil sem mindenki kezében, hogy a koncert közvetlen élménye helyett a telóval fotózza és filmezze azt – vagy még annyit se tegyen, csak álljon ott az ún. néző bambán, mozdulatlanul, miközben elméje teljesen máshol jár.

A Sziget az a minden évben megrendezett szeánsz volt, ahol a rendszerváltás előtti korlátok és burkok alól kiszabadult fiatalság találkozhatott a nemzetközi – és magyar! – minőségi, kurrens előadókkal.

a Sziget nagyszínpada pedig az, ahol az év legnagyobb durranásai megszólaltak egy héten át.

És 1997-ben nem mehettem még oda. '98 kimaradt, talán nem is találtam olyan érdekes előadókat, meg talán épp nyári melón voltam valami siófoki butikban; de aztán 1999-ben eljött a nap, amikor indulhattam a Szigetre.

Ezek az évek a korai, alteros-hippis Diáksziget-érzés és a már elkezdődő kommercializálódás határkorszakát jelentették: még voltak kint laza punkok, őszinte-kőkemény rockerek; de közben már a cégek is versengtek a jelenlétért és a pénztárcánk tartalmáért. Ahogy kisétáltunk, a Nagyszínpad melletti szellős területen néztünk először körbe: lehuppantunk a langyos nyári délutánban a földre, mellettünk egy hosszú hajú rocker gyerek aludt, majd amikor felriadva megkérdezte, hány óra van, „Basszameg, ezt a napot is átaludtam” felkiáltással elindult útjára.

A Nagyszínpadon hamarosan az Anima Sound System koncertje kezdődött – azé az Animáé, amely a magyar elektronikus zene anyahajója volt akkoriban és azután is jó ideig, s melynek zenekarvezetője, Prieger Zsolt barátunk ma rendszeresen ír lapunkba.

de átélhettem az Animával életem első nagyszínpados koncertélményét a mély basszusokkal, tört ritmusokkal, technóval, dubbal, nádi hegedűvel... na azzal nem, de az ügyesen becsempészett magyar folkos elemekkel, azzal igen.

Hajnal volt, Csillagtalan meg a többiek, aki tudja, tudja, miről beszélek.

Aztán pedig jött a Faithless: első koncertjük volt Magyarországon, és jöttek azóta vagy két tucatszor. Az élő hangszerekre, dübörgő dobokra, sikító gitárokra, himnikus szintiszólamokra átszerelt rave-elektronika kis éji révületet okozott – és tudtam, hogy még sokszor vissza fogok térni ide, a Szigetre, és ez így is lett. Kevesebb lennék nélküle, és

Itt pedig jó szórakozást kívánok minden mostani szigetelőnek Justin Bieber és Dua Lipa performanszaihoz: mobilokat magasra emelni, kék-zöld hajakat beállítani, szelfiszájat csücsöríteni, cheers!