A különös magyar melankólia – Bereményi 75

Viszonylag kevés írónak adatik meg, hogy a művei közül jó néhány a köznyelv részévé válik. Vagyis beépül a társadalom kollektív tudatalattijába. Bereményi Géza ezen kevés írók egyike. Amire lehetne azt mondani, hogy Bereményinek könnyű dolga volt, hiszen a szövegeit egy bizonyos Cseh Tamáson keresztül ismerte meg a közönség.  Persze mindez csak látszólag könnyítette meg a dolgát, hisz a dalszöveg kényes műfaj, az „elit” irodalom berkeiben sosem vették igazán komolyan.

Bereményi Géza a Cseh Tamásnak írott dalaival lett igazán ismert szerző,

A kilencvenes évek elején hallottam először Cseh Tamás dalait. Egy barátom szerette nagyon, a kerti borozgatások háttérzenéje volt évekig. Máig úgy vagyok vele, hogy ha meghallom valahol Cseh Tamás valamelyik dalát, rögtön eszembe jut az a kert, a Duna a vasúti töltés mögött és a túlparton a Pilis vonulatai. 

Valamivel korábban, még tényleg a kilencvenes évek legelején láttam egyszer a balatonszepezdi kocsmában. Megismertem, akkor már olvastam egy-két novelláját. Fürdőgatyában, gumicsizmában és szalmakalapban álldogált a pultnál és fröccsöt ivott.

mert tényleg volt a megjelenésében valami, ami imponált.

A zsebemben lapult egy jegyzetfüzet, én is fröccsöt ittam, de egy pillanatig sem mertem arra gondolni, hogy én is író volnék. Bereményi – leginkább a dalszövegei révén – mélyen beleivódott a börzsönyi és mindenféle csatangolásaink mélyrétegeibe, idéztük a sorait, miközben tudtam, hogy a nálam nyolc-tíz évvel idősebb barátaimhoz szól igazán ez az egész, nem hozzám. Rajtuk láttam, hogy értik, miről van szó, olvasnak a sorai között; nekem egyszerűen csak tetszett, de mélyebb közöm nem volt az egészhez. Egy alig húszéves kölyök hogyan is érthetné. Legfeljebb úgy csinál.  

Persze Bereményi a saját jogán, íróként is maradandót alkotott. Regényeinek és novelláinak ott a helye a 20. századi magyar próza élvonalában.  Már első könyve, az 1970-ben megjelent A svéd király című novelláskötete markáns, karakteres belépő volt a magyar irodalomba.

„Hirtelen” lett író, ahogy több interjújában is elmesélte. Félig-meddig blöffölt, amikor egy kiadói szerkesztőnek azt mondta, hogy több kész novellája is van már. Otthon aztán gyorsan megírta ezeket a megelőlegezett novellákat és azonnal kiderült, hogy tényleg tud novellákat írni. Ráadásul nem is akármilyeneket. Gyorsan a „Péterek” egyike lett, azaz Hajnóczyval, Esterházyval és Nádassal együtt a hetvenes-nyolcvanas évekre datálható „prózafordulat” egyik emblematikus alakjává vált. Pályája mégis másként alakult, nem azt az utat futotta be, mint Esterházy vagy Nádas, de nem is azt az utat (szerencsére), mint Hajnóczy Péter, aki korai halálával a ködlovagok közé emelkedett.

Nyilván benne volt ebben az is, hogy

Rendezett filmeket (a legendás Eldorádót és a Hídembert, többek között), írt jó néhány forgatókönyvet (a szintén legendás Megáll az időét például), igazgatott színházat (művészeti vezető volt Zalaegerszegen, főigazgató a Tháliában).  

Bereményi Géza egy olyan világot örökített meg műveiben, amely minden ízében magyar és kelet-európai, talán ezért sem válhatott ismertté külföldön, a két másik Péterrel ellentétben. Ezt a világot, ezeket a figurákat, ezt az atmoszférát valószínűleg csak azok érthetik meg igazán, akik a második világháború utáni Magyarországon születtek és éltek, akiknek „volt szerencséjük” mindazon eseményeket testközelből megtapasztalni, amelyek meghatározták az utóbbi hetven év magyar történelmét. Bereményi nagyon ismeri a magyar társadalom lelkivilágát, otthonosan mozog mindenféle közegben, s közben finom, tűpontos megfigyelései vannak. Írói világa, érzékenysége talán Mándy Ivánhoz áll a legközelebb. 

Ebben a nagyszerű könyvben gyerek- és ifjúkorát írta meg. Bereményi gyerekkorának bizonyos részleteit méltán híres filmjéből, az 1988-ban készült Eldorádóból már ismerni lehetett. A könyv egyik központi helyszíne most is a Teleki tér, az író korai éveinek meghatározó terepe. Rendhagyó, egyáltalán nem szokványos gyerekkor jutott Bereményinek, és akkor még finoman fogalmaztam.

Nem lövök le semmiféle poént, ha annyit kifecsegek, hogy a nagyszülei nevelték. Ezeknek a nagyszülőknek, nevezetesen Bereményi Sándornak és Román Rózának az alakját felejthetetlenül rajzolja meg Bereményi Géza, s a portrékon keresztül feltárul az olvasó előtt a második világháború poklából éppen csak lábadozó Budapest panorámaképe is. Pontosabban ez a panorámakép leginkább a Teleki térre és könyékére fókuszál a könyv első felében, hogy aztán később nagyobb íveket fogjon át.

Bereményi a kiváló mesélővénáját ebben a könyvben csúcsra járatja. Belépünk a Teleki tér 9. alatt található – azóta rég eltűnt – házba, és elmerülünk az ötvenes évek sűrű levegőjében. A ház lakói, a piacozó nagyszülők és a homályos családi titkok egy olyan bámulatos szövevényt képeznek, amely azonnal beszippantja az olvasót. A Magyar Copperfield a címében is utal Charles Dickens regényére. Nem véletlenül. Az „eredeti” Copperfield élettörténete több szempontból Bereményiéhez hasonlóan alakult, sok a közös pont, ezért egyáltalán nem tűnik fellengzősnek a címadás gesztusa.

A regény nagy érdeme, hogy az ötvenes évek Budapestjéről, a mindent átható kommunista diktatúra egyre szorongatóbb jelenlétéről úgy tud írni, hogy

Itt egy gyerek mesél, és egy gyerek egyáltalán nem úgy látja a világot, ahogy a felnőttek. Bereményi a felnőttkorból képes gyerekszemmel visszanézni arra a világra, észreveszi a varázslatot és a csodát, annak ellenére, hogy valamit sejt környezetének tragédiájából is. Emlékezetes alakok sorjáznak a regény lapjain, és nem utolsósorban feltárul a szerző Cseh Tamással közösen írt dalainak hátországa is. S feltárul Magyarország történelmének egy gyászos szelete is, amit eddig így, ebből a nézőpontból nem ismerhettünk. 

Hetvenötödik születésnapjára jelent meg összegyűjtött novelláinak gyűjteménye Azóta is élek címmel. 

Annak idején – ahogy fentebb írtam – úgy éreztem, nincs igazán közöm ahhoz a világhoz, amelyről Bereményi dalszövegei szólnak. Eltelt bő két évtized és látnom kell, hogy ezekben a dalszövegekben – ahogy a könyveiben is – benne van mindenestül Magyarország elmúlt fél évszázada. Valami különös „magyar melankólia” járja át Bereményi minden művét, amit valószínűleg csak mi értünk. Ami azt is jelenti, hogy Bereményi Géza egy valódi hungarikum. Isten éltesse!