Anthony Ryan: A tűzkirálynő (Hollóárnyék 3.)

„Annak ellenére, hogy Anthony Ryannel kicsit megszenvedtem A várúrt olvasva, nem adtam fel, mert még mindig imádom. Az én kedvenc fantasy íróim között ott van, mert hiába ír iszonyúan (tényleg iszonyúan) hosszan, A vér énekét még mindig imádom, még mindig zseniálisak a karakterei, még mindig imádom a világát, és attól, hogy a trilógia második része vontatott volt, nem lesz kevesebb a szememben. Nagyon vártam A tűzkirálynőt, végre lezáródik a sorozat, megtudjuk, mi lesz az Egységes Királyságban, mi történik Vaelinnel, Lyrnával, Revával, csak hogy a kedvenceimet említsem. Aztán megláttam a borítót, és fél óráig folyt a nyálam a monitor előtt. Alig vártam, hogy végre megjelenjen, és amikor a kezembe kaptam, rögtön el is kezdtem. A

mi nagy hiba volt tekintetbe véve, hogy tavaly nyáron olvastam A várurat, és nem igazán emlékeztem már rá, mi volt benne. Mármint annyira nem, hogy amikor elkezdtem A tűzkirálynőt, akkor kellett rájönnöm, hogy fontos, eseményfordító jelenetek estek ki. Bezzeg az megmaradt, hogy sokáig csak mentek. Ezen túl már igazán nem volt nagy szám, hogy a karakterek egy részére is azt hittem, hogy tök újak, amikor rá kellett jönnöm, hogy igazából már korábban szerepeltek, csak valahogy ez is kimaradt.

Szóval az első körülbelül százötven oldal nekem abból állt, hogy próbáltam visszarázódni a világba és visszaemlékezni, ki kicsoda és mi történt vele, de amikor ez megtörtént, élvezni kezdtem a könyvet. Részben úgy jártam, mint a második rész esetében. Nem mindig volt izgalmas, és azért a legtöbb fejezetnél nem rágtam le a körmöm, de mindig volt valaki, akinek éppen érdekes volt a szála. Akkor csak ahhoz kellett erőt gyűjtenem, hogy átjussak az unalmas részeken.”