Meseélet: nyolcvanöt éve született Lázár Ervin

Nizalowski Attila írása

Nyolcvanöt évvel ezelőtt ezen a napon született Lázár Ervin meseíró, és tizenöt éve, hogy nincs közöttünk. Az utóbbi fordulat nem egy üres frázis. Lázár Ervin ugyanis szeretett élni – és sokak életében, hétköznapjaiban volt benne személyesen, nemcsak a műveivel.

1936. május 6-án született Budapesten, de Tolna megyében, Alsó-Rácegrespusztán nevelkedett. Apja uradalmi ügyintéző volt, majd kocsis, s hol a paraszti osztály felső rétegéhez, hol az úri osztály aljához, hol meg a nincstelenek közé számított. Állítólag anya ágon egyik nagyapja cigányvajda volt, aki rontás ellen karikát hordott a fülében.

A szegénység, a rendszerváltások vagy épp a komiszsága miatt Lázár Ervin megszámlálhatatlanul sok helyen járt iskolába. Aztán felvételt nyert az ELTE újságírói szakára, de végül mégis irodalomtanári diplomát szerzett. 1956-ban ugyanis fegyvert fogott, s jobbnak látta a forradalom bukása után az iskolát levelezőn, vidékről folytatni. Pálinkás György, Csorba Győző és Tüskés Tibor voltak a legnagyobb hatással rá ebben az időben, valamint Illyés Gyula, Tóth Árpád, Gorkij, Hrabal, Reymont, Faulkner, Nathaniel West, Malamud és Salinger írásai.

Amikor a hatvanas évek közepén az ÉS szerkesztője lett, több fiatalt is igyekezett támogatni. Számos vitája volt például, mire Hajnóczy Péter megjelenhetett, de akkor is csak úgy, hogy a főszerkesztő a nyomdában mégiscsak kihúzta Hajnóczy írásából a kulcsmondatot. A hetvenes évek elején szabadúszó író lett, majd a rendszerváltás után ismét dolgozott lapoknál, a Csurka-féle Magyar Fórumnál, a Pesti Hírlapnál, a Magyar Nemzetnél, valamint a Simonffy András és Csoóri Sándor vezette Hitelnél.

Első megjelent könyvét a tanulmányi szabadsága alatt írta egy tanyán úgy, hogy közben ellógta az egyetemi szakdolgozatot. A könyvről később elmondta, hogy egy kisebb vagyont, 15 ezer forintot kapott érte, és úgy szerette, hogy éjszaka maga mellé vette és vele aludt. Ám nem volt sem anyagias, sem nagy igényű.

– mondta egyszer.

Lakott Kőbányán, és megtanult lengyelül is.

Első felesége Stimácz Gabriella, a Pécsi Balett húszéves tagja lett. A második Vathy Zsuzsa író, s három rajongva szeretett gyermekük született: „Először is, akinek nincs gyereke, olyan, mintha egy dimenzióval kevesebbet ismerne a világból. Amikor van gyereke, akkor valami kinyílik...”.

A Wikipédia közel száz művét sorolja fel: meséket, novellákat, regényeket és forgatókönyveket, könyveket, filmeket és hangjátékokat írt, alkotott. Számos műve az interneten is elérhető a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján, a Magyar Elektronikus Könyvtárban vagy a videómegosztókon.

Kritikusai szerint a legtöbb írása gyerekekhez szólt, és egyúttal saját gyermekkori élményeiből fakadt. A nevelésről viszont nem volt túl jó véleménnyel. Azt tartotta, hogy annak célja betörni a gyermekeket, s leszoktatni őket az egyéni látásmódról. Hogy mennyire másképp járt az ő agya a miénknél, azt jól jelzi, hogy Illyés Gyulával szemben megvédte az intézőket, Adyval szemben Werbőczyt, „korának egyik legnagyobb jogászát”, József Attilától pedig Horger Antalt, a „kiváló nyelvészt”. Talán innen, ebből a másféle gondolkozásából ered, hogy

A hatalmas életműben nyilván mindenkinek megvan a maga kedvence. Első írása a Jelenkorban jelent meg 1958-ban. Első könyve és meseregénye 1964-ben A kisfiú meg az oroszlánok címmel. Ezt később német, román, orosz és észt nyelvre is lefordították, s filmes, színházi és hangjáték-adaptáció is készült belőle. Az egyik legkülönlegesebb írása 1971-ből A fehér tigris című regény, mivel ennek hőse egy fiatal hivatalnok, s lengyelre is lefordították. Legnépszerűbb mesekönyve talán A Hétfejű Tündér, amit 1973-ban adtak ki. A Szegény Dzsoni és Árnika 1981-ben jelent meg, s mint majd mindig, úgy ennek illusztrációit is Réber László készítette. A könyv egyébként angolra fordítva, Arnica the Duck Princess címmel (Anna Bentley fordításában, Molnár Jacqueline rajzaival) épp most éli reneszánszát, mert a britek kitörő lelkesedéssel fogadták, és a The Times is írt róla. Az 1985-ös A Négyszögletű Kerek Erdő viszont nálunk lett az Év Könyve, méghozzá a régi, klasszikus alakokkal, mint amilyen Mikkamakka, Bruckner Szigfrid, Ló Szerafin, Vacskamati, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm.

Az idősebbek közül sokan talán elcsodálkoznak az előbbi felsoroláson, hogy valamely könyvvel nem is gyermekként, hanem valójában kamaszkorban vagy még később találkoztak.

Nem tudni, hogy mi tette Lázár Ervint annyira magyarrá és szerethetővé. Egy interjúban egyszer arról beszélt, hogy két szakmája is a múlthoz köti, az egyik ezek közül a mára kihalt, ólombetűkkel dolgozó tördelőszerkesztői munka. Talán ez a fura kettőség tette őt azzá, ami lett a szemünkben. Hogy egyszerre volt a múltban és a jelenben.

Szerető férj egy okos és gyönyörű nő oldalán, valamint édesapa. Cigiző, fröccsöző, vidáman nevető barát, és alkotó ember, aki minden egyes nap keményen dolgozik a sikerért. Műveiben úgyszintén egyszerre van jelen a gyermek- és a felnőttkor, a valóság és a fantasztikum, az élő és a kitalált személy. Ami viszont mindig egy volt és sohasem változott benne, az a hűség és a szeretet, mert ahogy ő fogalmazott, „a mese a béke szigete”, és „a szeretet piszok fontos”.

Kevés embernek jut ki a tisztesség, hogy nagyon hamar szobrot állítsanak neki vagy iskolát nevezzenek el róla. Lázár Ervinnek megadatott ez, bár úgy tartotta, hogy a másik kihaló szakma az íróké, mert az információözönben egyre kevesebb szükség lesz rájuk. Mit is lehetne mondani még róla? Büszke volt rá, hogy minden madár nevét tudja lengyelül.