Erdély és Kelet-Európa alakította világlátásomat – Bodor Ádám író a Mandinernek

Bodor Ádám 1936. február 22-én született Kolozsvárott. Apját, Bodor Bertalan közgazdászt 1950-ben, a Márton Áron ellen lefolytatott koncepciós perben öt év börtönre ítélték. Bodor Ádámot 1952-ben szintén elítélték kommunistaellenes röplapok terjesztése miatt. 1955 és 1960 között a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, ezt követően levéltárban, majd fordítóirodában dolgozott. Első novellája 1965-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című folyóiratban, 1969-ben jelent meg első novelláskötete A tanú címmel. 1982-ben Magyarországra települt. 1984 és 1988 között a Magvető Kiadó szerkesztője volt. 1992-ben jelent meg Sinistra körzet című kötete, amely jelentős sikert aratott, számos nyelvre lefordították. További regényei: Az érsek látogatása (1999), Verhovina madarai (2011). Válogatott novelláit tartalmazó kötete Vissza a fülesbagolyhoz címmel 1992-ben jelent meg. Legutóbbi könyvét Sehol címmel 2019-ben adta ki a Magvető. Munkásságát többek között József Attila-díjjal (1986), Kossuth-díjjal (2003) és A Nemzet Művésze-díjjal (2019) ismerték el.

***

A börtön szaga című interjúkötetében említi, hogy mindig szeretett lazítani, például narancsos Camparit szopogatva a Garda-tó partján. Eddigi életében hol esett legjobban a lazítás?

Lazítani bárhol lehet, ez ugyanis attól függ, hogy az ember éppen mihez képest készül elengedni magát. Ha úgy vesszük, lazításnak számított, amikor a szamosújvári börtönben egy vasárnap hajnalban valamilyen okból – mint máskor hóban-fagyban minden nap – nem hajtottak ki dolgozni; és a mennyezetet bámulva, időtől, helytől eltávolodva naphosszat csak hevertem a priccs tetején. Egyébként, ha most visszagondolok,

amikor egy kiadós sízés után egy üveg sör társaságában elnyúltam a napon, rágyújtottam, és csak az elúszó füst útját lestem, ahogy a szélcsendben, mint a pókháló, megreked a fenyőtüskék között. Ilyenkor megszűnt minden más, amit már magam mögött tudtam, és a kétségekkel teli jövő, ami rám várt.

Amikor 1952-ben, tizenhét éves korában letartóztatták államellenes összeesküvés vádjával, egy hegyivadász kommandó fogta el a Radnai-havasokban. A jelenetet – meglehet tévesen – hajlamos vagyok úgy elképzelni, mint egy akciófilm részletét. Hogyan zajlott ez? Hogyan akadtak nyomára a hegyekben?

Minden valamirevaló állam berendezkedéséhez tartozik egy kíváncsi, ám tevékenységét tekintve igencsak titkolózásba burkolódzó hivatal, belügyi hatóság – annak idején cég, szerv vagy legényegylet fedőnévvel illettük –, melynek alapvető feladatai közé tartozik, hogy számon tartsa, mi jár a fejünkben és milyen ügyben épp merre járunk. Mivel családom a kommunizmus évtizedei alatt jócskán ki volt téve a politikai rendőrség folyamatos érdeklődésének, ismerték lehetséges törzshelyeimet is. Nem volt nehéz dolguk. Ehhez bizalmas közléseivel egyik egykori bajtársam segítőkészsége is hozzájárult. Az eseményt drámai következményei ellenére túlzás lenne egy akciófilmbe illő jelenetként elképzelni: mindössze annyi történt, hogy

jövetelük célját felfedve, miszerint le vagyok tartóztatva. Tudomásul vettem, hogy a játéknak vége és felöltöztem. Egyébként finomlelkű hegyivadászok voltak, akiknek a feladatot a pontosabb helyismeret miatt kiadták alvállalkozásba, ők aztán az első kisvárosba érve átadtak a Securitate különítményének.  

1992-ben megjelent Sinistra körzet című regényét több nyelvre lefordították. Mit gondol, egy norvég, svájci vagy német olvasó milyennek látja ezt a könyvet, mennyire érti a regény világát, belső összefüggéseit? Vagy ehhez Kelet-Közép-Európában kell születni?  

Azzal kezdeném, hogy ezt a világot, amely körülvesz, illetve

de még ott sem, ahol a társadalmi-politikai viszonyok a regénybeliekhez hasonlóak vagy szinte azonosak, és az olvasók talán éppen benne élnek. De nem is tartom jó dolognak, és nincs is sok értelme a fikció belső viszonyai, történései alapján kialakult olvasói képet egy létező entitásra kivetíteni. Ha csak nem jelzetten hiteles, dokumentumokon alapuló történetről van szó, a kép egyedi, a szerző látomása, ezt kell érteni vagy elutasítani. Ez a művészi alkotás autoritásához tartozik.

Ezért a kérdés úgy tevődik fel, hogy egy olvasmány, illetve egy művészi alkotás befogadása lényegét tekintve függhet-e egyáltalán ismerős közállapotoktól, társadalmi feltételektől. A Sinistra körzetet eddig mintegy húsz nyelven jelent meg, így különböző meghívásoknak eleget téve a kérdésben felvetett problémáról alkalmam volt közelről is több, földrajzilag, történelmileg és vérmérsékletét tekintve is egymástól távol eső országban, különböző társadalmi közegből származó olvasóközönség társaságában képet alkotni. Tapasztalataim szerint egy mű, jelen esetben a Sinistra körzet befogadása nemegyszer érzelmi, morális és némileg kulturális felkészültség kérdése lehet, de lehet egyszerűen az intuícióé. 

Az emberi személyiség ugyanis igen fontos rejtett tulajdonságokkal érzékeli a szűkebb vagy tágabb környezetét, ezek megszabják a világról, egy eseményről, történetről vagy csak egy konkrét műalkotásról, végső soron akár az ismeretlenről alkotott képét. Így hozzáfér olyan gondokhoz, problémákhoz is, amelyekkel személyesen sosem találkozott. Másfelől egy olyan olvasó, akit bizonyos fokig megérintettek, például Kelet-Európa sajátos történelmi viszonyai, esetleg úgy érezheti, hogy ő most több illetékességgel lapozza a Sinistra körzetet, miközben ez egyáltalán nem igaz. Találkoztam egyenlő arányban megértéssel és szélsőséges, olykor elutasító olvasói nézetekkel itthon, külföldön egyaránt. Nem hiszem, hogy egy regény vagy műalkotás esszenciális befogadása földrajzi-történelmi pozíciótól függene.

Bodor a havasokban

Szintén A börtön szagában említi, hogy amikor az első kötete megjelent (A tanú, 1969), akkora honoráriumot kapott érte, amiből – ha szűkösen is – de egy évig lehetett élni. Ez ma már szinte hihetetlennek tűnik. Valami adminisztrációs hiba csúszott be, vagy valóban ennyire megbecsülték Romániában az írókat azokban az időkben ?  

Dehogyis. Egyeseket bizonyára túlzottan is megfizettek, de én nem tartoztam közéjük. Nem volt ebben semmi rendkívüli. Terjedelem szerint fizettek, tíz-tizenkétezer lej körüli összegről volt szó. A '60-as évek végén a szerényen kalkulált havi szükségletem pedig nagyjából ezer lej körül mozgott, ehhez még hozzájött az alkalmi publikációk honoráriuma, amit kedvteléseim fedezésére fordíthattam. Utazásokra, síelésekre, különböző természetű kiruccanásokra pedig az Irodalmi Alaptól kérhettem riport készítése címén kiszállási díjat és útiköltséget – ezt semmiféle számonkérés nem követte. Mivel a másoló-fordító irodában, ahol addig napi tíz órákat robotoltam, és ahonnan a honorárium felvételekor távoztam, nagyjából havi ezer lej körül kerestem, némi kockázat vállalásával helyesen kalkuláltam. A kockázatot a közlési jog esetleges felfüggesztése – ne feledjük, politikai priuszom volt! – és általában a szabadúszói státusz bizonytalansága jelentette. Egyébként egy irodalmi lap szerkesztője sem keresett nagyjából kétezer-kétezerötszáz lejnél többet. Akkoriban hasonló státuszú értelmiséginek nem igen voltak megtakarításai, ilyesmire gondolni sem lehetett.    

Prózái sűrűek, szűkszavúak, mintha a Hemingway által sokszor emlegetett jéghegy-elv szellemében születtek volna. Hemingway fontos volt önnek íróilag? Egyáltalán, indulásakor voltak irodalmi előképei, olyan írók, akik hatással voltak világlátására, írói eszközeire?

Hemingway rövidprózája formailag és technikáját tekintve kétségkívül találkozott valamivel, ami bennem is szunnyadhatott, és amit megmozgathatott, így végső soron bátorítólag hatott. Kezdetben ennek az előadói eljárásnak a felismerése számomra valóban fontos volt. Tartalmi ismérveket tekintve ez már nem mondható el, Hemingway regényeit pedig már komoly fenntartással olvastam. Egy esemény lehetséges látványa, a közlendő mozzanatok, elemek megválasztása, illetve elhallgatása, egymáshoz viszonyított aránya összességében a rövidpróza kulcsa.

hanem azért, mert művészi elvárásainak engedve ennyit tart érdemesnek közölni.

Az előadás gazdaságossága fontos része az írói szemléletnek, így alapvetően meghatározza egy mű esztétikai jelentőségét. Amikor az író egy helyre, helyzetre vonatkozó elképzeléseit közreadja, akkor annak a helynek az egyéni látványát közvetíti, ezzel egyszersmind kiderül, hogy mit és milyen eszközök bevetésével tart fontosnak megjeleníteni – ezzel akaratlanul is visszautal saját egyéniségére. Ez nagyjából a stílus. Amiről a gyakorlott olvasónak – akár a rendszeres zenehallgatónak – illik a szerzőre ismerni. Irodalmi előképeim nemigen voltak. Akiket fiatal koromban nagy odaadással olvastam, szakmai szempontból meglehetősen távol maradtak. El nem tudtam képzelni, hogy úgy próbáljak írni, mint bármelyikük. De ezzel azért nem igen lehetünk teljesen tisztában.  Egy fogékony olvasót, aki később maga is írásra adja a fejét, érhetnek hatások, amelyek észrevétlenül beépülnek alkotói gondolkodásába. Vonatkozik ez talán elenyésző mértékben a világlátásra is. De az ember egyéniségét, szuverenitását figyelembe véve, elég nehéz másokéra támaszkodni. Az én világlátásomat, ahogy most utólag látom, leginkább személyes sorsom alakulásán át Erdély és általában Kelet-Európa legújabb kori történelmi környezete és abból adódó távlatainak felismerése alakította.

Vissza a fülesbagolyhoz című novellagyűjteménye szerintem a 20. századi magyar prózairodalom egyik legjobb novelláskötete. A novella mint műfaj eleve kézre esett? Vagy az is közrejátszhatott ebben, hogy indulásakor a kolozsvári Utunk című lapba hétről-hétre adott tárcákat?

Nem, az nem játszott közre. Alapvetően és alkatilag novellaíró vagyok, a novella szellemében és műfaji keretei között gondolkodom. Akkor is, amikor történetesen regényt írok. Ami az Utunkat illeti, tekintsük ezt egy szerencsés találkozásnak. Elképzelni sem tudom, ha nincs ez a jobbára fiatal szerkesztői gárdával rendelkező és a maga idejében színvonalas, tágas kitekintésű irodalmi lap, hogyan alakul írói sorsom, mert nem volt még egy orgánum az országban, amelyik következetesen és sorozatban felvállalta volna nem egyszer borús légkört árasztó írásaimat, amelyek érezhető távolságban álltak a korabeli hatalmi elvárásoktól. 

mégis a folyamatos érintkezés révén, ha létezett számomra érzelmi szálakkal is jellemezhető szakmai kapcsolat, az az akkori Utunk szerkesztői közössége volt, olyan személyiségekkel, mint Szabó Gyula, Szilágyi István, Tamás Gáspár Miklós vagy Király László, akiknek rokonszenve és barátsága akkori éveimet végig kísérte.  

Írói világa elég távol áll attól, ami a köztudatban az „erdélyi magyar író” sztereotípiáját jelenti. Magyarul nem úgy látszik, mintha Nyirő József, Makkai Sándor vagy Wass Albert szellemi nyomdokvizein hajózna. Érte valaha bírálat azért, hogy erdélyi származású író létére „nem elég erdélyi”, amit ír és ahogyan ír?

Fontos helyről nem. Esetleg primitív piszkálódás formájában olykor. És leginkább a hátam mögött. Tulajdonképpen bizonyos körök számára kényelmetlen lehettem. Mert

Pedig már Tamási Áron Ábele is arról szól, hogy itt valaminek nagyon vége van, a tájkép végzetesen megváltozott. Ideje lett volna ezt észrevenni. Engem a felnőtté váláskor, vagyis eszmélésem idején Erdélynek nem a korábban többek által megénekelt, illúziókkal telített idilli képe, hanem egy gyanakvásokkal terhelt, szociálisan megvert, politikailag és kulturálisan erőszakosan megosztott társadalom látványa fogadott. Ez az én erdélyi alapélményem, művészi indíttatásaimat kezdettől fogva ez vezérelte.

A puzdrai menedékház az erdélyi Radnai-havasokban, Bodor gyakori téli tartózkodási helye

Írói munkásságát számos díjjal és elismeréssel illették. Melyikre a legbüszkébb? Jelentenek valamit a díjak az általában velük járó kisebb-nagyobb pénzösszegen túl?

Büszke egyikre sem vagyok, egyáltalán nem vagyok büszke semmire –

Egyébként persze, hogy jelentenek valamit, képmutatás lenne ezt tagadni, mint ahogy azt is, amikor az ember nem kapja meg őket. Az más kérdés, hogy az utóbbi általában gyakoribb. Ennek ellenére művésznek nem igen illik a kérdéssel túlzottan foglalkozni. Kihat a közérzetre, munkára, emberi kapcsolatokra egyaránt, és nem jó értelemben. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, majd' minden díj kiosztását értetlenség, elégedetlenség is kíséri, ami egyben különböző lobbik viaskodását, pártos elfogultságait is tükrözi. Közben a művész persze boldog, amikor megkapja. Kényes dolog ilyesmiről álszentség nélkül, őszintén nyilatkozni. Főleg nekem, miután itthon nagyjából valamennyi jelentős díjat megkaptam. Az is igaz, ahogy múlnak az évek-évtizedek, halványodik az elismerések fénye, fontossága is. De bárhonnan tekintem, és próbálom a kérdést akár rideg tárgyilagossággal, netán cinikusan is kezelni, egy rangos díj bizony jó értelemben árnyalja az ember társadalmi biztonságérzetét. Nem tagadom, a maga idején a Kossuth-díj, vagy éppen a Nemzet Művésze elismerés kellő mértékben megérintett. És nem mellékesen talán azért is, mert egész írói pályafutásom során, minden lehetséges gyümölcsöző és hasznos kapcsolatot látványosan kerülve és elhanyagolva kaptam meg a magas elismeréseket.     

Magyarországon nincsenek magashegységek, Trianon után a Kárpátok egésze a környező államokhoz került. Nem hiányoznak önnek az otthoni kétezres csúcsok, a fenyőerdők? 1982-es áttelepülése óta meg tudta szeretni Budapestet?

Budapest nehéz város. De nekem megszokni, megszeretni nem kellett, mert ha úgy veszem, én ide is hazajöttem. Gyerekkoromban, a háború alatt majd' két éven át itt laktunk, a Bartók Béla úton, aminek akkor nem ez volt a neve; gyerekként térképszerűen már ismertem a várost és később Kolozsvárról folyamatosan vágytam is vissza, Budapest a lelkem mélyén mindig titkos otthonom maradt. Az erdélyi havasok, fenyvesek közelsége, bár közéjük évről évre rendszeresen vissza-visszatérek, sok minden mással együtt a veszteséglistára került, ezzel döntésemkor számolnom kellett. Budapestet választottam, miközben mondom, nehéz város, könnyen elvész benne az ember.

Talán azért is, mert nagyon megváltozott. Létezett egy Budapest, ami hosszú évtizedek alatt majdnem ugyanaz maradt, az idő követhető ütemben múlt fölötte, alig hagyott bántó nyomokat rajta, aztán a háború, majd '56 romhalmazából valami furcsa konglomerátum emelkedett ki. Megváltozott, szegényesebb utcaképpel, az öröklött elemek és a proletkult jegyeinek tragikus, groteszk elegyével, lassan ocsúdó levert lakossággal, végül a rendszerváltozással bevonult cinikus erkölcsi szemléletével a pénz mindenhatósága. A háborút követően fokozatosan kicserélődött a lakosság,

Tárgyi valóságában pedig a város régi, hangulatos pontjai – felsorolni is nehéz lenne őket –, amelyek hosszú évtizedeken át legendásan meghatározták egy-egy sarok, környék meghittségét, hangulatát, arculatot váltottak, mára merőben más levegőt, nem egyszer idegenséget árasztanak. De közel negyven éve itt lakom, itt vagyok otthon.

Legutóbbi, Sehol című novelláskötetének utolsó darabja nagy valószínűséggel egy atomrobbanás után játszódik. Foglalkoztatja a világvége, a környezetpusztításból adódó civilizációs összeomlás?

Az emberiség gondolkodásában eszmélésétől fogva jelen van egy konkrétumoktól elvonatkoztatható mitikus sejtés az idők végezetéről. Akár kultúrtörténeti kuriózumként tekintjük, akár tényleges fenyegetésként. Ez az emberi lét elfogadásának a nehézségéből adódik, ami  az univerzum rideg, időtlen fizikai valóságához képest olyan mértékű abszurditás, aminek, ha nem csak múló illúzió, egyszer vége kell hogy legyen, az pedig csakis  valami rettenetes vég lehet. Művészileg, alkotói szempontból, mint lehetséges vadászterület a kérdés nem érint, egyáltalán nem foglalkoztat.

Egyre több okunk van öröklött sejtéseinket tovább táplálni.   

Alakul jelenleg valami az írói műhelyben?   

Az írói műhely pillanatnyilag, mint körülöttünk sok más intézmény, zárva tart.