Még a Dűne írója sem tudja, hogy miről szól a prófécia
Szokás egy-egy legendának a mélyére ásni, elveszni múltjának részleteiben, de 10 000 év alatt birodalmak omlanak össze, így elég ritka, hogy ennyire messze utazzunk vissza az időben.
A Marvel negyvenes években játszódó sorozata már az első évad idején is eléggé nyögvenyelősen tudott csak nézettséget generálni. A második szezonban hiába építgették az új, jóval érdekesebb szálat egészen biztos kézzel, hiába váltották le a jó öreg New Yorkot a napfényes Los Angelesre, egyszerűen ugyanazokba a pofonokba szaladtak bele, amikbe az előző évad alatt is. Kritikánk.
Peggy Cartert a kötelesség a nyugati partra szólítja. Az SSR Los Angeles-i ügynökei ugyanis rejtélyes gyilkosságot próbálnak felderíteni, amelyben szerepel egy tóban talált nő holttest, ami tetőtől-talpig egy hatalmas jégtömbbe fagyott. Carter ügynök ezért az iroda és Howard Stark forrásait felhasználva, valamint Stark komornyikja, Edmund Jarvis segítségét igénybe véve elkezdi felgöngyölíteni az ügy egyre szövevényesebb szálait. Kiderül, hogy az ügyben szerepel egy kiöregedőfélben lévő hollywoodi színésznő, egy kutatólabor tudósa, egy titkos gazdasági érdekszövetség és egy rejtélyes, párhuzamos világból származó anyag is.
Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, Peggy Carter még mindig az egyik legérdekesebb női karakter a Marvel filmes univerzumában. Míg az Amerika kapitány első részében csupán a felvágott nyelve és a förtelmesen írt szerelmi szál miatt kellett, az Agent Carterben sikerült őt igazi, kemény női főhőssé formálniuk az íróknak. Nem csupán elérte, hogy kémelhárítóként dolgozhat, annak ellenére, hogy a világháború utáni Amerikában nem nagyon kerülhettek a nők fehérgalléros meló közelébe a gépírást leszámítva, hanem a kollégái is kénytelenek elismerni a hozzáértését, még ha szívják is miatta a fogukat. Jelentjük, Carter ügynök figurája nem csorbult a második évadra sem, ahogyan az előző szezonból átmentett karakterek is hasonlóak tudtak maradni.
Az első szezon legsúlyosabb problémája az volt, hogy a Marvel univerzum hiába eladható, a negyvenes évekbeli nyomozgatós-kémkedős limonádészériákra egészen egyszerűen nem mutatkozik igény vagy csak egy bizonyos, elkötelezett függőkből álló rétegigény van rá. Emellett hiába vártuk a megszokott világmegváltósdit, az Agent Carterre is igaz a Daredevil és a Jessica Jones kiskaliberűsége, csakhogy egészen másként. Tőlük azt kapjuk, amit elvárunk, kemény igazságosztói egy kemény kerületnek. Ehhez képest Peggy Carter kalandjai sokkal inkább tűnnek A S.H.I.E.L.D. ügynökei felhígított, de még mindig humoros változatának, amiben soha nem érezni igazán az események tétjét; indokolatlanul felülreprezentált például az ipari kémkedés, aminél kevés unalmasabb dolgot lehet mondani, ha egyszer a szovjetek ellen kéne harcolni. Mindezekből pedig sajnos semmi sem változott.
Amiben viszont előnyére változott, az épp a sci-fi vonal. A központi rejtélyt képező zéró anyag ugyanis egészen izgalmasnak bizonyul, mind hatásai, mind a történetre gyakorolt következményei tekintetében. Épp ez az a faktor, amely új nézőket toborozhatna, csakhogy annyira retró tudományos-fantasztikum íze van az egésznek, hogy maximum egy újabb vékony rétegnyi rajongót lehet képes behúzni, a kortárs sci-fi rajongóit inkább elijesztheti. Ennek ellenére szórakoztató tud lenni az egész főszál, gyakorlatilag ez az újdonság az, ami miatt érdekesebb, mint az első évad.
Legtöbbször a két új, fontos karakter - Whitney Frost, a gonosz tudós, aki színésznőnek álcázva éli mindennapjait és Dr. Jason Wilkes, aki pedig fekete létére tudósként dolgozik a negyvenes években – érintkezik a japán animék gonosz kátrányár emlékeztető anyaggal, a főszereplőinknek jó ideig köze sincs hozzá, ami erős hiányérzetet alakít ki a nézőben. Ráadásul a két újonnan behozott főszereplő nem alkalmas arra, hogy lekösse a nézőt. A Frostot alakító Wynn Everett hiába játszik jól, egyszerűen teljesen érdektelen marad a karaktere még az után is, hogy főellenséggé avanzsál. Dr. Wilkes-t pedig csak azért találták ki, hogy reflektálhassanak a feketék helyzetére és megbonyolítsák kissé a szerelmi szálakat, persze feleslegesen.
Mellékkarakterek tekintetében szerencsére nem lőttek ennyire mellé a készítők. Kapunk még egy rakás figurát, aki ha csak kis mértékben is, de hozzájárul ahhoz, hogy humorosabb és izgalmasabb végeredményt kapjunk, mint az első szezon esetében. Carter potenciális férjjelöltje, Sousa ügynök kapott maga mellé egy menyasszonyt, ami sokkal érdekesebb konfliktusokat eredményez, mint amiket Dr. Wilkes esetében láthatunk, végre előkerül Jarvis sosem látott felesége, Ana aki valószínűleg a legtürelmesebb és legtökösebb feleség az amerikai sitcomkínálatot leszámítva, és itt van Rose is, a titkárnő, aki gond nélkül megver egy férfit, ha az rosszul közelít hozzá. Férfiak terén pedig érkezik egy maffiózó, akiről hamar kiderül, hogy a leggondoskodóbb papucsszerető, és a jó oldal is kap egy tudóst, aki nélkül valószínűleg jobban járnának, annyira szerencsétlen.
Hiába azonban a jó ötletek és a jó karakterek, vagy az első évadban megszokott remek párbeszédek, ha az Agent Carter egészen egyszerűen nem tud felülemelkedni a rétegigények kiszolgálásán és a saját kisszerűségén, pedig ennyi lenne a siker titka. Már az előző szezonnál is ott lebegett a sorozat feje felett a kasza, kapott egy második esélyt. Szomorú vagy sem, harmadik esélynek nagyon kicsi a valószínűsége.