A néma forradalom – Két perc csend lett, maradhat?

1956, szabadságharc és forradalom. A magyar nép szabadságharca a szovjet típusú államhatalom ellen mindig is fontos része lesz a magyar történelemnek, minden aktuálpolitika vita ellenére is. És a Kelet és Nyugat ideológiai szembenállásának egyik jelentős eseményeként nem csak Magyarországon váltott ki politikai-társadalmi hullámokat.

A néma forradalom című új német film egy ilyen epizódnak állít emléket.

Lars Kraume 1973-ban, tehát 17 évvel az ’56-os események után született, és Olaszországban, valamint Nyugat-Németországban nőtt fel. Személyes élményei nem lehettek így sem a forradalmunkról, sem a kommunista diktatúra működésér, így amikor eléje került a film alapjául szolgáló storkowi események története, úgy vélhette, hogy az idő elérkezett, és megcsinálhatja a maga történelmi alapokon nyugvó fikciós drámáját.

A film megnézése után az volt az érzésem, hogy két dolog nem sikerült neki: a történelmi és a dráma. És nem azért, mert egyébként ne lettek volna drámai jelenetek a filmben, és mert önmagában egy akármilyen diktatúrában élni ne lenne elég drámai.

A film trailere

Nem, teljesen máshol kell a problémákat keresni: egyrészt a történetmesélésben, másrészt abban, hogy tulajdonképpen mit is akart a rendező megmutatni a filmvásznon.

Mert választék volt bőven: egy mély barátság története éppúgy kiolvasható a közel kétórás filmidőből, vagy az, hogy a családok és az államhatalom között milyen versengés folyt a gyerekek szívéért-lelkéért. De ott van a fiatalság lázadása, mint örök társadalmi toposz, vagy megemlíthetnénk a családokat felemésztő családi titkokat is, mint kísérő motívumokat.

A film nézése közben egyébként azt hittem, hogy a Puskás Ferenc állítólagos halálára való hivatkozással a rendező aktuálpolitikai utalásokat tett, de utólag számomra is kiderült, hogy a RIAS által terjesztett hír, miszerint meghalt a harcokban a Száguldó Őrnagy, inkább a fake news jelenségére utalhat, mintsem Orbán Viktor futballszeretetére. Ettől függetlenül óhatatlanul eszébe juthat mindenkinek, hogy ez a film bizony inkább egy nyitottabb társadalmat mutat fel követendő példának, mintsem egy zártat. (Lásd a film hosszúra nyúlt epilógusának történetét a szabad Nyugatra való szökésről).

Visszatérve a történetmesélésre: ezzel kapcsolatban több dolog nem stimmelt a film 111 perce alatt, és az csak az egyik volt, hogy az egyébként öt perces csendet mintegy a felére vágták meg, becslésem szerint. Emellett az volt az érzésem a magyarországi események rádión keresztüli bemutatásakor, hogy valahol elhagyták a normális teret és időt, mint tényezőt, ésa  Paul meleg bácsikájánál, Edgárnál töltött idő valahogy az őket körülvevő világ normális menetét megszüntetve egy másik dimenzióba helyezte őket, ahol teljesen másképp szövődik a tér-idő fonala. (És erre még a berendezés mellett az Edgarral folytatott párbeszédek – mint például „se a kapitalizmus, se a szocializmus nem szereti az egyéniségeket, ezért megpróbálja őket letörni” – is nagyban rájátszottak.)

De feltehetném azt is: tényleg ennyire „színes” volt a korabeli NDK? Tényleg annyi ruhájuk volt a korabeli fiataloknak, hogy minden második jelenetben más-más újnak tűnő ruhájuk volt a színészeknek? És ha már 1956, tehát 11 évvel a második világháború után, akkor tényleg csak egy romos tanyával lehetett csak illusztrálni azt a pusztítást, amit a német és szovjet csapatok harca okozott? Ez a hitelességi kérdés nem csak nekem tűnt fel – lásd itt.

Beszélgetés a filmről a rendezővel

Más problémám már csak egy volt a filmmel: hogy unalmas volt. Mindent elmond, hogy a drámai kontextus, a drámai társadalmi helyzet, valamint az elvileg emberek életét teljesen felforgató események elegyében az volt a legizgalmasabb jelenetsor, amikor a film háromnegyedéig hősként tisztelt apjában csalódott Erik – egy buzgó ifjúkommunista – egy kis öblű puskával ámokfutásba kezd.

Ennél már csak egy fokkal volt kevésbé „izgalmas”, hogy egészen a végig nem lehetett tudni, a kialakuló szerelmi háromszög Kurt, Léna és Theo között végül hogy fog eldőlni (spoiler: nem változott semmi a kiinduláshoz képest). Nem csoda tehát, hogy a Spiegel kritikusa nem rejtette véka alá csalódását, és azt, hogy unalmasnak tartotta a filmet.

„Mi hasznuk van ebből a magyaroknak? Semmi. Semmi” – mondja a film egyik jelentében az iskolaigazgató az osztály előtt. Igaza van: '56 történetéről nem unalmas filmekre van szükség. Sem itthon, sem külföldön. Ugyanis abból nem csak a magyaroknak nem lesz haszna, hanem más népeknek sem.