E múltból örökölt reflexek ma is jelen vannak,
a lazításukra pedig alig akad jobb eszköz a színháznál. Egy jó dramaturgiájú, látványos és az összes generációt megszólítani képes előadással Apor Vilmos vagy mások mellett Salkaházi Sára és Brenner János neve, sorsvállalása – akár az egyházi szerepvállalásuktól függetlenül is, mintaként – újra a fókuszba kerülhet.
A Mindenkinek mindene esetében a látvány pedig valóban nem lehet panasz. A színpadon folyamatos szimultán játék zajlik: film és színjáték egyszerre, egymást támogatva és egyenrangú szerepben vannak jelen.
„Apor Vilmosnak rövid, de gazdag élete volt. Mindezt egy kétórás előadás színpadi világába sűríteni szinte lehetetlen lett volna a hagyományos eszközökkel. Vagyis a filmet nem azért emeltem be, mert bármiféle trendet akartam követni, hanem mert úgy éreztem, ehhez a mozgalmas fikciós műhöz az expresszív, az idő- és térszerkezetet megbontó, crossoverszerű forma illik a leginkább. A darab jelen ideje az, amikor a püspök seblázzal fekszik a kórházi ágyon, és két napon át folyamatosan a halálról vizionál. A vetítések, amelyek nem egyszerű bejátszások, hanem előzetesen profin leforgatott jelenetek, ezeknek a lázálmoknak az expresszív kivetülései. A múlt egyes meghatározó eseményei, találkozásai is felidéződnek általuk, ezért van olyan szereplő, aki csak a vásznon tűnik fel, akad, aki csak a színpadon, más mindkettőn, akár egyszerre is” – magyarázza Dér András.
A végeredmény így nem egy száraz dokumentumdráma,