„Tényleg kezdjetek el élni!” – Pásztor Anna a Mandinernek

Ezeket az arckacatokat az Ecserin szerzi?

Majdnem. Ehhez a töviskoronához például fölvásároltam az összes Barbie-t a XV. kerületben. A komolyabb darabokat viszont egy autóklíma-szerelő kisiparos készíti. Németországba jár ki autóalkatrészeket turizni, most meg van olyan jó fej, hogy magától megvalósítja a színpadi agymenéseimet.

Ez itt valami szado-mazo maszk?

Arra is jó lehetne, de én színpadon hordom. Itt van aztán ez a gázálarc is, tessék.

Fél valamitől, hogy ilyenek mögé kell bújnia?

Nem. Ez például úgy lett, hogy a rajongók nagyon akartak egy logót, amit mondjuk magukra tetováltathatnak...  Megrajzoltam végül. Gázálarc lett, mert az bunker is, támadás is. A rakendrollban mindkettő benne van, csak muszáj volt elvenni az agressziót egy koronával meg a béke-motívummal. A rakendroll: jóindulatú támadás.

 „A rakendroll: jóindulatú támadás”

Utópia – ez most megjelenő lemezük címe. Valami társadalomkritikus, politikus album készült?

Dehogy is! Lövésem nincs a politikához. Egyszer elhívtak valami politikai rendezvényre zenélni... Hogy is hívják azt a pártot...

Sámuel: Az LMP volt.

Anna: Az! Az LMP. 

Mennek bárhova, ha hívják önöket?

Anna: Persze, zenélünk mi bárkinek, ha fizetnek. Bármelyik asztalhoz odamegyünk bazseválni. Feltéve, hogy nem kell lobogókat lengetni mellé.

Ott nem kellett?

Vicces volt. A Corvin tetőn volt a rendezvény, minket meg jó sokáig várakoztattak, cserébe kaptunk a helytől rengeteg pálinkát. Még nem voltak gyerekeim akkor, úgyhogy rendesen beszórakoztunk. A bibi az volt, hogy megkértek közben: amikor a jelölt befejezi a kortesbeszédet, menjek már fel és mondjak néhány jó szót róla meg a pártról. Csakhogy addigra én már dühösre és rettentő pártfüggetlenre ittam magam.

Beszélt azért?

Hogyne. Azt mondtam, hogy az én politikai programom nagyon egyszerű: egyetlen gombnyomással robbantsunk fel minden parkolóautomatát! Ha lesz ilyen párt, ahhoz majd csatlakozom. Egyébként meg, ha valami szépet akarnak hallani az LMP-ről, akkor annyit tudok mondani: mindenhol jó, de legjobb dugni. A nyakkendősök első tíz sora ekkor nagy lendülettel hátra húzódott a teremben, ami végül is jó volt, mert a rajongóink odafértek a színpadhoz, mire elkezdtük a bulit.

A politikai tudatosságnak ezen a szintjén meg sem érintette mondjuk, hogy Donald Trump lett az USA következő elnöke?

Nem mindegy, melyik majom lett a főketrec díszállata? Politikusok... Bohóckodnak, ahogy mi is. Azzal meg inkább nem foglalkozom, mit kezdenek aztán a hatalmukkal, ha sikeresen bohóckodtak. Azzal törődöm inkább, mi mit kezdünk a mienkkel.

A rakendroll hatalom?

Persze! Emberek hétvégéit befolyásoljuk. Azt a két órát, amikor figyelnek valamire. Még az is lehet, hogy megjegyeznek egy mondatot.

„Úgy megfejném a szeretettehenet!”

Tehát akkor: milyen mondatok várnak megjegyzésre most? Miről szól az új lemez?

Ne! Találtam egy embert, akit érdekelnek a szövegek!!!

Kit nem?

Anna: A zenekart. Úgy kell letolnom a torkukon.

Sámuel: Nem kellene letolni. Ezt magyarázom mindig Annának, hogy írja meg a szövegeket nyugodtan, nem szólunk bele, de ne kelljen már meghallgatnunk felolvasásokban, mielőtt még dal lesz belőle.

Anna: Jól van, de mindenki megérkezik nótaötletekkel, mutogatja, hát hadd mutogassak már én is valamit! Úgy megfejném a szeretettehenet! Erre amikor felolvasok, pont így ülnek, mint most az öcsém. Nézik a cipőfűzőjüket. Pedig egyébként nagyon boldog vagyok most ezekkel a szövegekkel. Végre újra tudtam írni. Az elmúlt öt év azért nagyon turbulens volt. Amióta megszülettek a gyerekek.

A gyerekek miatt nem ivott annyit, tehát nem ment az írás. Jól sejtjük?

Dehogy! Amennyit én ittam... Rakendroll-szinten sehol nem voltam a nagy kollégákhoz képest. Nem kell innom ahhoz, hogy írjak. Terhesen persze az ember lánya egyáltalán nem iszik, pontosabban van, aki igen, de az nem az én udvartartásom. Elég fiús lány vagyok, a nőiség az anyasággal köszöntött be, borzasztó nehéz is volt megélni. A belekényszerítettséget, azt, hogy muszáj. Mint amikor a macska orrát belenyomják a piszkába, amit a szőnyegre pakolt. Az anyaság rendesen belenyomta a „most”-ba az én orromat is. Gyerek mellett nincs kihagyás meg nincs „nincs kedvem”.

Most tehát már nagyok, azért megy újra a szövegírás?

Dehogy. A kicsi kilenc hónapos. Csak mára beleedződtem, már nem a jeges rémület kerülget. Nem csak a szövegírás ment most megint, de végre rátaláltunk a dalszerzésnek egy eddig nem működő módjára is Genyókával kettesben... 

Genyóka?

Anna: Genyóka Simi. Meg én is Genyóka vagyok. Néha sikerül is bemondanom színpadon: az öcsém, Genyóka!

Sámuel: Mindig.

Anna: Nem csajozós, tudom. Bocs.

Sámuel: Mindegy.

Szóval mi az új módszer?

Sámuel: Az, hogy van Annának egy dalötlete, ketten lejövünk ide és együtt rakjuk össze. Sokkal erősebb az eredmény, mint amikor az én dalomra akar ráerőltetni valamit. Rögtön jól áll neki, jó a hangnem, passzol az egész. 

Anna: Simi igazi énekes énekes, tanult, profi. Máshogy fogalmazza meg a dallamot, mint én, aki valójában trubadúr vagyok. Énekmondó.

Szövegíró és a trubadúr... Cseh Tamás és Bereményi Géza egy személyben? 

Ez jó!

„Máig megvan a füzet, amibe tiniként a szövegeimet írtam”

Nyilván nem véletlenül emlegetjük Bereményit. Ha minden igaz, az apja. Mikor mutatta meg neki először a szövegeit?

Tinédzser koromban. Pelenka szélére, zsebkendőre, mindenhova írok ma már, de van rendezett énem is: máig megvan a füzet, amibe tiniként a szövegeimet írtam. Sőt, itt is van épp a táskámban. 

Megmutatja?

Persze. Tessék, ez itt rá is került a Szabadesésre, a Macska című számba. 1989. február 6., este 9 és 10 között született, megvan a dátum is pontosan. Lovasinak mutattam ezt a szöveget, mert akkor az öcsém azt mondta, hogy bluest márpedig nem írunk. Lovasi azt mondta rá, nagyon jó, de olyan, mint valami tinédzserkori siralom. Hát ez pont az, azért olyan! Ez aztán, hogy Lovasihoz fordultam, már eléggé motiválta Simit, szóval megcsináltuk együtt. Ezt a füzetet mindenesetre egyszer, amikor Gézuhoz mentünk vendégségbe, eldugtam a kabátomba. Nagyon belső dolgok ezek, oda akartam adni neki, de nem mertem. Amikor már elköszöntünk és elindultunk, hirtelen visszaszaladtam azzal a hazugsággal, hogy vécére kell mennem. Odaadtam neki.

Mit mondott?

Semmit. Viszont mástól visszajutott hozzám, hogy később az ELTÉ-n, ahol tanított, felolvasta az egyiket. Azzal, hogy egy fiatal lény verse. És hogy jó. 

Jól eshetett.

Hogyne! Bömbölős volt. Akkora simogatás, hogy azóta sem kaptam tőle ilyet. Évekkel később történt aztán, hogy felbátorodva az ELTE-sztorin, felhívtam. Azzal, hogy tanítsál, Gézu! 

Gézuzza?

Igen. Ez mindig így volt. 

Ez normális?

Hogy normális-e? Nem tudom. Ehhez egy kanapé kellene...

Az éppen van itt.

Az van, de hónapok vagy évek most éppen nem állnak rendelkezésre. 

Az igaz. Szóval felhívta Bereményit, hogy tanítsa szöveget írni.

Igen. Erre mit mondott?

Mit?

„Nők szerintem ne írjanak. Azok szüljenek.” Olyan dühbe gurultam, nem is tudom, milyen válogatott káromkodásokban törtem ki. Akkor mondtam is magamban: jól van, Gézu, kétségtelenül  zseniális dalszövegeket írsz, én viszont melódiát is fogok szerezni a sajátjaimhoz, kíséretet is, ráadásul elő is fogom őket adni! Amit tudom, hogy te is szerettél volna nagyon a Cseh Tamás-dalokkal. 

Elég rossz lehet neki azért, hogy mindenki Cseh Tamás-dalokként ismeri, amiket írt. 

Bizony. Főleg, hogy Tamás a saját énjére formálta őket, sokkal melankolikusabb, modorosabb, ami nagyon jól is áll neki és így lett kerek az egész, de mégsem Bereményi. Bennem mindenesetre ott volt abban a telefonos pillanatban a kisördög: igen? Így? Hát majd meglátod!

Így lett. Meglátta. Viszont: három apát említett az Origónak adott interjújában. Egyik akkor aki felnevelte önöket. A másik ezek szerint az édesapja, Bereményi. Ki a harmadik?

Hú, erről csak nagyon szőrmentén, jó?

Fájdalmas?

Nem, csak a fene se akarja, hogy bulvárlapok aztán majd hülyeségeket magyarázzanak bele a sztoriba.

Van ismerősünk a Blikknél, jó srác. Ha innen megkérjük, ne gusztustalankodják el a történetet, szinte biztos, hogy megteszi ezt a szívességet.

Jó. Sámuel apukája, Pásztor Gyula az én nevelőapám. Mi együtt nevelkedtünk Pásztor-égisz alatt, egészen amíg 17 éves koromban le nem léceltem otthonról. 

Eddig tiszta. Édesanyja meg korábban Bereményi felesége volt. 

Igen. Csakhogy már a vége felé járt a kapcsolatuk, amikor én megszülettem. Keresztmetszetébe érkeztem két kapcsolatnak. Igen ám, de az akkor új kapcsolat még nem Simi apukája volt anyukám életében.

Hanem?

Hanem Attila, az én „harmadik apám”. Ópusztaszeren lakik, szürkemarha-gulyája van, lovaskaszkadőr, megy a hátrafelé nyilazás meg minden. Három telivér magyar tesókám is van ám ott! Ötödik éve már, hogy a zenekarral alkotótábort tartunk náluk Ópusztaszeren nyaranta. 

De ezt akkor csak később tudta meg, gyerekkorában Bereményivel tartotta a kapcsolatot?

Igen, Gézunál töltöttem a hétvégéket, voltunk is nála nyaranta Szepezden, még Simi is volt. Akkor is, amikor Tamással írták a dalokat. Azt már 16 évesen tudtam meg, hogy van egy lehetséges B-verzió. Édesanyám akkor vallási indíttatásból szerette volna purgálni az életét és visszament a múltjába. Akkor tehát megtudtam: lehet, hogy valaki más, de nem tudtam, ki. 

„Én kérem is az Istent, hogy lépjen rám, ha esetleg nem látom”

Emiatt ment el korán, 17 évesen otthonról?

Benne volt, persze, ahogy a szülői elvárások, az egyházias hit elleni lázadás is. 

Merthogy nem hívő?

Nem erről van szó, csak a hit és a vallásosság kettévált nálam. Gyerekként egyébként semmi bajom nem volt az intézményesített hittel, hiszen belenőttünk. Nagypapánk prédikátor volt, minden vasárnap ott voltunk a templomban, emlékszem, nagypapa prédikált, az emberek meg nevettek. Utána mindig kaptunk rántott húst, ott is nevettette a nagypapa az embereket. Ezek jó emlékek. A dédnagyapánk pedig – ő is Udvarnoki András – nem más, mint a baptizmus egyik magyarországi meghonosítója. Dédnagymama meg csodatévő nő volt. Letette a főzőkanalat, közölte, hogy neki most azonnal vonatra kell szállnia, azzal a hévvel el is elutazott Piripócsra, leszállt: és ott volt egy nő. Éppen öngyilkos akart lenni. Dédnagymama meg lelki támaszt nyújtott ott neki hirtelen. Nem is lett öngyilkos. Ilyeneket érzett meg. Nagynénikénk is teológus egyébként. Csipkekendő, masni, de simán eljön a koncertjeinkre. Anyukámék fiatalkorában volt aztán ez a hippi rakendroll-őrület, a Cseh Tamás meg a Bereményi... Ők tehát elszakadtak valamelyest a baptista vonaltól. Amikor aztán visszataláltak a hithez, nagyon vehemensen merítkeztek meg benne újra. Kicsit túltolták, na. Én akkor voltam 15, első szerelem, Depeche Mode, Cure...  Ők meg épp megbánáson voltak. A kettő nagyon nem passzolt. Simi volt annyira nyugodt, hogy benyelte valahogy, de én lefaroltam a családról. Szerencsére az egyház is megnyugodott azóta.

Baptisták?

Nem. Egy újkeresztény egyház kivált ága.

A Gyüli gyülije?

Anna: Az, és egyébként sokkal emberibb mára, mint az eredeti Gyüli. Drogrehabilitációval is foglalkoznak jó ideje, Simi is dolgozott ott hét évet.

Simi: Tizenhármat! Kőbányára jártam a zenesuliba, kellett mellé valami állás, ott dolgoztam a rehabilitációs központjukban. 

Anna: A zene szabadította ki onnan. Én mindenesetre tizenévesen úgy voltam vele, hogy tuti nem ez az egyetlen járható út. Nem fogok hazudni például a szerelmemről. Ha szeretkezem vele, akkor azt is megbeszélem a főnökkel odafönt. Az én Istenem nem kéri, hogy hazudjak. Tudom, mert interurbán kapcsolatom van vele. Az igazság világmozgató erejében hiszek egyrészt, másfelől a hatalmas, mindent mozgató őserőben. Amelyhez képest ha valaki nem érzi, milyen kis senki – az hülye. Én kérem is az Istent, hogy lépjen rám, ha esetleg nem látom. Amikor emberek ajnároznak, és elkezdenék elszállni. A valóság az, hogy amikor valami jól sikerül, az nem miattam van. Az nem az enyém. Kaptam. Közvetítő vagyok. Nem tudom, honnan jön, hol lóbálja a lábát... Leginkább mindenhol. De ha bele tudok kapaszkodni és le tudom rángatni ide, akkor elvégeztem a dolgom. Igyekszem tiszta cső maradni, hogy ezt megtehessem. Akkor vagyok kiegyensúlyozott.

„Játszótársak voltunk, ahogy ma is.”

Jó nővér volt gyerekként?

Anna: Simi?

Sámuel: Jó. Játszótársak voltunk, ahogy ma is. Kitaláltunk hülyeségeket, aztán csináltuk őket együtt. Háborúskodásra, féltékenykedésre egyáltalán nem emlékszem. 

Ön húzta be a zenébe?

Nem. Családi vonalon rengeteg zenész van. Nagypapánk is hegedűművész volt, amellett, hogy lelkész is. Én elkezdtem sulizenekarozni, aztán amikor Anna a táncolás mellett elkezdett rapelni, összekanyarodtak a dolgaink megint. 

Az szokott rapelni, aki mondani akar valamit, de nem tud énekelni.

Anna: Ez pont így volt velem is. Sőt, azóta is így van.

De akkor hogyhogy tévéműsorokban mondja meg, ki a jó énekes?

Vékony jég, kétségtelen. Múltkor a Sztárban sztárban például azt mondták, tanítsam meg Muri Enikőnek a Márti dalát. Hát, mondom, ez tényleg a világvége. Én tanítsam meg a dalt a Madách-ban éneklő, profi Muri Enikőnek? Azt tudom neki megtanítani legfeljebb, hogyan kell azt a dalt nem énekelni. „Mondjad csak úgy erőlködve.” Nem állítom tehát, hogy csodás hangom van. Sokáig ráadásul olyan gát volt a torkomban, ami még a rapet is gátolta. 

Ami nem megy, nem kell erőltetni. Miért erőltette mégis?

Mert idebent volt ez a még annál is erősebb késztetés, hogy átadjam az üzenetet. Ez a vágy elég erős tud lenni bennem, kitalálok mindenfélét, nem csak dalt, ruhát, maszkot, hajat, de innen van most ez a cirkuszos lemezbemutató is, most a héten. A beöltözős-szerepjátszós vonal már gyerekkorom óta megvan egyébként. Akkor is összefogdostam a kölköket a környéken, aztán öltöztünk be indiánnak.

Az indiánosdit Cseh Tamástól nyúlták?

Anna: Arról nem is tudtam akkor! Amikor mi ott voltunk és Gézuval alkottak a hátsó szobában, nagyon kulturáltak voltak. Pulcsiban, nem tolldísszel. Mi tehát magunktól indiánoztunk, előadást is adtunk a szülőknek, Simire is mindig osztottam szerepet...

Sámuel: Hatalmasat. Én voltam mondjuk a nyúl a kalapból.

Anna: Persze, hát te voltál a pici! Addig ültél, amíg ki nem vettelek. Emlékszem, egyszer a végén megszólaltál, hogy „mi lenne, ha most az kapna csokit, aki ül”. Ez egyébként remekül jellemzi a hozzáállásodat az élethez ma is. Én itt jövök a cirkuszi, összművészeti nagy terveimmel, Simi és a zenakar meg: mi lenne, ha egyszerűen zenélnénk? 

Jogos felvetés.

Sámuel: Csináljuk azért azt is. 

Anna: Az Utópia-turné hat állomásból állt, plusz a cirkuszi lemezbemutatók jönnek most, de ezeket leszámítva megszabadítottam a zenekart a sallangoktól. Csak játszottunk. Persze én úgy néztem ki akkor is, mint...

Mint Annie Lennox és David Bowie összegyúrva.

Anna: Köszönöm! Ez nagyon pozitív hozzáállás! Édesanyám úgy szokta megfogalmazni, hogy „mintha rád borult volna a szekrény”. Ezt leszámítva a turnén normális, nagy terpeszes rockezenkar voltunk. A lemezbemutató a Cirkuszban viszont szürreális összművészeti előadás lesz, rendezővel, ahogy kell. 

Sámuel: Valamit valamiért. Engem ez a része nem mozgat annyira, de ha mi közben tisztességesen meg tudjuk csinálni a koncertet és az energia, amely a zenekart felemelte, nem vész el attól, hogy közben még artisták is imbolyognak a színpadon, akkor: legyen. Ha a zene rovására megy a dolog, akkor nem oké, de ez majd csak utólag dől el. Nem amerikai show ez, amelyet fél évig próbálnak, aztán a tökéletesített változatot játsszák utána évekig. Nálunk minden előadás egyszeri. 

Anna: A rendezőnk pedig: az ideg. A Budapest Parkban ez elég jól sikerült, de necces volt azért. Kitaláltam, hogy legyenek artisták is a színpadon. Egy póznán két kigyúrt emberke ugrált, de úgy, mint a majom, csak mivel befestettük őket pirosra, az izzadságtól meg elfolyt a festék, csúsztak lefele a rúdon. Öt centire álltak meg a földtől. Menedzserünk, Adélka közben összekulcsolt kézzel fohászkodott a takarásban. Ő írta alá a szerződést, ha bármi történt volna velük, őt vitték volna el nehéz vasban. 

Nem vonja el a figyelmet Anna amúgy is cirkuszba való színpadi megjelenéséről, ha tényleg cirkuszi artisták veszik körül?

Sámuel: Egyáltalán nem. Anna színpadi külseje csak a személyiségének a láthatóvá tételét szolgálja. Ami érdekes, az maga a személyiség. Ha pedig az érdekes, teljesen mindegy, milyen kosztümökben kik ugrálnak még körülötte. Nem a jelmezben van a siker kulcsa.

Márti dala

Önöknek a Márti dala volt az a kulcs. Nem bánják, hogy ez a melankolikus életigenlés lett a nagy slágerük?

Minden zenekarnak kell egy szám, ami áttöri a plafont. Nekünk ez lett az. Dehogy bánjuk, örülünk neki. 

A Gyáva forradalmár keménysége és ötletessége mondjuk olyan ahhoz képest, mintha másik zenekar játszaná.

Anna: Mindkettő a mi arcunk és mindkettőt valós élmények inspirálták. Lukács Peta is rám kérdezett egyébként, hogy ez a lakossági, megélhetési nótátok, ez hogy is van? Hogy direkt csináltuk, slágernek? Hát, nem. Lehet, hogy naiv hülyeség, de én komolyan gondolom ezt, hogy kezdjetek el élni. Azóta ráadásul nagyon súlyos élmények kötődnek ehhez a dalhoz. A basszusgitárosunk édesapjának temetésén játszottuk például. Nyitott sír mellett, ketten Simivel, egy szál akusztikus gitárral. A fenekemen csurgott a verejték, olyan volt. De máig elbőgöm magam, amikor látom, hogy a közönségben könnyeznek ezen a nótán. Demagógnak tűnik a szöveg, elfogadom, de vállalom. 

A Márti daláról tudjuk, hogy egy rajongó halála inspirálta. A Gyáva forradalmár hogyan született?

Az is kemény volt. Kínunkban elmentünk Simivel haknizni, mert nagyon nem volt pénzünk. Musical-haknival jártuk Európát! Transporterrel vittek minket, abban is aludtunk, de olyan levegős volt a kocsi, hogy síszerkóban kellett szunyálnunk. Én táncoltam, Simi énekelt. Ő volt Freddie Mercury. Ez ugyanis egy Queen- és Abba-show volt. A legalja, tényleg. Német énekesek, plusz Simi, meg magyar tánckar. Sícuccban aludtunk tehát a rohadt hideg padlón, közben gázszag volt, Queens Of The Stone Age-et hallgattam, akkor írtam meg a Gyáva forradalmár szövegét. Valaki nyírjon már ki! Ez volt az érzés mögötte.

Mikor volt ez?

Hat-nyolc éve. Akkor már volt a zenekar. Csak nem ment. 

Gyáva forradalmár

Előtte sokáig külföldön élt. Miért jött haza?

Nyolc év után elkezd nagyon lehangoló lenni a külföldi lét. Elromlik egy fogad és 150 dollár. Minden kis rohadásért fizetni kell. Sokat. Mindig te maradsz ráadásul az a megmosolygott bevándorló, aki kedves, aranyos, akivel szívesen szexelnek, de amikor a melójukat akarod elvenni, tarkón vágnak egy lapáttal. Engem mondjuk nem nagyon, mert én kedves voltam, szépecske voltam és nem zavartam a köreiket. 

Hol volt ez?

Éveket voltam Németországban, Angliában, Amerikában. Voltam pódiumtáncos Mallorcán is. Ott az öcsém is volt.

Sámuel rúdtáncolt?

Sámuel: Főállásban takarítottam, aztán voltam amerikai sztárénekes, majd konferanszié, aztán megint takarító. Mindezt egy nyár leforgása alatt. 

Amerikai sztárénekes?

Sámuel: Volt valami lerobbant diszkó, Mallorca német negyedében... Várjunk csak... Scorpions diszkó, ez az! Na, tehát kellett valami produkció, úgyhogy kitaláltak nekem egy álnevet. Talán Sam Small, vagy ilyesmi. Aztán teleszórólapozták a környéket, hogy náluk játszik a híres amerikai énekes. Aki én voltam. Nyomtam a DJ-pultból R. Kellytől azt, hogy „I believe I can fly”. De utáltam! A vicces az, hogy a takarításért pont annyit kaptam, mint a sztárénekeskedésért. Művészet és kapitalizmus jeligére.

Anna: Én meg rappeltem két táncossal. Kongashow is volt. Meg vizespólós szépségversenyek. 

Jesszus. Meddig tartott ez a cigányélet?

Sámuel: Nekem a nyarak voltak ilyenek főleg. 

Anna: Gimi után Angliába dobbantottam, ott kezdtem a diszkós, táncos haknikat. Végül New York-ban felvettek egy világszínvonalú tánciskolába. Felszolgáltam és táncoltam, alakultak a dolgok, de akkor tönkrement a térdem. Nem tudtam táncolni. Se dolgozni. Kénytelen voltam hazajönni. Úgy gondoltam, hogy ha így alakult, inkább a fejemet kellene tömni, úgyhogy elmentem a bölcsészkarra.

ELTE?

Károli. 

Tetszett?

Hatalmas csalódás volt az első év. Azt hittem, az egyetemen majd megtanítanak gondolkodni, írni, ehelyett nagyjából átöblítették a fejem mindenféle infóval, amire semmi szükségem nem volt. Pedig komolyan vettem. Színötös voltam. Csak közölték, hogy nem igénylik azt a fajta irodalmiságot, ami az esszéimben van. Csak legyen meg a szerkezet. 

Befejezte azért?

A szakdoga van hátra már csak. 

Miről írja?

Istenkeresés a 20.-21. századi angolszász rockzenei szövegekben. Ha jövőre leadom, még elfogadják. 

„Szakadékok fölött táncolok, az igaz”

Fentiek fényében már érthető is, miért ez a téma. Azt viszont még mindig nem tudjuk, mi az Utópia-lemez nagy üzenete.

Pedig erről beszéltünk eddig. Az a lényeg, hogy nekem máig nem sikerült felébrednem a Csipkerózsika-létből. Az utópia egy függőkert. Párhuzamos valóság. A színpad, a művészet. A létezésnek az a helye, amelybe ha belépsz, kiléptél az intézményesített rabszolgaságból. Abból, hogy táptalajai legyél a kereskedelmi körforgásnak. 

Épp ön mondja, aki kereskedelmi tévékben szerepel? Olyankor ki használ kit?

Határeset. Szakadékok fölött táncolok, az igaz. Próbálom úgy felfogni: trójai falóként megyek kereskedelmi műsorokba, hogy elmondjam, ami nekünk fontos. Ezáltal eljutunk falunapokra is, ahol nagyterpeszben rockot mutathatunk fogatlan mamáknak.

Mit szólnak?

Sámuel: Kell fél óra, mire be tudjuk vonni őket, de amikor látják, hogy ebben van szeretet, erő, lendület, az este végére mindenki rocker lesz. Nem csak mulatósra tud mulatni a magyar vidék. Vannak azért érdekes helyzetek... 

Anna: Mondok is egyet. Paradicsomfesztivál. Megérkezünk a busszal. Technikailag semmi nem adott. Muskátlik és paradicsomok a színpadon. A polgármester, a köpcös-bajszos beszédet tart, mielőtt föllépünk. Meg a helyi állatorvos amatőr zenekara, vagy valamelyik tehetségkutatós gyerek félplaybackről. Aztán fölállunk mi a színpadra, szemtől szembe a paradicsomtermesztőkkel – nagyterpeszben. Ez ilyen körülmények között: misszió. A zenekar feketében, én bejövök ezekben az álarcokban, kukucskálok ki ezeken a maszkokon és látom, hogy az az egy fog is mindjárt kihullik a néni szájából. „Annak a lánynak meg mi az Isten baja van?” Ez van a szemében. 

Végre értjük, mire jó a maszk! Ilyenkor tényleg jó lehet mögé bújni!

Három-négy szám alatt meg kell nyerni őket. Bárkit. A paradicsomfesztivál népét is. Elképesztően inspiráló.

Hogy csinálja? 

Mikor hogy. Például elmondom nekik, mi az a rakendroll. „Tessék nézni, ez itt egy erősítő. Ez akkor szól jól, ha kibeborult hangos. Úgyhogy most föltekerjük. A paradicsommal meg olyat lehet csinálni, hogy mondjuk összetöröm a basszgitárosunk fején.” És megcsinálom. Először döbbenet, aztán a végére már paradicsommal kenik egymást a mamák, hulla részegen dobálják a színpadot és mindenki üvölt. Na, ez a rakendroll. 

Még ilyen sztorikat!

Hankook gumigyár. Délután négy óra. Rohadt meleg. A három koreai főnököt rögtön kiszúrtam. Olyan kis visszafogottak voltak. Na, ezeknek kell belenyalni a fülébe. A munkások meg imádták, hogy a főnökök nem értik, milyen disznóságokról beszélek, hatalmas parti kerekedett. Aztán: magán szilveszteri buli egy villában.

Tényleg mindent elvállalnak.

Januárban nem volt bevételünk, ott meg adtak fejenként 25 ezret. Magánparti a cégfőnök saját villájában a dolgozókkal. Makkos cipőben mindenki. Gyerekek, anyukák, apukák. Nem egyszerű. A kör közepén ráadásul ki állt?

Ki?

Pataky Attila.

Mint vendég?

Úgy. A buli felénél rákötöttem a főnök fejére a nyakkendőjét azzal, hogy ő mostantól Jimi Hendrix, na, akkor mindenki bulizott volna már – csak a tisztelt kolléga feszült be, a többiek meg őt nézték, hogy ez akkor most jó-e, szabad-e jól érezniük magukat. Bemásztam az asztal alá és megharaptam a bokáját. Ez hatott! Fölállt végre, jött velem és énekelt. Mondjuk Hendrixtől nem ismerte a Fire-t.

Ne!

De.

Ez kemény. 

Mindegy, végül énekelte és jó buli volt. 

Gombóc

Ezek szerint van olyan januárjuk, amikor nincs miből élni?

Már nincs, mostanra olyan középtisztviselői szinten vagyunk. Ma már senkinek nem kell dolgoznia a zenélés mellett. Három évvel ezelőttig kellett, Simi tizenkét óra melók meg három óra alvások után, iszonyat táskás szemmel jött próbára, koncertre. Én voltam az egyetlen hippi, aki nem dolgoztam a zenekar mellett, viszont én meg 9 négyzetméteren, gyakorlatilag egy klotyóban éltem.

9 négyzetméteren?

Igen. Még most is megvan. Kiadtam. Hivatalosan mosókonyha. 

Mosókonyha, szükséglakás...

Pontosan! Egyszer fel is énekeltették velem azt a dalt. Mindenesetre rohadt hideg volt az a kis luk, a szomszéd meg folyton verte a feleségét, a fejét ráadásul az én falamba. 3 és fél millióért vettem azt a klotyónyi helyet, csakhogy devizahitellel... Még mindig fizetem. 17 millió lesz a vége. De a Márti dala óta normálisan vagyunk. 

Addigra is ismertek voltak már pedig.

Előtte már Müpás nagykoncertünk volt, igen, de közben Budán kellett parkolnunk a kocsival, mert nem volt pénzünk automatára. Vagy: csörgött a telóm, felvettem, mondtam, bocs, leállítom a mikrót, hogy halljalak. „Mit főzöl?” Nem mertem elmondani az illetőnek, hogy a száraz kenyeret fujkodtam meg egy kis vízzel, viráglocsolóval, azt raktam a mikróba – úgy megpuhul és meg lehet enni, de gyorsan kell rákenni a vajat, mert mire kihűl, összeszárad megint. Na, ilyen csóringerség volt a Márti dala előtt. 

Azután hagyott fel a hippi léttel?

A gyerekek miatt muszáj volt már és három éve végre meg is tehettük. Mára meg mindenki otthagyhatta az állását a zenekarban, miközben az egész szakma az éhenhalás küszöbén van. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy mi lehetünk az egyik abból a nagyjából húsz zenekarból, amely itthon képes megélni a saját zenéjéből. Azért ez irdatlan felelősség is. Hathetes volt a baba, amikor már színpadon voltam: ha elhagyom magam, nem csak az öt ember, hanem mindenki, aki segít nekünk, velünk van, pénz nélkül marad. A színpadot mondjuk imádom, úgyhogy ez a része cseppet sem megterhelő. Ott lenni fönt: az tényleg maga a legszebb utópia.