Voltaire-t ma a digitális Bastille-ba vetnék – Michel Onfray franciaságról, korszellemről

Fiataloknak szánt könyvben mutatja be a libertárius-szocialista filozófus, Michel Onfray, mi a „franciaság művészete” (L’Art d’être français). Lapunk 2018-ban készített interjút a francia értelmiség egyik legszínesebb és legtöbb vitát kirobbantó alakjával:

a beszélgetést ezen a linken találják.

Onfray az új könyv kapcsán a Figarónak nyilatkozott.

„Hogyan definiálná Franciaországot? Kulturális, földrajzi vagy történelmi fogalom?” – teszi fel a kérdést az interjúkészítő. Onfray elmondja: mindez egyszerre.

„Franciaország egy földrajzi jelenség, amelyhez egy olyan történelem társul, amely kikristályosít valamiféle civilizációs sajátosságot, ami világosan megnyilvánul a zenéjében, az irodalmában, a nyelvében, a gasztronómiájában, a boraiban, a filozófiájában, a tájaiban, a festményeiben. Franciaország egy stílus, egy hangvétel, egy sajátos módja a létezésnek és a cselekvésnek, egy szellemiség, amit olyan filozófusok és gondolkodók magyaráztak, mint Kant, Hegel, Toynbee, Élie Faure, Keyserling, Malraux. Franciaország Debussyt jelenti Anton Brucknerrel szemben; a pot-au-feu-t a sajtburgerrel szemben; a pohár száraz fehérbort a fémdobozos kólával szemben; hihetetlen sajtokat jelent, amelyek a bűzükkel megrémítik a fél világot; a Loire-menti kastélyokat jelenti II. Lajos bajor kastélyaival szemben; Bergsont jelenti Hegellel szemben; a csodálatos francia tájakat jelenti, a tengerentúli területeket is ideértve, az orosz tundra többmillió négyzetkilométerével szemben; Chardint jelenti El Grecóval szemben; de Gaulle-t Mussolinival szemben.”

Onfray ateista létére magáénak vallja. Franciaország keresztény örökségét. Mint elmondja: bár az országnak gall, római, kelta és viking gyökerei is vannak, Klodvig megtérése a görög-római, illetve a zsidó-keresztény civilizáció kettős örökösévé tette Franciahont.

a platóni idealizmus határozza meg teológiai hagyományát, a praktikus római szellem jogrendszerét, a zsidó monoteizmus vallását, a katolicizmus a cezaropapizmusát. A reneszánsz ezt a „civilizációs görbét” hajlítja meg, a felvilágosodás olyan világot vetít előre, ahonnan eltűnik a szent – ez pedig már a minden bizonnyal poszthumanista jövőbe vezet át.

Mint már a Mandiner-interjúból is megtudhattuk, Onfrayt nem hisz a mostani civilizáció túlélésében. 

„Erkölcsileg semmi sem fogja tudni megakadályozni a poszthumanista civilizáció eljövetelét. (…) Az ember-állat kimérákat létrehozó mesterséges intelligencia, az élőlények áruvá tétele, a természetes természet megszüntetése a mesterséges természet javára: mindez barbárság, aminek egy nap civilizáció lesz a neve, mert minden új civilizációt barbárnak mondanak azok, akik látták a sajátjukat összeomlani.”

A filozófus hozzáteszi:

ami közelebb van a pot-au-feu-höz, mint a klónozott húshoz. Az új civilizáció Kolumbuszát Elon Musknak hívják „Látva, hogy mi közeleg, és látva a woke ideológiát, ami az új civilizációs paradigmát készíti elő, természetes, hogy sajnálom a zsidó-keresztény civilizációt. Jelenleg pedig harcolok érte”

Voltaire

Onfray Montaigne, Descartes, Rabelais, Voltaire, Marivaux és Hugo személyét emeli ki a francia civilizációs hagyományból. Rámutat: mindegyikük istenhívő ember volt. Montaigne volt a konkrét, realista, immanens, pragmatikus filozófia megalapítója Franciaországban – e filozófiai alap nélkül Descartes, Pascal, Spinoza és úgy általában a felvilágosodás is elképzelhetetlen lenne. Rabelais találta fel az európai regényt, visszaszolgáltatva a valós, konkrét testnek, „annak, ami eszik, iszik, fingik, hugyozik”, a maga igazságát – azt az igazságot, amit a szeplőtelen Mária meg a csupán jelképes étkeket magához vevő Jézus által meghatározott keresztény szellem eltakargatott.

Voltaire találta fel az iróniát és a könnyedségét súlyos témák taglalásakor – ez egy nagyon francia dolog. Marivaux találta fel a marivaudage-t, az érzelmek finom kifejezésére szolgáló társalgási stílust, a szavak általi tetszéskeltés és csábítás művészetét – ez is francia sajátosság. „Marivaux ellentéte Sade-nak, aki az erőszaktevők szellemi mestere, a dekonstrukcionisták barátja.” A Nyomorultak Hugója a legszerencsétlenebbek boldogságát teszi meg a politika horizontjává, túl minden véres, politikusi ideológián.

A filozófus hangsúlyozza: a mi korunkban nem lehetséges többé úgy fellépni, mint ezek az óriások. A rabelais-i testábrázolást ma nem a kereszténység, hanem a higiénia utasítja vissza, ami egy hústalan, zsírtalan, vértelen testet tesz meg eszménnyé – természetesen a dohányzás is tiltott dolog, noha a hasis meg a kokain belefér.

A rációra támaszkodó karteziánus gondolkodás sem illik szenvedélyekre, érzelmekre, igazságoknak beállított véleményekre alapozott világunkba. A humor idegen nyelvvé vált, mióta az oktatási rendszer módszeresen azon dolgozik, hogy az állampolgárt az „orwelli fogyasztóval” váltsa fel. Humor helyett van „ideologikus röhögcsélés”, ami az újságíróknak módot ad a sértegetésre és a lesajnálásra. A férfiakat nyíltan gyűlölő neofeminizmus korában Marivaux-t a #metoo törvénykezése a közharag koncául vetné. A nép pártján álló Hugo „szuverenistának, populistának, demagógnak, nacionalista héjának lenne beállítva, hasonlatosnak azokhoz a pétainistákhoz, akik Adolf Hitler csatlósaiul szegődtek – már ha egy Bernard-Henri Lévy módszeréből indulunk ki”. 

Voltaire szerinte napjaink „digitális Bastille-ában” végezné: keresztre feszítenék a közösségi oldalakon, gyakorlatilag a teljes életművét elégetnék, mert antiszemita, nőgyűlölő, fallokrata, homofób, iszlamofób passzusokat találunk benne. Ma még csak kiadót sem találna –

Milyen történelmi figurák kapnak helyet Michel Onfray panteonjában? – veti fel az újságíró. Cincinnatus, akit az eke szarva mellől hívtak a hatalomba. Spartacus, aki bizonyította, hogy egy hatalmas birodalmat is meg lehet rendíteni, ha tartjuk magunkat a később La Boétie által megfogalmazott gondolathoz: „Határozzátok el magatokat, hogy többé nem szolgáltok, és már szabadok is vagytok”. Tiberius Gracchus, aki követeli, hogy a nép is kapjon a „római tortából”. Marcus Aurelius, aki sztoikus filozófusként próbálja igazgatni a birodalom ügyeit. Montaigne, amikor IV. Henrikkel a vallásháborús megosztottság feloldásán dolgozik. A girondista Charlotte Corday, Plutarkhosz és Corneille olvasója, aki azt képzeli, megállíthatja a jakobinus vérfürdőt, ha megöli Marat-t – még ha ezért az életével is fizet. A Kommün katonai vezetője, Louis Rossel, aki nem hajlandó Thiers javaslatára száműzetésbe vonulni, és 27 évesen kivégzőosztag elé áll. A proudhonista munkások, akik egy pacifista és pragmatikus, francia szocializmust akarnak – ellentétben a háborúpárti, idealista marxista szocializmussal. Végül pedig De Gaulle tábornok mindazért, amit tett, megélt, megírt.

Ha civilizációnk bukásra van ítélve, miért tartotta fontosnak, hogy megírja új könyvét? – szól az interjúkészítő utolsó kérdése. „Azért, mert a Titanicon, miután a kapitány bejelentette, hogy a hajó el fog süllyedni, valahogyan mégiscsak végig kellett élni a katasztrófát. Nem sok értelme volt nyüszíteni… Az maradt számunkra, hogy elegánsan süllyedjünk el.”

Nyitófotó: Axelle de Russe/ABACAPRESS.COM / Reuters