A Deadpool jött, látott és győzött, méghozzá nem az akciók, nem a dráma és nem is az a románc által, amire a képregényadaptációk nagy része épít. Mindössze egyetlen, gazdagon mért összetevő került a turmixgépbe, ami miatt kiemelkedik a zsáner eddigi darabjai közül: a rekeszizom-fájdító humor.
Deadpool karakterét viszonylag könnyű definiálni. Ő az a képregényhős, aki a legmesszebb áll bármiféle klasszikus értelemben vett hős-fogalomtól. Nem csupán halhatatlan mutáns, aki kegyetlenül gyilkolászik, hanem narrálja az élete minden pillanatát, amit hallanak a körülötte lévők is. A poénjai nagy része viszont olyannyira önreflexív, hogy nem csupán a képregényen belül értelmezhető, hanem utalgat a saját fiktív létére, sőt az adott médiumra is, amiben szerepel. Ha a képregényeket nézzük, az írók nem félnek hangosan kimondatni vele az idióta gondolatait, amikről azt hisszük, hogy csupán gondolja – mindez egyben műfaji játék is –, ha pedig a PC-s adaptációt nézzük, felhívja az ügynökét, hogy jobb grafikára szerződött. Ebből következően a humora jelentős százalékát nem is értik a szereplők, csupán a néző.
A filmben is hasonlóakra számítsunk. Bezavar az X-men univerzumba, amikor rákérdez egy színészre, és még a saját apakomplexusára is az Elrabolva-szérián keresztül világít rá. Emellett nem fél odaszólni a más stúdiónál forgó Marvel adaptációknak, ahogyan minden erejével azon van, hogy poénokkal dekonstruálja a képregényfilm zsánerét, beleértve az eredetfilmet, a románcot és az akciót egyszerre. Ha pedig éppen nem a szereplőket kergeti őrületbe, megtöri a negyedik falat és közvetlenül a nézőhöz beszél. Az önreflexió mellett határozottan buta és undorító poénjai vannak, de ezek nem süllyednek az átlagos amerikai vígjátékok (rohamosan csökkenő) színvonalára, ha pedig mégis, a készítők úgy adagolják őket, hogy besuvasztják egy kis kifelé beszélés és némi „dráma” közé.
Visszaállítani Deadpool megtépázott hírnevét
Az íróknak nem volt egyszerű dolguk, ugyanis a filmnek vissza kellett állítania Deadpool megtépázott hírnevét, amelyet az X-Men kezdetek: Farkasban követett el Hollywood. Megnyugtató, hogy a főszereplő Ryan Reynolds-nak szívügye volt a projekt, aki a fenti borzalomban már egyszer eljátszhatta a karaktert – rosszul és idegesítően. Most azonban nem ez történik, az ő alakítása köré épül az egész film, amire nem lehet jobb szót találni annál, hogy zseniális. Ami pedig külön öröm, hogy sikerült kibulizniuk a legmagasabb korhatárbesorolást, így jó adagot kapunk a Deadpool-életérzésből (értsd: brutalitásból és idiotizmusból).
A többi alakításra sem lehet különösebb panasz. A női főszereplő, a Vanessát alakító Morena Baccarin szerencsére nem csupán élettelen báb, hanem tökéletes kiegészítése Deadpool szexizmusának, ráadásul érzelmileg is remekül működik köztük a kémia. A hősünket támogató mellékkarakterek egytől-egyig szuperek, az X-eket erősítő buta, de jó szándékú Kolosszus és az ignoráns, életunt Negaszónikus Tini Torpedó szórakoztatóak. A vak öregasszony (lakótárs) és a hősünk halálára fogadó kocsmáros (legjobb barát), de még a két jelenet erejéig előforduló indiai taxis is tökéletes alapul szolgálnak Deadpool pisztolygolyó jellegű személyiségéhez.
Kolosszus förtelmes kamuorosz akcentusára mi szükség volt?
Azonban a film nem tökéletes. A gonoszokat alakító színészek legfeljebb közepes teljesítményre képesek, erősen alulírt papírmasé-figuráknak hatnak. Maga a cselekmény is kifejezetten unalmas lenne, ha lehúznánk róla a humort, mindössze egy átlagos (vagy az alatti) bosszúfilm és szuperhős eredettörténet marad. Van egy zsoldosunk, Wade Wilson, aki boldog a barátnőjével, de rákos lesz, majd ronda. Innentől pedig fedje a forgatókönyvet jótékony homály, elég annyi, hogy Deadpool bosszút esküszik.
Ha pedig valami igazi kivetnivalót kell találnunk a filmben, az a szinkronban rejlik. Félreértés ne essék, a dumák eszméletlenül jók, ráadásul a szinkron is utal a korábbi X-men filmek szinkronjára, így erősítve a már sokat emlegetett önreflexiót. De hogy Kolosszus förtelmes kamuorosz akcentusára mi szükség volt (Gyedpúl? Komolyan?), amikor ez a húzás minden filmben borzasztóan sikerül, arra nincs sem mentség, sem magyarázat.
Kétségtelen, hogy a film legnagyobb pozitívuma a megállás nélküli elmebeteg ökörködés, azonban ha valakinek alapvetően nem fekszik az ilyesfajta, testnedvekkel szorosan összefüggő és kamerába nézegetős humor, az rossz élményekkel fog távozni. Ha viszont sikerül befogadni, akkor a néző zseniális végeredménynek lehet szemtanúja, ami az egyik legjobb képregényadaptáció valaha.
Az elmúlt években bővül a piac: a szuperhős-dömpinget követően művészi vagy éppen szépirodalmat feldolgozó képregények és olyan sorozatok látnak napvilágot, amikre korábban esély sem volt.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Ódákat zeng a helyi sajtó a PAOK csütörtöki teljesítményéről a labdarúgó Európa-ligában, miközben a görög csapat román edzője az 5–0-s győzelem ellenére is a Ferencvárost méltatta.
Több mint 10 százalékkal nőtt az egyéb építmények építése havi alapon, ami főleg a költségvetési szférához köthető, ám a cégek óvatosak. A jövőbeli fellendüléshez a gazdasági kilátások javulása szükséges, ami az egész ágazat lendületét visszahozhatja – véli a Makronóm Intézet elemzője.
