Számos kritikát kapok, hogy miért nem foglalok állást politikai kérdésekben
A mindenkori köztársasági elnök a magyarság egészét és egységét képviseli.
„Nem elitista vagyok. Radikális” – mondja Péterfy Bori énekesnő és színésznő a Mandinernek az állandó alkotótársával, Tövisházi Ambrussal készült interjúnkban. Péterfyvel és Tövisházival a közéleti odamondogatásról, a népi-urbánus vitákról, a mai magyar popzene szűkösségéről, a túlélés receptjéről, a megújulás szükségességéről és az énekesnő családi Áprily- és Jékely-örökségéről is beszélgettünk. Interjúnk.
Április 15. nyilván ünnep önöknek, hiszen megjelenik új lemezük, a Szédülés, de előbb ugorjunk vissza egy hónapot a nemzeti ünnepig, jó?
Ambrus: Jó.
Ki kezeli Bori Facebook-oldalát?
Bori: Főleg Ambrus.
Amikor március 15-én közölt alternatív tizenkét pontjuk azzal zárul, hogy Lángol a Parlament...
Bori: Az Ambrus ötlete volt.
Ennyire bizalmi a kapcsolat, hogy Ambrus politikai üzenetet is küldhet Bori nevében?
Ambrus: Nem volt abban semmi politika! Nem mondtam, hogy melyik parlament – a szlovák, vagy a német ugyanúgy lehetett volna, ahogy a magyar. Játék volt ez, vicc, legfeljebb enyhe piszkálódás. Mind a 12 pont egy-egy dalunk címe volt. Az is, hogy Lángol a Parlament.
Bori: Mondjuk ok éppen lenne rá azért...
Például mi?
Bori: Például, hogy szinte csak csávók vannak benne.
Indulhat nő is, ugyanúgy, aztán ha megválasztják, bekerül. Egyébként miért is fontos, milyen nemű egy képviselő?
Bori: A nők egy csomó mindent másképp, vagy ha úgy tetszik: jobban tudnak.
Költségvetésről szavazni?
Bori: Nem elsősorban. Inkább arra gondolok, hogy a nők másképp gondolkodnak, s ha többen lennének a parlamentben, a kormányban, az talán segítene, hogy ne tolódjon el olyan irányba a politika, mint amilyen például ez a Testvérben az erő-kampány is volt.
Magára vette? Merthogy „csak” egy gyerek édesanyja?
Ambrus: Azt még én is magamra vettem. Pedig nem vagyok nő.
Miért? Jó dolog, ha testvére van az embernek, nemde?
Ambrus: Ennél az asztalnál olyan emberek ülnek, akik gyermekének nem lesz már testvére. Különféle okok miatt, de nem azért, mert ne szerettük volna. Ebbe belepofázni durvaság. Egyetlen politikai oldaltól sem szeretem, ha ideológiai alapon szól bele a privát szférámba.
A plakát, a kampány lehet szerencsétlen, de nem kötelez semmire. Ha nem tulajdonítunk neki jelentőséget, nincs neki.
Bori: Ezt mondhatjuk, csak elvileg akkor mondhattuk volna a kommunizmusra is, nem?
Nem egészen. Akkor ugyanis elvitt a rendőr, ha azt mondta az ember, hogy a kommunizmus borzalom. A kommunizmust nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A testvéres plakátot lehet.
Bori: Lehet így is élni, persze, hogy bármi rossz van, azt mondjuk: leszarom. Ha viszont már elhangzik a kérdés, miért lángolhatna a parlament, hát válaszoltam.
Jogos.
Bori: Egyébként Ambrussal meg szoktuk beszélni ezeket a dolgokat. Van is néha, hogy azt mondja, ez most hülyeség volt, azt kár volt nyilatkoznom.
Merthogy a közös produkció veszíthet nézőt, ha beszólogat kormánynak, pártnak?
Ambrus: Veszítünk embereket, ez biztos. Néha elképedek. A Lángol a Parlamentre végződő tizenkét pontnál is befeszültek sokan, hogy ezt miért kellett, főleg a nemzeti ünnepen...
Terrorveszélyes időkben különösen!
Ambrus: Mérhetetlenül beteg a magyar ember ünnephez való viszonya. Ha nemzeti ünnep van, akkor azt karót nyelten komolyan kell venni. Közben mi is történt március 15-én? Összegyűltek a jó arcok, kimentek az utcára, kiűzték a hülyéket a hatalomból. Ez történt. Elképesztő energiája lehetett az akkor történteknek, ők forradalmat csináltak, mi meg szűk ruhában idézgetünk azóta félisten státuszba emelt költőink soraiból...
Ha már terrorveszély: Bori, tartja még a tavaly kifejtett, migrássimis álláspontot a brüsszeli merényletek után is?
Bori: Konkrét helyzetről beszéltem akkor, amikor a Keleti megtelt menekültekkel. Főleg gyerekekről. Ott voltak az aluljáróban. Ha megtehetem, ilyen helyzetben viszek nekik kaját. Ezt ez után sem gondolom és teszem másként.
Csakhogy mintha gyűlöletet feltételezne azokról, akik azt mondják: talán ne engedjünk be ellenőrizetlen tömegeket.
Bori: Az is van benne. Gyűlölet. Jó nagy adag. De olyan borzalmasan bonyolult és zavaros ez a kérdés, hogy nem venném a bátorságot a tuti megmondására. Szenvedő gyerekeket látni – ezt mindenesetre nem bírom elviselni.
Ambrus: Világméretű ügy, én sem tartanám magam annyira okosnak, hogy megoldjam. Hogy mit mondanak a felnőttek, az újságok, nem túl izgalmas egyébként. Mindenki felveszi a politikai kliséket, saját oldala sallangjait. A gyereknek még nincsenek ilyen szempontjai, engem is a kislányom döbbentett rá egy-két jól irányzott kérdéssel, milyen nehéz elmondani, mi is történik. A nagymama Győrből azért nem tud eljönni hozzánk a vonattal, mert ezek az emberek elfoglalják a pályaudvart? Hát, igen. De miért nem mennek el? Erre azt lehetett mondani, hogy mert nincs hova menniük, de már ez sem volt teljesen igaz.
Bori mintha mégis felvenné egy politikai oldal kliséit, s Zsuzsi-e vagy videótól menekültügyig képviselné a kozmopolita liberális álláspontot.
Bori: Mondhatjuk, igen.
Lovasi András kiadójánál jelenik meg új lemezük is. Ő tavaly elmondta például, hogy hülyeségnek tartja a melegházasságosdit. Mit szóltak?
Ambrus: Most az, hogy Bandi mást gondol, tök mindegy, nem?
Bori: A házasság is vicc ma már, alapból. Régen nem az, amire ki lett találva. Biznisz volt egykor, plusz felruházta a férfiakat mindenféle jogokkal.
Mégis megházasodott! Ha vicc, miért?
Bori: Mert akit szerettem, annak fontos volt. Én nem akartam annyira.
Hol volt akkor a feminista Péterfy Bori? Miért tett olyat, amit nem is akart?
Bori: Szerelemből. Olyan romantikusnak tűnt.
Megbánta?
Bori: Nem, de ha nem házasodunk össze akkor is ugyanígy együtt élnénk. Egyszer már voltam férjnél egyébként. Húszévesen. Az mondjuk egy hétig tartott.
Akkor nem is csoda, hogy viccnek érzi a műfajt.
Ambrus: Kedvenc angol punk hősöm, Mark E. Smith mondta, hogy házasodni azért érdemes, mert egyszerűbb azt mondani, hogy „my wife”, mint azt, hogy „my girlfriend”. Utóbbi egy szótaggal hosszabb, feleslegesen viszi az energiát. Magyarként viszont még ezzel az érvvel sem megyünk sokra, bár nekem személy szerint nagyon bevált a házasság.
Ma mindenesetre a kozmopolita ballib vonalat mintha Bori, Schilling Árpád, néha Pintér Béla és egy sor művész képviselné politikusok helyett. Egészséges állapot?
Bori: Nem. Elég szomorú.
Ambrus: Alapítsátok meg a Hungarian Artist Party-t!
Bori: Az kellene még! A színházhoz mindenesetre köze van ennek. A Krétakörben szocializálódtam, ahol mindig komoly feladat, küldetéstudat és gondolat volt egy-egy darab mögött. Az öncélú szórakoztatás színészként sosem érdekelt.
Ambrus: Várj, a zenekar éppen hogy öncélú szórakoztatás!
Bori: A koncert, az igen. Az tényleg az.
Ambrus: A pénztárcánk egyébként akkor érezné meg Bori egy-egy nyilatkozatát vagy kiszólását, ha sznob közönséget szolgálnánk ki. Ha nagy, színházszerű, ülős koncerteket adnánk. Nem ezt csináljuk. Fesztiválok, klubok, falunapok, városi rendezvények... Ezeken az a lényeg, hogy odajöjjenek az emberek, tomboljanak, érezzék át a zenét, érezzék annak gyomorba ütő lüktetését. Ebben a közegben semmilyen szerepet nem játszik, hogy Bori mit gondol erről vagy arról, beszól-e valakinek vagy sem. Ha épp igen, az csak erősíti a helyzetet: a rakendroll mégiscsak az önazonosság művészete.
Bori: Szívemen, számon. Ennyi. Másképp értelmetlen is lenne, hiszen ahogy kinézek, ahogy élek... én magam is üzenet vagyok.
Nem akármilyen családból jön ez az üzenet. Az Áprily- és Jékely-örökség mit jelent Péterfy Borinak?
Bori: Családot jelent, semmi mást. Jékely Zoltán a nagypapám, Áprily Lajos a dédpapám. Engem ez nem terhel le annyira, mint mondjuk anyukámat, vagy a húgomat és a bátyámat, aki irodalmi vonalon mozog. Bár őt sem kell, hogy nagyon terhelje, hiszen az ősök költők voltak.
Erdélyi költők, mára a nemzeti kánon részei. A népi-urbánus harc tombol azért odabent?
Bori: Cseppet sem. Világpolgárok voltak mindketten. Nagyapámra nagyon jól emlékszem, jóban voltunk. Több nyelven beszélt, fordított,teljesen otthonosan mozgott Európában, mindenhol voltak barátai, szerelmei. Dédapám is a világra nyitott ember volt egész életében, iskolaigazgatóként többször járt Skandináviában, Skóciában, hogy fejlessze az itthoni oktatást. A zárt, népieskedő világ sosem volt az övék.
A művészvilág igen. Jó volt beleszületni?
Bori: Nyilván természetes annak, aki beleszületik. A könyvek gerince, a címek... Bárkihez felmegyek, meglátom a könyvespolcot, máris otthon érzem magam. Százból nyolcvannyolc cím személyes ismerősöm. De ez tényleg természetes. Nekem az furcsa, amikor orvosdinasztiák otthon a vacsoránál arról beszélgetnek, milyen szép mandulát vett ki aznap a papa.
A családi háttér jelentett előnyt a művészvilágban?
Bori: Legfeljebb magyarórán, mert kicsit olvasottabb voltam a kortársaimnál. De mára ez is elmúlt.
A szövegírásnál sem vette hasznát?
Bori: Cseppet sem. Eleinte nem is volt önbizalmam hozzá. Olyan kicsit, mintha színészként magamnak írnék drámát. Nem veszi hozzá a bátorságot az ember. Most viszont már kilenc éve van a zenekar. Ahogy egyre inkább a sajátom lett, kiderült, mi áll jól nekem, megjött az önbizalom is.
Ambrus: Kilenc éve úgy kezdődött az egész, mint egy táncdalfesztivál. Az Amorf Ördögökben már jó ideje Bori énekelt nekünk, s jött az ötlet, hogy csináljunk neki szólólemezt. Írtam zenéket, aztán különböző szövegírókat kértünk fel: Tariska Szabolcs, Lovasi András is írt arra a lemezre. Mondjuk az egyik slágerszámunk szövegét épp mi ketten írtuk Borival, de akkor is előadói lemez volt főként, ha Bori oldaláról nézzük. Ahogy aztán elkezdtük játszani a dalokat élőben, kiderült, hogy azok a szövegek működnek igazán, amelyekhez Borinak tényleg van köze. Minél távolabb vagyunk érzelmileg a szövegírótól, annál nehezebb előadni élőben. Nekem tehát producerként, zeneszerzőként sokkal könnyebb dolgom van ezekkel. Ami egyszer szívből jött, az színpadon is sokkal nagyobb eséllyel marad életben.
Bori: Vannak azért kivételek. Az Ópium, például. Tariska Szabival volt egy időszak, amikor nagyon erős szimbiózisban voltunk. Az első lemez sikere után aztán egyes női előadók rá is repültek. Aztán rátaláltunk Hujber Szabolcsra, mire őt is kezdték elszipkázni. Nincs ebben semmi rossz, de sok embernek írnak már szövegeket. Receptre. Valahogy elveszítették számomra a varázsukat emiatt, úgyhogy inkább megírom a szöveget én.
Szintén receptre? Csak mert például a Szép halott című új dalban mintha ugyanaz a nő beszélne, aki az első lemez Vámpír című dalában. A vamp, a főnöknő lakkbőr csizmában, aki megalázza a férfit. Miközben eltelt kilenc év, feleség és anya lett...
Bori: Ne már! Attól csak teljesebb és tökösebb, más szempontból meg sokkal sérülékenyebb lettem. Azelőtt, hogy megszeretnél valakit, akinek gyereket szülsz, van a vérszívás és annyi, utána viszont beélesednek a dolgok. Ha már gyerek is van, végképp. Az élesedés pedig nem az élet és az önazonosság vége, sokkal inkább a kezdete. Éppen akkor lenne póz a lemez, ha azért, mert anya lettem, hirtelen rózsaszín macikákról kezdtem volna most énekelgetni. A lemez azért ilyen, mert én ilyen vagyok.
Sötétebbnek tűnik a korábbiaknál.
Bori: Az.
Közéletibbnek is.
Bori: Szerintem meg ennél magánéletibb lemezünk még nem volt. Ennyire belülről nem jött még semmi. Mintha a naplómat énekeltem volna föl.
„Ne nézd a törpét, csak ugat ott.” Ilyesmikre gondoltunk.
Ambrus: Ezt nem Bori írta, hanem Vető János. Ő kedvenc nyolcvanas évekbeli zenekarunk, a Trabant atyja. Egyszer küldtem neki egy mandolinos dalt, hogy írna-e rá szöveget. Írt.
Orbánozásnak fog tűnni a fenti sor, az szinte biztos.
Ambrus: Miért?
Tán kerti törpe ugat a tévében?
Ambrus: Schmuck Andor is lehet, nem? Ő is szerepel a tévében.
Schmuck Andor akkora, mint egy ház!
Bori: Te most letörpézed a miniszterelnököt?
Dehogy! Dehogy!
Bori: Majd kiírunk egy kvízt, hogy mindenki értelmezze a sort és fejtsék meg, ki a törpe!
Ambrus: Jó, beszélgettünk már erről mi is, de sokkal érdekesebb a sztori annál, hogy van-e áthallás és ha igen, ki a törpe. János 1953-ban született és a legtöbb dalszöveget a nyolcvanas években írta, amikor fontos volt a sorok között írás és olvasás. Én 1976-ban születtem, a rendszerváltáskor voltam nyolcadikos, számomra ez már egzotikum. De ahogy megláttam a szöveget, szinte elérzékenyülve láttam, hogy az ő lelkének milyen jól eshetett leírni az említett sort. Az egész szöveg olyan, mintha a nyolcvanas években születhetett volna. Semmilyen konkrét aktualitása nincs. És: nem hasonlít a mai magyar popzene szokásos szóvirággyűjteményeihez.
Az jó?
Ambrus: Az nagyon jó. A magyar nóta óta van nálunk ez a betegség... Nádfedeles kicsi kunyhóm alatt szomorkodom, mert elhagyott a babám... Erre a kaptafára rámegy az összes. A mostani magyar popzene is elképesztő szűkös, kicsinyes. Mindig örülök, ha valami ebből kilép. Ezért is vagyunk ünnepi hangulatban most, hogy megjelenik a Szédülés. Ezen azért mégiscsak szó van egy ember felszeleteléséről, egy másik dalban meg egy általunk kitalált dizájnerdrogról, a Dominóról. Több dalban is elásnak különféle embereket. Vajon ki tette? Sokkal érdekesebb annál, hogy szomorkodom az esőben, nem?
De. És mint látszik, így is lehet sikeres egy zenekar.
Ambrus: Attól függ, mi számít sikernek. A Bulibáró, na, az siker. Nagyon kedvelem egyébként. Tizenvalahánymillióan megnézték a Youtube-on. A mienk ahhoz képest nem siker.
Vannak azért slágereik. „Hajolj bele a hajamba, dúdolt bele, hogy la bamba...”
Ambrus: Másoknak is vannak. Az első lemez sikere meg nem független attól, hogy akkor indult az MR2-Petőfi. Az első lemez dalait orrba-szájba játszották, ennek minden pozitív és negatív mellékhatásával. Az mindenesetre pályára tette a zenekart. Azóta megszületett a mai magyar poptermék. Lett egy bolt, s ahogy az lenni szokott, készülnek bele termékek is ma már. A mi hozzáállásunk nem ilyen volt, mi az ősrobbanás előtti időkben szocializálódtunk. Az Amorf Ördögökkel mindenképpen, de Bori első lemezével is ez volt a helyzet. Ma már olyan sok zenekar van a placcon, hogy követni sem tudom. Sokan meglátták az üzleti lehetőséget: írsz dalt, aztán ha játssza a rádió, kapsz jogdíjat.
Ennek örüljünk vagy ne?
Ambrus: Aki ontja ezeket az átlag magyar slágerszámokat, annak biztos jó ez. Hallgatni elég szörnyű.
Bori: Az. Nincs olyan magyar rádiócsatorna, amelyről ne tekernék el, ha rátévedek.
Most nem is számítanak a Petőfire, hogy agyonjátssza az új lemezt?
Ambrus: Tiltólistán biztosan nem vagyunk, ahogy mások. Inkább azért nem játszották az utóbbi években annyira a dalainkat, mert nem írtunk slágereket.
Bori: Nem is lennél hajlandó átlag slágereket írni. A rádiók szerkesztési gyakorlata meg... elég szörnyű, na.
Ősértelmiségi elitizmus! Rocksztárság ide vagy oda.
Bori: Nem elitista vagyok. Radikális. Ami az ízlésemet illeti, biztosan.
Ambrus: Nekem is kell minden lemezre legalább két-három olyan dal, amilyen még nem volt. Az új lemezen ott van például az Üvegcipő. Persze akármennyire törekszel arra, hogy ne te legyél...
Miért kellene arra törekedni?
Ambrus: Mert David Bowie megtanította nekünk, hogy az egyetlen túlélési mód a popzenében az, ha mindig meg tudsz újulni. Függetlenül attól, hogy mennyire tetszenek egyes dalai, Bowie hozzáállása, alkotási szenvedélye elemi szinten hatott – a mi nemzedékünkre még biztosan.
Bori: Még a halálát is képes volt műalkotás részévé tenni. Rajta kívül még Halász Péter tette ezt meg. Ott voltam a Műcsarnokban, amikor megrendezte a saját temetését és röhögve hallgatta a koporsóban fekve a barátait akik elbúcsúznak tőle. Életem egyik legnagyobb élménye. Hogy valakinek még erre is van energiája, játékkedve... Ilyen művészeket látva lesz teljesen egyértelmű, mennyire értelmetlen a kérdés, hogy szültem, szóval mit keresek még a popszakmában... Vissza kellene vonulnom, csak mert ötvenhez vagyok már közelebb és azt írja rólam az újságíró, hogy ezt így már nem lehet?
Eszünkben sincs ilyet írni, de rossz példák azért vannak. Madonna például. Semmilyen tinipop hatvanhoz közel...
Bori: Azért nem görcsölök ezen, mert nem tudom szétválasztani a színész énemet és az énekes énemet. Színészként is fent lehetsz a színpadon a sírig. Az teljesen természetes. De voltam Marianne Faithfull koncertjén a MÜPÁ-ban: bottal jött ki, nagymamaként, közben meg énekelte a Sister Morphine-t és csodálatos volt. Ha balett-táncos lennék, na, akkor problémázhatnék, hogy mi lesz az ínszalagjaimmal akárhány évesen...
Azért a jócsajság a boriság alapmotívuma, az idő pedig...
Ambrus: A jócsajság belül kezdődik. És... igazából ott is végződik. Ha úgy mész ki a színpadra, hogy ez vagyok én, a te vágyaidnak tárgya... Akkor működik. Volt persze, hogy elgondolkoztam én is: kezdjük-e el vágni a centit. Aztán hagytam ezt. Boriban úgy hetvenéves koráig látom a perspektívát. Az a fő kérdés, hogy van-e kedvünk csinálni. Ha igen, akkor a közönségnek is lesz kedve meghallgatni és senkit nem érdekel, hány évesek vagyunk.
A popsztárság és a gyereknevelés mellett azért színész énjét háttérbe kell szorítania, nem?
Bori: De. Nem véletlen, hogy most csak a Belvárosi Színházban játszom a Száll a kakukk fészkére Ratched nővérjét. Ez is csoda, hogy összejött. Ha nyáron lett volna a próbaidőszak, nem tudtam volna elvállalni – akkor ugye koncert koncert hátán. Szerencsére szeptemberben voltak a próbák, így el tudtam vállalni. Megyek is, lassan el kell kezdenem készülődni... Egy óra múlva már férfiakat csinálok ki a színpadon.
Testhezálló szerep.
Bori: Az. Nagyon szeretem. Ha színpadon vagyok, akkor már jó is minden. Addig kell kibírni.
***
Fotók: Földházi Árpád.