Browser zsinórjai

„Ha zsánerkönyvként olvasnánk a könyvet, akkor a fent vázolt információkat érthető formában kapnánk meg – Garcia azonban egyszerre bonyolítja túl és egyszerűsíti a végletekig a cselekményt. A könyv első felében az Örökkévalóság világának lakóit mutatja be, teszi mindezt olyan bonyolultan, hogy az olvasó nem is érti, hol van, mi miért történik, sőt, hogy az egyes fejezetek hogyan kapcsolódnak egymáshoz (egyáltalán azonos világban történnek-e az események). Az hagyján, hogy a világ felépítését, alkotórészeit sem tudjuk összerakni – ez egyébként a regény legvégén sem siker –, de a szereplők cselekedeteinek mozgatórugóiról is csak találgathatunk. Ezzel szemben a második fele a regénynek szinte mesei, a történések lineárisak, az elbeszélés egyszerű, a szereplők archetipikusak. A korábbi bonyolultsággal szemben ez az egyszerűség disszonánsan hat. Az viszont az egész regény értelmezését - első látásra - borzasztóan megkönnyíti, hogy Garcia tálcán nyújtja nekünk a bibliai utalásokat – a kígyó, az emberpár, stb. Az ember olvasás közben összerak valamilyen fajta értelmezést ezeknek a mankóknak a segítségével, de végül rájön, hogy ez így kevés.

Vagy az olvasó téved, és sokkal több van ebben a könyvben, mint ami elsőre látszik, vagy a szerző fújja fel a regényét, holott annak jó része üres. Hiába vannak benne kifejezetten jó részek – mint Browser története, vagy a szereplő, aki a múltját akarja „újravágni” –, ezek mellett a legtöbb jelenet céltalannak tűnik. Értjük, hogy az Örökkévalóság unalmas, a változatlanság nem jó, és így tovább, de ezeket nem átérezzük, hanem csak tudomásul vesszük a szereplők elmondásából. Sőt, igazából még az sem: a lázadók a könyv narrátora szerint sem éppen nemesek, céljaik igazából nincsenek, majd az új világrend is inkább amolyan tessék-lássék valami, semmi kézzel fogható rendezőelv nincs mögötte. Az egész könyv kusza, különböző, felismerhető vagy csupán sejtetett gondolatok halmaza, amit az olvasó keservesen próbál összerakni, sikertelenül.”