Az irodalmi illúziók oszlatója: Riedl Frigyes emlékezete

Paár Ádám írása

Száz éve, 1921. augusztus 27-én hunyt el Riedl Frigyes. Életműve nem kerülhető meg mindazok számára, akik a magyar irodalomtörténettel foglalkoznak. A magyar irodalom minden korszakában otthonosan mozgott, és éppúgy kifejtette álláspontját Kazinczy Ferenc és a német irodalom összeköttetéseiről, mint a hun mondák kritikájával kapcsolatos kérdésekben. Portrénk a jeles irodalomtörténészt mutatja be.

Riedl Frigyes neve a legtöbbeknek arról lehet ismerős, hogy

eredeti kuruckori verseknek kiadva azokat. Az utókor szemében kettejük vitája a korszerű, pozitivista tudományos módszertan és a nemzeti romantika ellentéteként fordítódott le. Ám Thaly Kálmánt leleplezése mellett egyéb munkák is kötődnek Riedl Frigyes nevéhez. 

Riedl 1856. szeptember 12-én született a mai Szlovákiához tartozó Ladomérban, Riedl Szende irodalomtörténész fiaként és Riedl Károly királyi kamarai hivatalnok unokájaként. Riedl Frigyes bölcsészetet tanult a pesti egyetemen. Első munkái, amelyekben a nyugat-európai romantikusokkal és Kemény Zsigmonddal foglalkozott, a Pesti Naplóban jelentek meg. Berlinben, Párizsban és Bécsben folytatta tanulmányait, majd 1881-1904 között reáliskolai tanárként dolgozott. 1904-ben a nyugdíjba vonult Gyulai Pál helyét vette át a pesti egyetemen. 1900-ban a hazai irodalmi élet rangos egyesülete, a Kisfaludy Társaság tagjává választották.

Fölfogását és munkamódszerét a pozitivizmus jellemezte. A pozitivizmus névadója a francia filozófus, Auguste Comte volt, akit jogosan a szociológia tudományának egyik előfutáraként tisztelnek (jellemzően ő ezt a tudományt „társadalmi fizikának” nevezte), és aki az emberiség történetét három nagy szakaszra osztotta. A teológiai szakaszban az emberek még mindent az isteni törvényekből vezettek le. A reformációtól számított második szakaszt Comte a metafizikai jelzővel illette. Ekkor az emberek már elvont fogalmakat (pl. igazságosság) használtak, de még nem törődtek ezek tudományos magyarázatával. Végül Comte a francia forradalomtól számította a harmadik korszakot, amelyet pozitívnak nevezett: azt prognosztizálta, hogy ebben a korszakban a tudományos gondolkodás révén már minden emberi tudás megismerhető, összegyűjthető és összemérhető lesz.

Comte nézete szerint a humán tudományok munkamódszere nem különbözik attól, amit a természettudós végez: ugyanúgy össze kell gyűjteni és rendszerezni kell a tényeket. A történetírásban

Comte egyébként egy új vallás, az emberiségvallás megalapításával is foglalkozott, természetesen jócskán kevesebb sikerrel – ami mutatja, hogy a tudományos kutatásmódszertan alapelvei nem működnek a spiritualitásban. Comte kissé társadalommérnöki elvei e téren csődöt mondtak.

Riedlre nagy hatást gyakorolt egy másik pozitivista tudós, az ugyancsak francia Hyppolite Taine is. A történészként dolgozó Taine a miliő-elmélet kidolgozásával vált ismertté, egyebek mellett nagy hatást gyakorolva az irodalomra, különösen Émile Zola regényeire. Taine szerint a történelmi személyek működése, fiziológiai és pszichikai alkata három tényező – a származás (ahogyan ő nevezte: a „faj”), a történelmi pillanat és a földrajzi környezet – összhatásának köszönhetően alakul ki. 

A manapság már hiperracionálisnak ható miliő-elmélet igen divatos magyarázat volt a korszakban. Riedl is alkalmazta ezt az elméletet kutatása során, például az Arany Jánosról szóló életrajza megírásakor. A módszertan előnye volt a lélektan figyelembe vétele az egyes irodalmi alkotások, sőt életművek megszületésében. 

Riedl a pozitivista tudománytisztelet jegyében és ennek módszertanát alkalmazva

így lerántotta a leplet Thaly Kálmán kuruc verseinek szerzőségéről. Nem volt veszélytelen ez az illúzióromboló vállalkozás, hiszen Thaly Kálmán nemcsak történetíró volt, a Magyar Történelmi Társulat titkára, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság tagja, hanem a Függetlenségi Párt politikusa, országgyűlési képviselő, aki személyesen felügyelte 1906-ban II. Rákóczi Ferenc és emigráns társai, valamint Zrínyi Ilona és Thököly Imre hamvainak hazaszállítását. Az 1905-ös közjogi válság körüli évek kuruc levegőjében nagy bátorság és óriási alázat kellett ahhoz, hogy valaki megkérdőjelezze Thaly Kálmánnak, Thököly és Rákóczi naplója és levelei közreadójának szakértelmét. 

Riedl nem foglalkozott Thaly személyével, csupán a kuruc költeményekkel. Pozitivista módszertana alapján, aprólékos filológiai munkával bebizonyította, hogy a versek, balladák egy része (például a minden iskolai énekkönyvben szereplő Balogh Ádám nótája című szép dal) nem származhat a kuruc korból. Riedl tipikusan fölfigyelt például egyezésekre (a versek és a Thaly szerzősége alatt megjelent iratok stilisztikai elemei, szófordulatai). De árulkodóak voltak azok a szövegelemek, amelyekben nyilvánvalóan olyan tárgyak szerepeltek, amelyek nem létezhettek a 18. században. Ignotus a Nyugat hasábjain így írt Riedl filológiai munkájáról, amelyet a detektívéhez hasonlít: „Szinte testi öröm, sorra menni a sok okosságon s szellemességen, mellyel Riedl Frigyes az Irodalomtörténet legutóbbi számából külön lenyomott kis tanulmányban vagy tíz igen szép kurucballadáról azt bizonyítja, hogy ezek sohasem voltak kurucballadák, hanem kiadójuknak, Thaly Kálmánnak csinálmányai.” 

Riedl azonban megértő volt Thaly Kálmán iránt, és lelkesedésével, illetve hazafias buzgalmával adott magyarázatot arra, hogy a költeményeket nem saját neve alatt, hanem eredetiként föltüntetve jelentette meg. Nem csupán Magyarországon gyűlt meg a történettudomány baja a hamisítványokkal. Csaknem ugyanebben az időben a prágai egyetem nagyreményű professzora, bizonyos Tomás Masaryk, Csehszlovákia későbbi megalapítója és első elnöke a királyudvari templomtoronyban talált állítólagos cseh eposzról mutatta ki, hogy az semmiképpen nem lehet eredeti. 

De visszamehetünk az időben: a 18. század végén egy James Macpherson nevű skót író és műkedvelő népdalgyűjtő járta a skót felvidéket, hogy megtalálja a feltételezett gael nyelvű hőskölteményt. Legnagyobb csalódására ilyet nem talált. Gondolta: nosza, akkor írjunk eposzt, ahogyan azt az ősi gaelek megalkották volna!

amelyet egy Osszián nevű skót bárdról nevezett el. Samuel Johnson angol költő is elutazott a Felföldre, de – hogy, hogy nem – nyomát sem lelte a gael nyelvű eposznak. Johnson dühös lett, és megírta tapasztalatát. De a szellemet már nem lehetett visszagyömöszölni a palackba: az Osszián-énekek elterjedtek a fordítások révén Európa minden országában, és egyebek mellett Vörösmarty Mihályt és Arany Jánost ösztönözték, hogy keressék meg az ősmagyar eposzt. De ahogyan Macpherson nem lelte a gael eposzt, a magyar költők sem találták nyomát az ősmagyar eposznak. Ami bizonyos mértékig szerencse, mert így Vörösmarty megírhatta a Zalán futását, Arany pedig a Buda halálát.

S ha már az ősmagyarság szóba került, jegyezzük meg azt is, hogy Riedl kimutatta azt is, hogy a hun mondák nem valódiak, hanem utólagos konstrukciók, a történetírók és krónikások – aktuálpolitikailag motivált – „csinálmányai”. Ez a megállapítás Riedl és a német származású Bleyer Jakab irodalomtörténész, germanista (később egyébként kisebbségekért felelős tárca nélküli miniszter) vitájába torkollott. Bleyer nem véletlenül védte a hun monda eredetét: furcsa módon németként fontos volt számára annak valódisága. Ugyanis, vélte Bleyer, a hun mondakört eredetileg az Attila uralma alatt álló, vagy a hunokkal kapcsolatba került germánok alkották meg, és adták át – szláv közvetítéssel – a magyaroknak. Riedl természetesen a hun-magyar rokonságot is kritikával kezelte. 

Persze, jegyezzük meg:

A hun mondák részei egy közösség kulturális örökségének, éppúgy, mint az Osszián-eposz, s pusztán azért, mert ezek nem valódiak, még jelentős szerepet játszanak egy identitásközösség kialakulásában. Ugyanez igaz a Balogh Ádám nótájára is.

Érdemes ezeket a műveket helyükön kezelni, és se többet, se kevesebbet látni bennük, mint értékes irodalmi alkotásokat – amelyek a szépirodalom részei, és irodalmi alkotásként magukon hordozzák egy tágabb közösség kulturális hagyományait, vagyis részei a közösség kultúrkincsének. 

Ha azt gondolnánk, hogy Riedl illúziórombolása öncélú volt, akkor tévednénk. Ő nagyon is hazafias cselekedetet látott a mítoszok és nemzeti illúziók oszlatásában. Ugyanis észrevette, hogy a közvélemény szívesen elkábul ezektől, ám építő hazafiság csak valós, reális eredményeken nyugodhat.

Rengeteget írt: Shakespeare-ről és a magyar irodalomra gyakorolt hatásáról, Vörösmarty Mihályról, Arany János lelki életéről, ezen kívül megírta a magyar dráma történetét, valamint két külön kötetben a 16. és 17. századi magyar irodalom történetét. Hatalmas életművének nagy része halála után jelent meg.

Riedl konzervatív fölfogása éles ellentétbe került a századfordulón jelentkező, A hét és a Nyugat körül kibontakozó irodalmi törekvésekkel. Sokak meglepetésére osztotta Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő és mások elítélő véleményét Budapest irodalmi életéről, a nyugatos, „modernista” irányzatokról. Riedl sokat tett a modern magyar irodalomtörténet kialakításáért. Életműve ma is megkerülhetetlen, még akkor is, ha a merev, szigorú pozitivizmus fölött az idő túlhaladt. Ugyanakkor Riedl érdeme, hogy az írók lélektanára is nagy figyelmet fordított.