Nem bummal, nyüszítéssel – Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő

Mindig veszélyes vizekre evez az a szépíró, aki valamilyen formában zsánertémához nyúl. Nem világos ugyanis, hogy ki a célcsoport. A zsánerolvasóknak túl szépirodalmi, a szépirodalom kedvelőinek túl zsáner, és végül senki sem boldog – maximum amiatt örömködhetünk, hogy na tessék, ez is bizonyítja: nem értéktelen ponyvairodalom egy-egy zsánertéma. Ilyen élmény volt nekem évekkel ezelőtt Philip Roth alternatív történelmi regénye, az Összeesküvés Amerika ellen; vagy az ezeken a hasábokon is megénekelt Salman Rushdie-regény, a Két év, nyolc hónap, huszonnyolc nap.

Az idén februárban tragikus hirtelenséggel elhunyt Kőrösi Zoltán utolsó könyve, Az ítéletidő talán kevésbé próbálja magát belevinni a szépirodalmon túlmutató irányba, mint a fenti szerzők, és inkább marad a jól bejáratott mágikus realizmus talaján. A történet röviden összefoglalva annyi, hogy Ferencvárosban a Mester és az Angyal utca sarkán egy őszi napon megnyílik a föld és elkezdődik az apokalipszis, ami valamiért csak az országhatárokig terjed. A csodás események közepén pedig ott találjuk a szüleit balesetben elveszítő Boriszt és kissé excentrikus nagybátyját, Robi bácsit.

Két főszereplőnk az események epicentrumában lakik, az Angyal utcában, egy olyan házban, amit szép lassan, szintről-szintre haladva foglalnak el a prostituáltak: Boriszon és Robi bácsin kívül az ebben az iparban dolgozó Lili és lánya, Kislili a szereplőink. Az apokalipszis először véletlenszerű, furcsa eseményekkel jelentkezik a városban, hogy aztán egyre komolyabb problémákat okozzon. Hogy csak néhányat említsünk: elmegy az áram, furcsán kezd viselkedni a Duna, megjelennek az angyalok és egy furcsa, lelkekből álló felhő jelenik meg a város fölött.

Ebben az egyre inkább posztapokaliptikussá váló világban követjük hőseinket, de csak ímmel-ámmal: talán nagyobb helyet kap az apokalipszis különböző jelenségeinek leírása, minthogy velük érdemben foglalkozzunk. A próza eléggé rendben van, a felvázolt események is érdekesek, azonban a karakterekről alig tudunk meg valamit, igazából nem igazán van miért izgulni velük kapcsolatban – persze nem feltétlenül az izgulás a cél. Az ő történetük tulajdonképpen elég céltalan, és bár összefügg az apokalipszis körüli ügyekkel, ez az összefüggés kifejtetlen marad.

Ha őszinte akarok lenni, be kell ismernem: nem pontosan értem, miről akart szólni ez a regény. Nem vagyok járatos Kőrösi munkásságában, szóval nem tudom, hogy a váratlanul lezárult életműben hol kaphat helyet ez a darab, de számomra se posztapokaliptikus regényként nem működött, se szépirodalmi regényként, se társadalomkritikaként, ha egyáltalán akartak benne lenni ilyen áthallások. Volt egy olyan érzésem, mintha egy első vázlatot olvasnék, és mintha hiányozna a szövegből még vagy kétszáz oldal.

A makroszinten érdekes ötletekkel operáló apokalipszis mellett mikroszinten is jelen van a mágikus realizmus, hiszen Borisz apai ágon természetfeletti képességet örököl. Azonban ennek a képességnek se a makro-, se a mikroszinten nincs befolyása az eseményekre, egyszerű eszköz arra, hogy belelássunk főszereplőinken kívüli emberek fejébe. A szerző hosszú időt szentel a felépítésére, mégsincs kifutása a dolognak, pedig ki lehetett volna aknázni ezt a szálat.

Szóval nem úgy tűnik, hogy Kőrösi kitűzött célja lett volna, hogy apokaliptikus regényével megmerítkezzen a zsánerirodalomban, és ez nem is baj. Annak általában nincs jó vége. Azt viszont sok gondolkozás és néhány passzus újraolvasása után sem sikerült megértenem pontosan, hogy ha nem ez, akkor mi lett volna a cél – tekintve, hogy a karakterekről sem tudunk meg sokat. A történet csapong, a kellemesen megírt részek pedig nem állnak össze valamiféle egységes, mondanivalóval bíró egésszé.

*

Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő
Jelenkor, 2016.
216 oldal