Sokszínű üresség – Nisi Shawl: Everfair

Az Everfairt minden arra szánta, hogy rákerüljön az olvasómra, és elolvassam. Alternatív történelmi regény, tehát helyből szívem csücske; ráadásul szerencsére nem nácis, vagy amerikai polgárháborús, hanem afrikai gyarmatosítós, ami egyértelműen kiemeli a mezőnyből. Hogy még ráadásul a léghajók is fontos szerepet játszanak benne, mint az általam jegyzett A szivarhajó utolsó útjában, nos, ez már csak hab volt a tortán. Egy ideig azért tologattam, de mivel már legalább három év végi Best of-listára is felkerült, úgy döntöttem, hogy nekiesek.

A kongói népirtás nem annyira felkapott és ismert sztori, mint amilyennek lennie kéne, de szerencsére egyre többen foglalkoznak vele: magyar vonalon például ebben a környezetben játszódik a Kittenberger című képregény is. A tizenkilencedik század végén II. Lipót belga király nagyon szeretett volna egy gyarmatot. Hogy hol, az végső soron mindegy volt neki, végül megvásárolt egy jó nagy darab földet Közép-Afrikában, amire minden, a környéken aktív nagyhatalom az áldását adta. Így kezdődött Kongó Szabadállam gyalázatos története. A király személyes tulajdonában lévő gyarmaton az európai gyarmatosítás a lehető legrosszabb arcát mutatta meg: a kényszermunka, a betegségek és a gyilkosságok következtében milliós nagyságrendben haltak meg az őslakosok. (Bővebben erről a cikk végén beágyazott tanulmányban.)

Nisi Shawl alternatív történelmében angol fabiánus szocialisták fognak össze, és vásárolják meg a Szabadállam területének egy részét, hogy ott utópikus államot/gyarmatot hozzanak létre, ahol békében él fekete és fehér, meg virágozhat minden virág. A regényben az Everfair nevet kapó állam történelmét követhetjük végig néhány (elég sok) kiemelt karakter szemszögéből. Shawl regénye az alternatív történelem keretén belül egyébként még simán megkaphatja a fantasy, a steampunk és a mágikus realista jelzőket is; érzésre, sőt még talán formára is kicsit a Száz év magányra emlékeztet. A főbb szerepekben feltűnnek az állam fehér alapítói, a Lipót elől ide menekülő kongóiak, kínai munkások, illetve a területet eredetileg uraló afrikai király és udvara.

Először az alapítás nehézségeit, illetve a Lipót elleni őslakos-telepes koalíció felállását, meg a csodafegyverként szolgáló, mindenféle további magyarázat nélkül szerepeltetett afrikai mágiával működő léghajók feltalálásának történetét ismerjük meg, aztán belebonyolódunk az első világháborúba, végül pedig egy kibontakozó polgárháború, és az azt lezáró egyezmény megszületése zárja a történetet. A főbb eseményeket gyakran nem meséli el Shawl, aki mintegy harminc év történetét egy tucatnyi karakter szemüvegén keresztül mutatja be: gyakran úgy, hogy a fontos dolgok színpadon kívül történnek, és mi csak a következményeit látjuk.

Ami jó ebben a regényben, az például a gyarmatosítás problematikájának bemutatása több szemszögből. A jó szándékú fabiánusok sem tudnak szabadulni a rasszizmus bizonyos formáitól, és a jó szándékú segítséget is simán fogadhatja később az őslakosok részéről elutasítás. Tetszett az is, hogy Everfair nem az antant oldalán száll be az első világháborúba, tekintve, hogy a kongóiakat elnyomó Belgium is az antant része. Vagy ott van a klasszikus keresztény térítés megfordítása, amikor az egyik államalapító amerikai fekete lelkészből ilyen afrikai misztikus arc lesz, ez is jó volt. Nem egy olyan felmerülő dolog volt, ami elgondolkodtatott. Meg hát szépen van megírva, tényleg igényes a szöveg, tanultam sok új angol szót.

Ezen kívül azonban sok pozitívummal nem szolgálhatok. Mint említettem, egy csomó fontos dologról lemaradunk, mert csak a következményeit látjuk. Rengeteg a nézőpont-karakter, túl sok, nem tudunk hozzájuk kötődni; csomószor irracionális a szereplők viselkedése; sokszor teljesen mellékes dolgokról oldalnyi szövegek szólnak. Van egy ilyen főgonosznak szánt karakter, aki éppen csak feltűnik háromszor, hogy aztán minden átmenet nélkül meghaljon. Az egész történet úgy akar egy politikai áttekintést adni, hogy közben nagyon személyes maradjon, de a személyes (kvázi-romantikus) részei a történetnek szerintem ordítóan üresek, viszont ügyesen veszik el a helyet az érdekesebb, akciódúsabb, politikaibb kifejtenivalók elől, mint háború, kémkedés, állami ügyek megvitatása, satöbbi.

Az Everfair tipikusan az a kötet, amiért a Sad Puppies lobbicsoport eredetileg kiakadt a kortárs fantasztikumra: nagyon sokszínűek a felvonultatott karakterek, nagyon magas az LMBTQ-tartalma, nagyon érdekes olvasatokat ad a gyarmatosításról és a más bőrszínű emberek elnyomásáról; ugyanakkor a másik oldalon, ahol szórakoztatnia kéne, ahol karaktereket kéne megszerettetnie velem, ahol el kéne érnie, hogy izguljak, szorítsak, ott csúfosan elbukik. Idén volt szerencsém más fekete női szerzők munkáihoz, például Az ötödik évszakhoz, vagy a Bintihez, amelyekben szintén megjelent egy sor ilyen téma, de eközben a szerzők le tudtak rakni egy élvezhető történetet is az asztalra, sőt: első sorban azt raktak le, a többi meg csak ott volt pluszban. Ez ebben az esetben nem sikerült. De nem baj, ez a regény éppen ezért lesz jó: lakmuszpapírnak. Ha jövőre díjakat nyer, vagy díjakra jelölik, akkor lélekben egy kicsit én is szomorú kutyus leszek.

És ahogy ígértem, itt egy dolgozatom Kongó gyarmattá válásáról, történetéről gyarmatként, illetve a dekolonizáció folyamatáról, ha valakit mélyebben is érdekelne a téma: