Kultúrpolitikai vezetőként se hagyta abba az írást, megmaradt költőnek akkor is, mert a szőcsi univerzumban nem vált szét a költő és a közéleti személyiség. Ő azt tanulta gyerekkorában, hogy a magyar költő morális lény is egyben. Tehetségét még az ellenségei is elismerték.
A deresedő szakáll és szemüveg alatt lakott egy játékos gyermek,
egy szív a szívben egy keleti bölcs, egy vérbeli költő, aki mítoszokat épít és mítoszokat rombol, dolgozik a létben, folyton alkot és folyton újraalkot. Különös, kissé magas hangján jó volt hallgatni, ahogy felolvassa verseit: A Brenneren, a Brenneren…
Költészetében a közösségi felelősségvállalás mellett hangsúlyosan jelen van az egyéni szabadságvágy is. Persze, nemcsak versben, hanem prózában, drámában egyaránt. Erről szól a 2007-ben megjelent Limpopó, avagy egy strucckisasszony naplója, melyben a struccok hazakereső, lélekkereső, szabadságkereső vágya ölt testet. Persze, a struccok mi vagyunk.
Ha elmegy egy nagy költő, vajon a fejéhez kap korunk embere, s elkezdi szörfözni a fészbukon, a wikipédián, hogy ki is volt ez az ember, ki is volt ez a költő, aki a fészen most így pörög? Akiről annyi kontextusban beszéltek, mostanában főleg politikaiban – de a költőről, arról a költőről, aki itt lesz köztünk ötven vagy száz év múlva, viszonylag kevesen.
Szőcsről mindenkinek van története. Pozitív vagy negatív, de senkit nem hagyott sztori nélkül.
Mindenkiben él, aki ismerte. Volt stílusa, fel tudott öltözni, sál, zsabó, bordó öltöny, meg tudott jelenni, tudott szivarra gyújtani, szeretett utazni, tudott élni. Nem volt egyszerű személyiség, de nagy egyéniség volt.
A nyolcvanas évekről mondta egy telvíziós beszélgetésben: „azzal a nyugalommal éltem, amely a legváratlanabb és legszomorúbb fordulatok elviselésére is képessé teszi az embert”.
Az életét „fatalisztikus optimizmussal” élte,
és azt gondolta róla, hogy az utolsó pillanatig fölemelt fővel kell fogadnunk azt, ami ér bennünket. Ezt a túlélési stratégiát is még a nyolcvanas években volt kénytelen elsajátítani. Azt gondolom, hogy Szőcs Géza így élte le az egész életét, de azért megkockáztatom, hogy a befejezést ő se így gondolta.
Ez a vég nagyon nem volt benne az ő életében. Ha bárkit megkérdeztek volna (amiről persze nem illik az embereket megkérdezni), ezt senki se jósolja meg neki.