Santiago és a Hal – rendhagyó gyulai ősbemutató

Idén – ahogy az utóbbi években már hagyomány lett – az Elek Tibor által az ország egyik legkeletibb színházi végváraként igazgatott Gyulai Várszínház újfent kitett magáért, és rendkívül gazdag programot hozott össze másfél hónapra. Ezt a programot azonban nem csak a pesti kőszínházak vendégelőadásai vagy az erdélyi magyar színjátszás színe-java gazdagította, hanem saját jogon bemutatott darabok is, amelyek közül mindenképpen illik zseniális jelzővel illetni a július 25-én, telt ház előtt bemutatott Az öreg halász és a tenger Hemingway-átdolgozást.

A tó közelsége szinte adta, hogy a víz-a természet és az ember küzdelméről szóló, nem éppen klasszikus értelemben klasszikus, de időközben azzá vált világirodalmi alapmű egy színdarab megszületését ihlesse a Tószínpadra. Az ötlettől a pénteki bemutatóig eltelt közel két év is mutatja, hogy a jó darabhoz bizony nem kevés munka kell. De – a végén felcsendülő vastaps is ezt jelezte – vannak darabok, amelyeknél megérte a várakozás.

Ne a végén kezdjük, hanem mindjárt az elején

Már a nézőtér és a színészek terének felcserélése is jelezte: nem hagyományos darabot fog megnézni az a száz fő, aki jegyet váltott az eseményre: ugyanis

Vagy éppen a tavon. Így leírható, hogy a rendező, Árkosi Árpád, maximálisan kihasználta a rendelkezésre álló teret, ebben a maximálisan kialakított térben minden nagyobb erőlködés nélkül tudta a szereplőket mozgatni.

Mert azok mozogtak: mind Santiago, mint a hal/Nő bejátszották a kapott teret. Ha kellett, csónakon, ha kellett, a konyhapult/hajón egyensúlyozva, ha kellett, a stégeken fel s alá járkálva.

A történet többé-kevésbé, lazán követi az eredeti regényt, csak egyfajta sarokpontoknak használja a főbb cselekményi elemeket. Ez szinte magától értetődő, hiszen itt nem magáról az eredeti műről van szó, hanem egy olyan darabról, amit az eredeti műben található szimbólumok, érzések ihlettek. Ha tetszik, egy különálló Santiagóról, egy különálló Halról/Nőről.

Ezt erősíti az is, hogy a műsoridő bő egy órája alatt improvizatív jazzjáték szól – mint később megtudtam, partitúra készült, de annyira szabadon értelmezett változatban, hogy teljesen egészében imprónak hallatszott.

A darab két részre osztható, egy monodrámai elsőre és a dialógusos másodikra.

Magától értetődően az első részben így csak és kizárólag Bicskei István hangját hallottuk, és őt figyelhettük meg, ahogy – párhuzam akárki életében – egy sikertelen korszak önmardosó, önsebző gondolatait kimondja – nem egyszer, hanem kétszer: narrációként hangzott el először a monológja, amit utána élőszóban is elismételt (nem százszázalékosan, tehát több hangzott el felvételről), de hatása így is volt e betétnek.

Érdekes látványjelenet volt az agyagba panírozott keszegek megsütése faszénen, ez a sikertelenség által előidézett pszichózis szimbólumaként volt értelmezhető: egy halász, egy ember, aki a már két hete nem fogott halat, aki a munkájában kudarcot kudarcra halmoz, aki sikertelen, aki emiatt úgy érzi, hogy a társadalom szélére szorul, szorong, búsong, jajong.

Hirtelen azonban, ahogy követjük Santiagót a tekintetünkkel, a háttérben mozgásra leszünk figyelmesek: megjelenik a kivilágított szigeten a Hal, azaz Hajdú Imelda, fátyolos jelmezében azonban nem sokáig marad partra vetett hal, ugyanis hamarost csónakba szállva tényleg olyan lett, mintha a víz felszínén a távolban megjelenne a Hal/Természet, ami az Ember/Halász örök „ellenfele”.

Mint azt a rendező elárulta, nem volt – mint királydrámáknál – meghatározva, hogy akkor a második mondat második szava után lép-e be a Hal a színbe, hanem csak úgy nagyjából volt meghatározva, hogy amikor Santiago elől mozog, akkor egy bizonyos idő eltelte után a Halat is meglássa mindenki a háttérben.

Lassan már fertályórája ment az előadás, amikor is egy új szereplő lépett a színre: a Kisfiú, aki nem volt megadva a szereposztásban. Merthogy ő utólag, a Hemingway-műhöz való minél nagyobb hasonlatosság végett került bele a darabba – ezért lehet, hogy a még hónapokkal ezelőtt kiadott műsorfüzetben nem szerepel a neve –, nem pedig nyomdahiba miatt. Szóval, ő, a Kisfiú egyfajta súgó szerepet is eljátszott, és volt dialógusa Santiagóval – igaz, ne nagyon gondoljuk macbethi párbeszédre, inkább csak arra, hogy a címszerepet játszó Bicskeihez hozzászólt kétszer-háromszor, ezzel viszont éppen csak jelezte, hogy ő nem egy a nézők közül. Szereplése így számomra nem adott hozzá a színpadi játékhoz, igaz, elvenni sem vett el abból.

A darab közepe felé már azért nyilvánvalóvá válhatott mindenkinek, hogy egy alapvetően performansz jellegű előadást láthatnak a fizető nézők. Ezzel pedig nem is volt probléma, hiszen mindenki tudta a rendezőről, hogy nem a könnyed nyári komédiák mestere.

A második

Ebben a részben Hajdú Imelda már sokkal látványosabb szerephez jutott, ugyanis a Hal-jelmezéből kibújva egy hínáros fürdőruha-kreálmányban

Ugyan nem ment fel Bozsik Yvette-i magasságokig, de látszott a mozdulatain, hogy nem most volt először hasonló szerepben, és nem most kellett először színpadon végrehajtania modern mozgáskoreográfiákat.

Látványos mozdulatai önkéntelenül is a hal hatalmas harcát vetítették a néző lelki szemei elé, így az Öreg egyre kétségbeejtő helyzetével szemben megfelelő ellensúlyt tudott képezni a mozgásával.

De nem a mozgás miatt volt csúcspont az Ember és a Hal küzdelmének utolsó mozzanata, mivel a Természet spontán módon szolgáltatott meglepő látványosságot: a nagy reflektorsor teljes felkapcsolása annyira megőrjítette az ezernyi éjszakai bogarat és rovart, hogy vad táncba kezdtek a két színész feje felett. Korábban is volt már példa arra, hogy amikor sirály szólt a hangszórókból, akkor sirály húzott át a színpad felett, vagy amikor éppen a madarakról volt szó a darabban, akkor egy vadkacsa-csapat gondolta, hogy statisztál a darabhoz.

Természetesen a második felvonásban a fizikai küzdelem megjelenítése vitte a prímet, ami igazi erőkifejtésre késztette Santiagót, mert az előadás végére csak úgy csurgott róla a veríték – teljesen értelmet nyert, miért volt a címszerepben csere. Közben azért volt némi komikuma annak, hogy a faszénágyból parazsak lövelltek ki teljesen véletlenszerűen, de ezzel is hozzáadtak az előadás hangulatához. Akárcsak az a saját vers, amit Bicskei István adott elő, először közönség előtt, tehát írhatjuk: kétszeres ősbemutató volt csütörtök este.

Az előadás végére a történet elmondatott, értelmet nyert a Styx-jelenet, és a helyére került minden egyes elem, a nézőt nem kerülgethette hiányérzet. Ha mégis volt negatívum, az az, hogy egy Halásztól az ember elvárja, hogy ne csak képletesen, elmondás alapján szálljon vízre, hanem ha már ott van víz, akkor nem nézett volna ki rosszul, ha valóban csónakba is ült volna.

Ennek ellenére nem ajánlom mindenkinek a darabot, csak azoknak, akik a kísérletezés, Jodorovszkij és a szimbólumok feltétlen hívei.

Azonban – persze kicsit átdolgozva – a mondanivalója kőszínházakban is érvényt szerezhet, így nem lepődnék meg, ha ősszel valamelyik nagyobbik színházban, nem évados darabként viszontláthatnám. Akár Budapesten is – hiszen vízpart mellett itt is van színház, és az emberi küzdelem pillérei nem csak vidéken örök érvényűek.