Az új Alienről kellett volna kritikát írnom, de úgy döntöttem, mindenkit megkímélek ettől – magamat is, meg benneteket is.
„Ha valaki egy fejemhez szorított pisztollyal arra kényszerítene, hogy mondjak valami jót a Prometheusról, azzal reagálnék, hogy legalább vette a fáradságot és a bátorságot, hogy más legyen. Persze az Alien-sorozat egyik nagy erénye (az egyes részek közti minőségingadozástól függetlenül) éppen az, hogy sok-sok önismétlő társával ellentétben mindig igyekezett megújulni – de inkább csak műfaji-hangvételi értelemben. A Prometheus viszont már az addig megtartott kereteken is túllépve, a fürdővízzel a gyereket is borítva lépett új területre. A Covenant ehhez képest a definíció szerinti hideg, kiszámított, algoritmusok és piackutatás szülte vállalati konzumtermék – nagyjából az első két Alien és a Prometheus vegyítése, de még inkább olyasféle pofátlan, bújtatott remake-e az első Aliennek, mint Az ébredő Erő volt az első Star Warsnak.
Ridley Scott múlt héten bevallotta egy interjúban, hogy a xenomorf azért került a filmbe (illetve az »Alien« szó a címbe), hogy kiszolgálják azokat a síró rajongókat, akik hiányolták a Prometheusból. Ezen rágódjunk egy picit: Scott és társainak víziója annyira tiszta, határozott és megingathatatlan, hogy az egész sztorit átírták az internetes hisztik miatt. És akkor abba már inkább ne is menjünk bele, hogy a Prometheusból pont nem a xenomorfok hiányoztak, vagyis Scotték ott oltanak, ahol nincs is tűz. Így ezzel a résszel durván, kiábrándítóan, gyáván lemészárolták a sorozat eddigi, közel négy évtizeden át táplált kísérletező hajlamát. »RIP Alien: Új utakat keresünk! 1979-2017.«
És még csak nem is ez a legnagyobb baj – bár ez lenne! De a Prometheus és a Covenant (alias Prometheus 2.) immár kezdi visszahatóan szétbaszni a klasszikus Alien-filmeket is.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Már az első trailer óta sejthető, hogy mire játszik és mivel lehet sikeres az Oz-mellékszál, de a mélyben ennél is nagyobb problémák vannak vele.
A legjobb politikai barométer a világban a román politika mozgása: ahová áll, ott mindenképpen fordulat várható.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
