Az embernek le kell „földelnie” magát – Heinczinger Miklós (Misztrál) a Mandinernek

Több mint harminc éve ismerjük egymást a zenész-előadóval, Heinczinger Miklóssal (vagy inkább Mikával, ahogy a legtöbben szólítják). Régi barátság ez, ehhez képest rég találkoztunk. Nemrég aztán végre sikerült összehoznunk egy napot és beszélgethettünk egyet a Misztrál zenekarról, a tanyasi életről, a „kapott” dalokról, egy általa megálmodott kegyhelyről és arról, miért vágyik olyan erősen Erdélybe. 

Heinczinger Mika gyerekkora óta zenél, Nagymaroson nőtt fel, jelenleg Sződön él családjával. A Misztrál együttes alapító tagja. A Misztrálnak eddig tizenöt önálló lemeze jelent meg és számtalan fellépést tudhatnak maguk mögött a Kárpát-medencétől az Egyesült Államokig. Munkásságukat többek között Bartók Béla-díjjal, Balassi Bálint-emlékéremmel és Magyar Örökség-díjjal ismerték el. Mika legutóbbi önálló albuma Égigézők címmel 2017-ben jelent meg.

***

Vidéki, rusztikus környezetben élsz. Honnan jött ez a tanyasi élet, mi van mögötte?

A család, az őseim. Paraszti családból származom. Később mégsem akartam állatot tartani. Elég volt belőle gyerekkoromból, a disznók etetéséből, és féltem a tyúkoktól, a kakastól is. Egy darabig úgy is volt, hogy nem lesznek. Aztán rájöttem, hogy

Így kapcsolódhatok a földhöz. Eleinte nem volt hol laknunk, a házasságunk első évében albérletben éltünk. Aztán apósom mondta, hogy itt van ez a ház, miért nem költöztök ide. Ez egy örökség.  

Mit jelent neked ez a hely?

Nyugalmat, inspirációt és a csatlakozás lehetőségét. Fiatal koromban úgy gondoltam, hogy biztosan városban fogok élni, mert kell a pörgés. De kell a másik oldala is. Börzsönyi gyerek vagyok. Azt tudtam, hogy az erdő jó. Ez egy kis Paradicsom a számunkra.   

Mennyire vagytok önellátók?

Amennyire egy „műparaszt” lehet. Kilenc évig tartottunk tehenet is, de az már nincs. Maradtak a lovak s a baromfi. Sok mindent nem kell vennünk, leginkább zöldségeket nem. Viszont ha teljesen önellátóak akarnánk lenni, csak ezzel kellene foglalkoznunk. Egy ekkora föld nem is lenne elég erre. De a lényeg, hogy akkor nem csinálhatnék semmi mást. Sokfelé járok zenélni, a kettő együtt nem megy. Régen a paraszt sem csinált mást, csak a földet művelte. Jó lenne teljesen visszatalálni a földhöz, de akkor csak itthoni muzsikálást lehetne csinálni. Vagy legfeljebb itt a faluban. Mint régen. Egy-két faluba még áthívták a muzsikusokat, de a hatodik faluba már nem, mert ott is voltak zenészek. Még nem jöttem rá, hogy lehetne ezt kivitelezni.

Emlékszem még a középiskolából arra, amikor elkezdtél zenélni. Már akkor is látszott, hogy otthonosan mozogsz a színpadon, emberek előtt.

Gyerekkorom óta szerettem énekelni. Ez a családomból jön. Édesapám lagzis zenész, bálokban játszanak. Már gyerekként is nagyon tetszett, hogy ő fent van a színpadon, dobol és énekel, az emberek meg táncolnak rá. Gondoltam, milyen jó, hogy valaki örömet tud okozni ezzel a másik embernek, miért ne próbálnám meg én is. Legelőször a középiskolában fogtam gitárt a kezembe. Egy D-dúr volt az első akkord, amit lefogtam. És hát a gimnáziumban csajozni csak úgy lehetett, ha zenéltél vagy ha fociztál. Fociban soha nem voltam jó, maradt a muzsika. Akkor már hallgattam Kalákát, Sebőéket.   

Miért épp ez a zenei világ fogott meg?

Leginkább a versek miatt. Mindig szerettem az irodalmat. Nagyon sokat olvastam gyerekkoromtól kezdve. Az első két dalomat még a középiskolában írtam. Aztán az egyik unokatestvérem szólt, hogy van egy iskola, ami lehet, hogy nekem való. Dévai Nagy Kamilla Krónikás Zenedéje volt ez. Ott találkoztam aztán Tamással és Mátéval (a későbbi Misztrál másik két tagjával).

Egy interjúban mesélted, hogy már az első találkozásotok is jelképes volt.

Igen. Hárman háromfelől jöttünk és találkoztunk az iskola lépcsőjén. Már aznap este elkezdtünk beszélgetni.  

A nevetek honnan jött?

Sokat gondolkodtunk a néven. Órák után eljártunk kocsmázni,  egyik alkalommal jött velünk egy lány azzal, hogy összeírt egy csomó lehetséges zenekarnevet. A Misztrál is köztük volt, igazából a hangzása tetszett meg.  

Hamar megvolt a „leosztás”, hogy ki mit fog csinálni, ki hozza a szövegeket?

Eleinte Máté lakásán voltak a próbák. Mindhármunknak voltak már dalai akkor. Ezek mind megzenésített versek voltak.   

Saját szövegekre soha nem gondoltatok?

Egy-két ilyen dalunk van csak. Nem az a dolgom, hogy szöveget vagy verset írjak,

Ehhez kaptam tehetséget. Szerintem ezzel a többiek is így vannak.   

Ennek a műfajnak a zászlóshajója, védjegye a Kaláka vagy Sebő Ferenc. Kerestétek velük a kapcsolatot az elején?

Nem kellett keresnünk, mert már az iskolából ismertük néhányukat. Radványi Balázs és Huzella Péter tanítottak minket az iskolában. Nagyon sokat tanultunk tőlük. Például azt, hogy nem a zene a fontos, hanem a vers. Mindent a versnek kell alárendelni. Amúgy is úgy látom, hogy mintha mostanában kezdene visszajönni a dalszöveg becsülete. Legalábbis abban a szegmensben, ahol én mozgok.

A média elég mostohán bánik azzal a műfajjal, amelyben ti is utaztok. Például rádiókban nem nagyon hallani titeket. Zavar?

Elfogadtam, ez van. A hetvenes években nagy fegyvertény volt ez a fajta zene, nagy hatása volt. Most ez már nem így van. Ezért aztán a fiatalokat sem éri el úgy, mint régen. Nem nagyon vannak koncertek gimnáziumokban vagy általános iskolákban. Emlékszem, amikor a Balassi-lemezünket csináltuk, minden magyar középiskolának írtunk egy levelet, amelyben felajánlottunk egy-egy példányt az iskolai könyvtáraknak. Három középiskola jelzett vissza. És azóta ez csak romlott. De amikor eljutunk mégis iskolákba, a gyerekeknek mindig tetszik, amit csinálunk.

És nincsenek klubok. Olyan klubokat nem látok, mint amilyenek húsz-huszonöt évvel ezelőtt voltak.  

Úgy érzed, hogy ellenszélben vagytok?

Ugyan már. Mi fújunk, a Misztrál is egy szél.  

Tizenkilencedik évadjánál jár az általatok megálmodott Misztrál Fesztivál. Mi ösztönzött arra, hogy annak idején belevágjatok?

Az első években sok fesztiválon megfordultunk zenekarként és láttuk, hogy ez jó. Eleinte csak egynapos rendezvényt csináltunk, főleg a barátainknak.    

Alapvetően ez egy folk fesztivál. Viszont vannak leágazásai. Ez a sokirányú érdeklődésetek miatt van?

Nekem is tetszik, ha sok minden meg tud szólalni.

Olyan zenekarokat hívunk, akiket érdekesnek tartunk.   

Nagymaros a te kötődéseid miatt lett helyszín?

Alapvetően igen, közel van a fővároshoz, jó hely, minden szempontból ideális.  

A Misztrál mellett elég hangsúlyos a szóló pályafutásod is. Mi dönti el, hogy miből lesz szóló darab?

A Misztrálban öten írunk zenét és mindenkinek kell megmutatkozási lehetőség. Ha az összes dalomat beleerőltetném az együttesbe, akkor az egész egysíkúvá válna, nem lenne Misztrál. Azt, hogy melyik dalból lesz zenekari dal, a zenekari szűrő dönti el. Az a lényeg, hogy mind az öten meg tudjunk mutatkozni.

Mennyire nehéz húsz éven át egyben tartani egy zenekart?

Olyan ez, mint egy házasság. Egy második házasság. Néha könnyebb, néha nehezebb. Ez egy szimbiózis.

Sokat beszélgetünk egymással. Most kevesebbet ugyan, de tudunk egymásról, ismerjük egymás problémáit. A barátság nagyon fontos ebben.   

Hosszú ideig munka mellett zenéltél. Hol volt az a pont, amikor a zenélés főállássá vált nálad?

2008 végén megszűnt az akkori munkahelyem. Nem voltam jó passzban. Kérdeztem is a Jóistent akkoriban, hogy tényleg ezt kell-e csinálnom. Azután nem sokkal később nem volt hol dolgoznom. 2009 elején született meg a Gyöngyöt az embernek című dal, Kárpáti Tibor versére és onnantól eldöntöttem, hogy nem csinálok mást mellette.   

Mennyire rögös út ma Magyarországon csak zenélésből élni?

Ma Magyarországon csak egyvalamiből megélni rögös út. Ha csak nem bankár az ember. Nem könnyű, de szép.

Hívják a zenekart, hívnak engem is mindenfelé, nem panaszkodom.  

Az utóbbi fél évben – a járvány miatt – még rögösebbé vált az út.

Hát nem könnyű. Amikor nem láttuk egymást már egy hónapja a zenekar tagjaival, csináltunk egy konferenciahívást, mindenki leült egy üveg borral a képernyő elé és beszélgettünk. Megmutattuk egymásnak a dalkezdeményeket és csináltam egy kis stúdiót itthon is. A próbafolyamat többé-kevésbé áttevődött az online világba. Baráti segítségek is kellettek ahhoz, hogy ezt az időszakot átvészeljük. Előfordult több olyan helyzet is, amikor egy már lekötött koncertem tiszteletdíját előre átutalták azzal, hogy ha majd elmúlik ez az egész, megtartom a koncertet. Azóta sikerült ezeknek a meghívásoknak eleget tennem.   

Elég rendhagyó hozzáállás, nem nagyon jellemző a zenei világban.

Azt kell mondanom, hogy az én „buborékomban” nem. Ha tudok, segítek, és ha a barátaim tudnak, akkor ők segítenek nekem. Kisegítjük egymást. Ez a buborék szerintem elég nagy, de ott ez így működik. Így tud csak működni.   

Van egy kedvenc dalom tőled, a Ködös évszak előtt.

Az is egy „kapott” dal. A közeli erdőből hoztam magammal. Áprily Lajos versei 2011-ben robbantak be az életembe. Egyszer kimentem az erdőre, leültem és hallgattam a csendet. Hazajöttem és találomra levettem egy könyvet a polcról. Egy Áprily-kötet volt, ami ennél a versnél nyílt ki. A többi Áprily-dalom is mind így jött. Ezért mondom, hogy kaptam ezeket a dalokat.

A Ködös évszak előtt című Áprily-verset Mika a Mandiner olvasóinak kedvéért el is játszotta az interjú után – itt látható és hallható

Ez az alkotási folyamat hasonlít arra, ahogy az archaikus társadalmakban a sámán híreket hozott a túlvilágról. Mintha a modern világban az alkotó ember maradt volna ilyen hírhozónak.

Minden ember alkotó. Csak az a kérdés, hogy mit alkot. Ha a feleségem a levest nem szeretettel készíti el, akkor az nem lesz olyan. Ez is lehet egy üzenet, egy szépen megterített asztal is például. Egy jól elkészített hangszer is. Bármi, amit odafordulva, alázattal készítünk el.

Három műszakban, a szalag mellett is meg lehet ezt valósítani?   

Azt hiszem, van a három műszak mellett is egy olyan élet, ahol az ember alkothat. Tudom, hogy könnyen beszélek, de azt is tudom, milyen éjszaka dolgozni és nappal aludni. Vagy hogy milyen éjszakai műszak után elmenni egy lemezt felvenni. Ha minden ember megtalálná az életének azt a szeletét, amiben alkotni tud, akkor boldogabban tudna akár három műszakban dolgozni is. De ez így nagyon sarkos, tudom. Lehetne mondani erre, hogy könnyen beszélek, nem is dolgozom, csak muzsikálok. A „csatlakozás” a fő kérdés itt is, hogy tudunk-e csendben lenni. Ha a munka zaja után nincs igényem arra, hogy csendben legyek, akkor bajban leszek.

Ha tényleg bemásszák végleg, akkor nem lesz már igényünk és erőnk kilépni ebből.

A házatoktól nem messze, az erdő szélén áll egy kis kegyhely. Egy Mária-szobor padokkal, virágokkal. Te álmodtad meg ezt a helyet. Ez hogyan történt? 

Barangoltam sokat a környéken és azon a helyen éreztem valamit.   

Mit?   

Nyugalmat, de nem a „szokásos” nyugalmat, hanem mélyebbet, különösebbet.   

Eszembe jut erről Mircea Eliade, aki a tér különféle kitüntetett pontjairől ír, hogy például nem véletlenül épültek ott a templomok, ahol.   

Messzebbről kezdem: nem mindegy, hogy a gyerekkorodat hogyan éled. Ha nem kapsz mély impulzusokat, akkor megfeledkezel arról, hogy mi a fontos. Persze rátalálhat az ember később is, villámcsapás-szerűen. Én gyerekkorom óta tudok arról, hogy ez létezik és így működik. Gyerekkorunkban nem volt ennyi impulzus. A Duna volt, a Börzsöny, a család és a barátok.

Mit szóltak a helyiek ehhez a kegyhelyhez?   

Az első pillanatoktól kezdve támogatják, azóta is szépítik, karbantartják, jó gazdái a helynek. Virágot ültetnek, imádkoznak. Mise van ott, lánykérés, imádság, kiállítások, koncertek. Egy hely akkor él, ha éltetik.  

Van egy házad Erdélyben is.   

1993-ban voltam Erdélyben először. Már akkor elkapott valami az ottani levegőből. Aztán a Misztrállal többször jártunk arrafelé és beleszerettem a helybe, az emberekbe, a szellemiségbe.

és az erdőkben az emberekkel való találkozások. A pásztorok, az öregasszonyok. A szemek, a kezek, a zene. Ott láthattam azt, ami itthon már elveszett. Itt szinte senki nem tart már állatot. Nagyon megfogott, mennyire az életük része az állat, a föld, az erdő.

Hol áll ez a ház?

Énlakán. A barátaimmal jártam ott először. A csűrbe szerettem bele. Kisebb a ház, mint a csűr. A parasztember az élete értelmét ott tartotta, neki elég volt a kis ház is. A csűrben volt az élet, minden, ami fontos volt neki.

Mennyit vagy ott?

Idén sajnos nem tudtam még kimenni, de vannak ott barátaim, akik figyelnek, vigyáznak a házra. De már fizikailag fáj a hiánya. Már öt éve

Ott is koncertezem, és amit ott megkeresek, azt a ház renoválására fordítom. Lassan szépül a porta.

El tudod képzelni, hogy egyszer ott élsz majd? 

Persze. De ez nem csak rajtam múlik. Meglátjuk, mit hoz a jövő.