Tánc, öröm és küzdelem: ilyen a profi néptáncosok élete

„Ne akard tudni, mi van, amikor kimész a színpadról. Dobálod le magadról a ruhát, lihegsz, izzadsz, nem érdekel, ki mit lát belőled, nem takargatod magad, átveszed a ruhát és rohansz vissza, mert annyira a műsor hatása alatt állsz, hogy megszűnik a külvilág. Amíg a nézők egy csodálatos világot látnak a színpadon, te nemritkán egy kaotikus, transzbéli állapotot élsz át” – mondja Lévay Andrea, a Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) táncművésze. 

Az idén 65 éves társulat 2016-ban két premiert is tartott: a Nagy László Menyegző című versére épülő, a házasságkötés egykori, szimbolikus és mágikus jelentésekkel teli rítusának kiüresedését színpadra vivő Násztáncot áprilisban mutatták be a Művészetek Palotájában. A decemberben színpadra álló Apám ablakából az ég című előadás zeneszerzője a fiatalok között méltán népszerű Szabó Balázs lesz.

Mindezek mellett magukénak érzik a Jászság együttessel és sok vendégelőadóval készült, a jászokról szóló, monumentális, száz szereplőt felvonultató táncjátékot is, melyet június elejétől játszottak a jászberényi Szabadtéri Színpadon, a fővárosban pedig szeptemberben mutatják be. Eközben korábbi darabokat is műsoron tartanak. Mint Csaba Zsolt, azaz Szemi, a MÁNE rangidős táncosa mondja: olyan is előfordult, hogy a hét minden estéjén másik darabot játszottak.

Ezt a képet gazdagítják még a külföldi turnék, hiszen a Magyar Állami Népi Együttes nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világban is sikeres. Előfordult, hogy a táncosok akár több hetet vagy két-három hónapot is játszottak az Egyesült Államokban vagy épp Franciaországban.

„Külföldön a szakmabeliek és a civilek egyaránt fantasztikusnak tartják a magyar néptáncot, a lendületét, az általa sugárzott szabadságot és boldogságot emelik ki” – jegyzi meg kérdésünkre Darabos Péter, aki nemrég került a MÁNE tánckarába. Való igaz, hogy mind a hivatásos, mind az amatőr együttesek rendszerint arról számolnak be a külföldi fellépésekről, folklór-fesztiválokról hazatérve, hogy a közönségnek és a többi együttesnek is elakad a szava a magyarok előadása láttán. Három éve a washingtoni Smithsonian Folkfesztiválon aratott zajos sikert Magyar falu című, virtuóz darab négy együttes részvételével, a MÁNE észak-amerikai turnéján pedig estéről estére felálló ovációval ünnepelték az együttest.

Itthon más a helyzet, hiába játszik szinte mindig telt ház előtt a társulat. Míg például a Fölszállott a páva győztesei, fellépői egy csapásra ismertek lesznek szélesebb közönség előtt is, a profi táncegyüttesek táncművészei névtelenségbe burkolózva hozzák nap, mint nap a magas színvonalat.

A táncosok, akikkel beszélgetek, nem irigykednek a pávások sikerére. Némelyikük maga is régi ismerőse Berecz Istvánnak vagy Fundák Kristófnak, sőt, Kristóf és felesége, Kaszai Lili a jövőben a Magyra Állami Népi Együttessel is dolgozik együtt. Azt ugyanakkor sajnálják, hogy a Fölszállott a páván nem indulhattak hivatásos táncosok, hiszen más versenyeken ez nem kizáró ok; valamint hogy a pávások például mennek külföldre tanítani, de mivel a hivatásos táncosok nem érnek rá, így a nevük sem forog annyira.

A Magyar Állami Népi Együttes többféle műfajban állít színpadra és tart repertoáron előadásokat. Az egyikben a „tiszta forrás” szemlélete nevében az autentikus néptáncot bemutató darabok tartoznak; köztük olyan klasszikusok, mint Az örök Kalotaszeg, a Kincses Felvidék vagy a bemutatója óta zajos sikert arató Megidézett Kárpátalja, ami főleg Pál István Szalonna friss gyűjtésein alapul. Még ezekben is van gondolatiság, ezek sem pusztán táncokat mutatnak be – ott van például az erdélyi kisebbségi lét és a szülőföld problémáját taglaló Édeskeserű. Egy további kategória a historikus előadások kategóriája: mint a nemzeti tánc kialakulását bemutató Verbunkos. Újabb szín a női princípiumot középpontba állító Hajnali Hold. De készülnek kortárs darabok, mint a Labirintus és a Szarvasének, valamint olyan populárisabb, fergeteges táncjátékok, mint a Naplegenda vagy az Álomidő.

„Sokan a Naplegendával találkoznak először, és aztán más előadásainkra is beülnek. Csillapodnak azok a kritikák is, amelyek szerint csak a hagyomány puszta bemutatásával kellene foglalkoznunk. Mind az én lelkem, mind a közönség megkívánja, hogy sokrétű legyen a társulat arculata” – mondja Mihályi Gábor koreográfus, együttesvezető (a művészeti vezetői posztot a nyáron vette át tőle Pál István Szalonna, a zenekar prímása). „Jó néhány előadásötletem van a fiókban. Tudatosan igyekszem építeni a repertoárt, váltogatom a műfajokat. Amikor elkalandozunk más műfajok felé, utána csinálok egy hagyományosabb műsort, hogy újra megfürödjünk a népzenében, néptáncban.” 

Mihályi Gábor

Mindez nagy feladatot ró a MÁNE negyven táncosára, akik átlag esetben 5-6 órát próbálnak naponta. A frissen csatlakozónak gyakran otthon, videóról kell lenéznie a lépéssorokat. Folyamatosan kell hozni a magas színvonalat, ami kemény fizikai igénybevétellel, ám kevés fizetéssel jár. Így előfordul, hogy idő előtt otthagyják a társulatot, akik kapnak egy értékelhető állásajánlatot, hisz ki tudja, lesz-e máskor is „kiugrási lehetőség”. Mindenki problémáját ugyan nem oldja meg, de a Hagyományok Háza szűkös lehetőségeihez mérten igyekszik segíteni azokon, akik a koruk vagy fizikai állapotuk miatt kénytelenek elhagyni a társulatot, hisz az intézményben többen is dolgoznak a volt táncosok közül.

„A társulat kormegoszlása ideálisnak tekinthető. Vannak idősebb táncosok is, akik nagyjából azóta itt vannak, amióta átvettem az együttest. Nagyon erős a középgárda, és mindig jönnek új és tehetséges fiatalok. Van egy egészséges és természetes mozgás, ami a lányok esetében fokozottabb, hisz hál’ Istennek, családot alapítanak, kisbabát várnak. Az első gyerek után általában még vissza tudnak jönni a színpadra, a második után már igen kicsi erre az esély. Minden belső mozgás ellenére a repertoárt ugyanakkor szinten kell tartani. Az új érkezőknek meg kell szokniuk a feszített munkát, a lemondást, a nem túl fényes anyagi helyzetet, de a sikert is. Hiszen ha nem lennénk sikeresek, ugyan ki vállalná ezt a gyötrelmes, de oly sok örömet is adó művészetet, amit úgy hívunk: táncművészet” – mondja Mihályi. 

A hivatásos néptáncos maximum 20-25 évet tud tölteni a színpadon, de ma már kevesebb a jellemző, mivel később kerülnek be a táncosok a társulatba. Elvárás a gyors felzárkózás, a profi tánctudás. Timár Sándor, aki a nyolcvanas években volt a MÁNE művészeti vezetője, maga akarta kinevelni táncosait, nem félkész-kész személyiségeket akart kapni, ezért akkoriban a 15-16 éves táncos sem volt ritka a csapatban. Csaba Zsolt például 17 évesen került ide 1988-ban. 28 éve van színpadon.

„Sérült vagyok hónapok óta, eltáncoltam a térdemet, ami mostanra olyan, mint egy hatvan évesé. Azt hittem, jó lesz szusszanni egyet, tavasszal megszületett a kisfiam is, de amikor láttam a fotókat az új, jász műsor próbájáról, fájt a szívem, hogy nem lehetek a többiek között” – mondja Szemi. „Akkor döbben rá az ember, amikor már nincs visszaút, hogy nehéz itt hagyni az együttest. Olyan ez, mint a cigi: bármikor letehetném, de most nem akarom.”

Pedig ő speciel akarta: „nem így képzeltem az életem egzisztenciális oldalát, és elképzeltem magamnak egy programozói karriert, de Mihályi Gábor meggyőzött, hogy tartogat még számomra lehetőséget a táncos pálya”. Aztán amikor újra rászánta magát a váltásra, épp megszüntették a néptáncosoknak járó korkedvezményes nyugdíjat, amit viszont a balettosoknak megadtak. Ez azt jelenti, hogy a hivatásos balett-táncosok 25 színpadon töltött év után szakmai nyugdíjat kapnak.

Ez a lépés nagy szívfájdalma a hivatásos néptáncosoknak, ha bárkivel a hivatásos lét nehézségeiről beszélgetünk, ez az első, ami szóba kerül. Nehéz ugyanis váltani: 35-40 évesen, amikor véget ér a táncos pálya, szakmai tapasztalat nélkül még végzettséggel sem igen veszik fel az embert sehová. Azért a táncosok próbálkoznak, de nem könnyű dolog összeegyeztetni a színpaddal a tanulást. 

Már csak azért sem, mert többnyire inkább a plusz kereseti lehetőségeket ragadják meg: szinte mindenki tanít valahol. Szemi és felesége, Nemes Szilvia táncművész például Hatvanban vezetett hat évig egy kis együttest: „reggel bejöttünk dolgozni, délután kimentünk dolgozni, estére visszajöttünk előadásra, este 11-re hazaestünk. Próbaruhában ugrottunk be az autóba, szendvicseken éltünk. Aztán rájöttünk, hogy ez nem működik; nem is beszélve arról, hogy mindenhonnan elkéstünk”. A táncosok, akikkel a Hagyományok Háza egyik termében beszélgetek, szinte mind vezetnek amatőr táncegyüttest, részben anyagi okokból, és persze elhivatottságból is. Ki a Műegyetem, ki a Corvinus együttesét, Bacsó Lillának például Martonvásáron van tánccsapata. Őt visszahívták tanársegédnek a Táncművészeti Főiskolára, ám az Állami mellett ezt nem tudta elvállalni. Ugyanakkor Darabos Péter szerint „nem az van, hogy mindenhol ott tudunk lenni, hanem hogy igazán sehol sem tudunk ott lenni”. 

Van azért, aki tanulni próbál, de nincs könnyű helyzetben. A nappali mellett az esti tagozat is kiesik a táncosoknak az esti előadások miatt. Nem is beszélve a turnékról. Vitányi Marika ennek ellenére a Nemzetközi Üzleti Főiskolán végzett.

„Nagy szerencsém volt, hogy nem kellett halasztanom a hét félév alatt; azonban egyik alkalommal másfél hónapig Franciaországban turnéztunk, és amikor épp nem volt előadás, a beadandó dolgozatokat írogattam, így szinte semmi másra nem maradt időm, de meglett a félévem” – mondja. 

„A mi generációnk lóg a levegőben a nyugdíjmegvonás miatt” – mondja Csaba Zsolt. Ő egyébként saját szavai szerint „lábművesből kézműves” lesz, mivel mikor egyszer begyulladt a sarka és fél évig nem tudott színpadra állni, a Hagyományok Házában kitanulta a bőrműves szakmát, „amiből ugyancsak nehéz megélni, de megtalálom benne önmagam, megmaradtam a néphagyomány mellett, és az időmet én osztom be”.

Ma már ugyan huszonéves korban kerülnek a MÁNE-ba a táncosok, mégsem jellemző, hogy a többségük a Táncművészeti Főiskoláról érkezzen. Inkább táncművészeti szakközépből vagy magas színvonalon működő amatőr együttesekből jönnek ide a táncosok – van, akinek építész, van, aki néprajz szakon végzett; és van, akinek táncművészetis diplomája van. 

Ez a helyzet ugyanakkor változni látszik, mivel egy új rendelkezés értelmében szakirányú végzettséggel kell rendelkezniük a hivatásosoknak, így a profi táncegyüttesek beiskolázták táncosaikat, a Táncművészeti Főiskola pedig indított egy VIP-osztályt a számukra, ahol tekintettel vannak időbeosztásukra.

A táncosok mindezek mellett szeretik, amit csinálnak, s nem cserélnének senkivel. Többen elmondják például, hogy amikor 2015-ben Kárpátalján turnéztak, olyan fogadtatásban volt részük, hogy a meghatottságtól elsírták magukat a színpadon. Emellett a társulat baráti társaság is – nehezen lehetne másként, összeköti őket a rengeteg közös élmény. Osztoznak egymás örömében és bánatában is: amikor egyik társuknak elhunyt az édesapja, különbusszal mentek el a temetésére mindannyian, de részt vesznek egymás esküvőjén is, a társulatban több házaspár is van. Tanítani lehetne tehát a hivatástudatot, ami sugárzik a táncosokból.

Marika november óta gyakornok egy reklámügynökségnél: „Egyszer volt két egymást követő szabadnapom, és bementem az ügynökséghez dolgozni délelőtt fél tíztől este hatig. Már az első nap felénél megfogalmazódott bennem: Úristen, egy helyben kell ülnöm egész nap? Amikor harmadnap bejöttem a próbára, örültem, hogy végre újra táncolhatok, és itt lehetek; szinte csalódott voltam, mikor közölték, hogy aznap hamarabb haza lehet menni”. 

„Mindig új feladatokat kell keresnünk, ha máshol nem, hát önmagunkban” – mondja Szemi, aki szerint aki kiégett, az már nincs velük. „Ne higgyük azt, hogy gyári munkások vagyunk, mert van itt is hétköznapi mókuskerék, de nagyon távol áll ez például az irodai munkától. Fúú…”

„Az előző munkám a kereskedelem világában számomra borzasztó unalmas volt, és ezt váltotta fel ez a színes világ, ahol minden nap más” – mondja Lévay Andrea, aki a Magyar Állami Népi Együttes mellett egy mátyásföldi táncakadémián tanít. „Teljesen más az a világ, és teljesen más ez a világ, a művészvilág.”

A fotókat a Hagyományok Háza bocsátotta a rendelkezésünkre.