Kultúrpolitikai vezetőként se hagyta abba az írást, megmaradt költőnek akkor is, mert a szőcsi univerzumban nem vált szét a költő és a közéleti személyiség. Ő azt tanulta gyerekkorában, hogy a magyar költő morális lény is egyben. Tehetségét még az ellenségei is elismerték.
A deresedő szakáll és szemüveg alatt lakott egy játékos gyermek,
egy szív a szívben egy keleti bölcs, egy vérbeli költő, aki mítoszokat épít és mítoszokat rombol, dolgozik a létben, folyton alkot és folyton újraalkot. Különös, kissé magas hangján jó volt hallgatni, ahogy felolvassa verseit: A Brenneren, a Brenneren…
Költészetében a közösségi felelősségvállalás mellett hangsúlyosan jelen van az egyéni szabadságvágy is. Persze, nemcsak versben, hanem prózában, drámában egyaránt. Erről szól a 2007-ben megjelent Limpopó, avagy egy strucckisasszony naplója, melyben a struccok hazakereső, lélekkereső, szabadságkereső vágya ölt testet. Persze, a struccok mi vagyunk.
Ha elmegy egy nagy költő, vajon a fejéhez kap korunk embere, s elkezdi szörfözni a fészbukon, a wikipédián, hogy ki is volt ez az ember, ki is volt ez a költő, aki a fészen most így pörög? Akiről annyi kontextusban beszéltek, mostanában főleg politikaiban – de a költőről, arról a költőről, aki itt lesz köztünk ötven vagy száz év múlva, viszonylag kevesen.