Detroiti techno szimfonikus átiratban

Afro-futurizmus az információs korban

Az 1963-as születésű Mills az 1980-as évek eleje óta alkot és ad elő DJ-ként elektronikus tánczenét; egyik főszereplője a folyamatos detroiti technoforradalomnak. A new yorki garage és chicagói house szintén akkoriban alakult ki, de azok inkább a diszkóhagyományból merítettek, a detroitiakat pedig főként a Kraftwerk fémjelezte német krautrock és a korai elektró ihlette meg. Történt mindez a személyi számítógép áttörésének, fogyasztói cikké válásának évtizedében, ami szintén meghatározta Mills és kortársai egész pályafutását.

Inspirációs forrásnak számított még a jövőkutató Alvin Toffler 1980-ban megjelent Harmadik hulláma is: a mezőgazdasági, majd az ipari után a harmadik, az információs hullám írja át alapjaiban a valóságot. Mindent megváltoztat: munkamódszereket, gondolkodás- és életmódot, véget vet az ipari társadalom szabályrendszerének, mintáinak és szabványainak, termelés és fogyasztás közötti elidegenedésnek. Globális vállalatok, transznacionális szervezetek uralják ezt a világot.

Minden változásnak, így az iparról információtechnológiára történő átállásnak is megvannak a vesztesei, amit az amerikai autóipar korábbi fellegvárában, a Ford, a General Motors és a futószalag által fémjelzett Detroitban hatványozottan éreztek az 1980-as években, és éreznek azóta. A számítógépek és a robotok színrelépésével jött a munkanélküliség is, és az elbocsátások leginkább az afroamerikai tömegeket érintették. A második világháború után az egyik leggazdagabb amerikai városnak számító Detroit lepusztult, sivár és veszélyes posztindusztriális dzsungellé vált, ahonnan menekül, aki csak teheti.

A techno megteremtői a helyi afroamerikai középosztályból származtak. Első hullámukat főként Juan Atkins, Derrick May és Kevin Saunderson képviselte, a másodikat pedig az Underground Resistance kiadós harcostárs, a korai techno névtelenségét jelképezve fellépésein álarcot viselő Mad Mike, Robert Hood, Carl Craig és Jeff Mills.

A korai cyberkultúrát bemutató elméletgyártó Mark Dery másokra gondolt, amikor 1993-ban kitalálta az afro-futurizmus kifejezést, holott ha valakikre, rájuk tökéletesen illik a szókapcsolat. Az alapokat Sun Ra és Afrika Bambatta rakta le – sci-fi, űrutazás, technoutópiák, tudományos-technológiai világmagyarázat és afroamerikai identitás alkotásaik gyakran ismétlődő motívumai. Mills munkásságában mindegyik visszaköszön. Valamennyi művét a jövő határozza meg, mindent abból a szempontból közelít meg és formál hangokká, hogy mivé válhat.

A holnap embere

A 2014-es Man from Tomorrow albummal egyidőben jelent meg a detroiti technóról korábban is forgató (The Cycles of the Mental Machine, 2007) Jacqueline Caux azonos című dokumentumfilmje. A számcímek magukért beszélnek: Többdimenziós szabadság, Eseményhorizont, Utópia stb. Transzhumanizmus és technológia.

A Kraftwerkhez hasonlóan – a DJ-ként anno Wizard (varázsló) álnéven befutó – Mills is „rátalált” Fritz Lang 1927-es néma sci-fijére, a Metropoliszra, és 2000-ben soundtrack-et írt hozzá. Tavaly januárban a san franciscói Zsidó Közösségi Központban egy másik Lang-opus, a szintén néma és szintén sci-fi A Hold asszonya (1929) vetítését festette alá négy lemezjátszóról felcsendülő élő hanganyaggal. (Korábbi DJ-szettjeit három Technics lemezjátszó és egy Roland TR-909 dobgép, óránként akár 70 lemez használata jellemezte. 2011-ben váltott a lemezjátszókról.)

A 2013-as Where Light Ends albumot Mamoru Mohri japán asztronauta és a világűrben megtett első lépései inspirálták.

2015 tavaszán ismertette retró-futurisztikus dobgép projektjét: a Yuri Suzuki japán designerrel közösen készített Látogató Mills legöregebb Roland TR-909-esének „intergalaktikus új házba költöztetése.” Az 1942-es Battle of Los Angeles inspirálta, ahogy a film földönkívülije látta a világvárost. A gép központi eleme volt a művész tokiói Fegyverek kiállításának – zenével kapcsolatos „kicsi, de hatásos avantgarde tárgyakkal” ismertette meg a nagyérdeműt. A Látogatót eredetileg drón-hangszer hibridnek szánta – játszik rajta, aztán előadás közben felszáll, a közönség felett lebeg, majd visszarepül a színpadra, és Mills folytatja rajta az általában minimalizmus, techno, minimál techno kategóriákba begyűrt, kevés eszközzel létrehozott, sallangmentes, monotóniájában is változatos, fémesen csengő muzsikát.

Technotópia

Mills gyakran elmondja, hogy a techno nemcsak a táncparkettre készül. Péntek este be is bizonyította. És a szintén sokszor hangoztatott a „zene mindig történetet mesél el” tételt is. Sci-fi meséket földönkívüliekről.

2005-ben a római időkből fennmaradt gyönyörű vízvezeték, a dél-francia Pont du Gard mellett az Alain Altinoglu által dirigált Montpellieri Szimfonikus Zenekarral lépett fel, több mint 10 ezer fős közönségnek játszva.

Közös nevezőre hozható-e techno és szimfonikus zene? – merült fel a kérdés már akkor és bő tíz évvel később a Millenárison is.

Leszelídült-e annyira az elektronikus tánczene, hogy egyik ikonját tánc nélkül székbe ültetve-kárhoztatva hallgassuk másfél órán át? – ugrott be sokaknak egy másik kérdés.

Igen és nem a válasz.

Szokatlan és abszolút unikális produkciót élvezhetett a publikum, sok-sok lassan két évtizede ismert partiarc. Mills-számok szimfonikus átiratban, lassú, hömpölygő, valóban klasszikus muzsikákat idéző kezdés után a hangverseny nagyjából felénél, a szerző egyik legnagyobb klasszikusa csendült fel, robbant bele a fontos kompozíciós elemként használt csendbe: The Bells. Ettől a pillanattól mozdultak be a fejek, indultak be ültükben is a lábak, és fogott el mindenkit a bizsergető érzés, hogy itt és most bizony táncolni kellene, a hangversenyteremnek valamilyen csoda folytán klubbá kéne átalakulnia.

Az elegáns Mills, a bohókás Mangou és a végére fellazuló Óbudai Danubia Zenekar tökéletesen felépített koncertet – de fura egy techno-produkció kapcsán leírni ezt a szót – adott. Az elején altattak, egy kicsit Walt Disney filmekre, Prokofjevre és más 20. századi klasszikusokra emlékeztető hangszeres átiratokkal indítottak, fokozatosan illanva át tökéletes elektronikus tánc- és szimfonikus zene hibridbe, önálló stílusba, a 21. századba és azon is túl, Mills transzhumán és űrfantáziáiba, hagyományokból határsértésbe és tovább. Mindezt úgy, hogy az opusok eredetije általában az 1990-es években íródott: Bourgie, Bourgie, Imagine, Gamma Player, valamint a frenetikusabb Flying Machines, Sonic Destroyer és persze a visszataps után még veretősebben prezentált The Bells. A harangoktól jöttek igazán a masszívabb ütősök és a Rolandok, nosztalgia, retro- és afrofuturizmus, végösszegzésként pedig az egy nappal korábban elhunyt Prince-nek dedikált Utopia.

A Light from the Outside World Franciaország, Portugália, Belgium, az Egyesült Királyság és Ausztrália után Budapesten is nagy sikert aratott. Talán Amerikába is eljut egyszer.