Góg és Magóg, de nem demagóg fia vagyok én
és nem vagyok maradi, de szívembe mar Ady és a 13 aradi,
mert itt vannak a gyökereim, az őseim, a rokonaim és ismerőseim,
a hősök akik értem is éltek-haltak,
akik szolgaföldben nem nyughattak.
Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod.
De miközben cipőt húzol, és az inged gombolod
a nyugtatót szedd be
és jusson eszedbe,
hogy az ország napjait te festhetnéd szebbre
vagy lehetnél az, akire mindenki büszke,
míg külhonban te vagy a rózsán a tüske.
Pénzből kevesebbet, de emberségből gondold el, mennyivel többet kapnál,
ha nem szeretnél több lenni magadnál és itthon maradnál.
Csak az juthat előre, ki a lelki kertjét kigazolja,
Magyarország nagyságát a történelme igazolja.
Igaz, hogy most nem mondhatsz semmire „hát nem”-et.
De ami rossz az nem az ország, csupán átmenet.
Ne legyél ideges, mert csak ideiglenes a rendszer,
De tudd, hogy sokkal dicsőbb volt és még lesz is egyszer.
Addig meg mindenki szabadon jöhet,
Aki nem dobja hazánkra a sokadik követ.
Fontos, hogy ítélkezés előtt ismerjük meg egymást.
Hogy mások szeme tükrében a hibáidat meglásd.
Mert lehet, hogy valaki itt él, de rég nem magyar legbelül.
És van olyan bevándorló, aki mindent jobban megbecsül.
Mert Magyarország azoké, akik a szívükben hordják,
Itt a galambok elől elfújja a szél a zsemlemorzsát.
Míg közös az elvünk és nyelvünk,
nem kell mindent egyedül nyelnünk.
Tűrünk, de magunknál tartjuk a tőrünk.
Remélem, nem fogsz csalódni, ha szeretést vártál tőlünk.
Magyarország nem csak híd, amin átsétálsz, hiszen sokan megbújnak a híd alatt,
Ahol az évszázadok során több egyként dobbanó szív volt és több színfolt, mi itt maradt.
Ha úgy gondolod, a helyzet kilátástalan,
Figyeld meg az érzést, ami egy kiáltásba van.
Manapság nem csak szórakozásból be-kivándorlok,
Hiszen ott a szegénység, a háború és egyéb nem kívánt dolgok.
És ha egyszer mégis kéne mennem,
Mert az ittlét élhetetlen,
Tudom, hogy befogadnak majd minden értelemben,
Akkor is, ha folyik még a magyar vér eremben.
Az emberi bajokhoz képest hatalmas a Földgömb,
Nem kell ide szabály, mi minden rendet földönt.
Ha a haragunk elég és van elég eszünk,
Tudjuk, hogy nem egymás mellett, hanem együtt létezünk.
Szeressük egymást a lehető legnagyobb mértékben,
Szeressük egymást ebben a tágas, közös légtérben.
Ha maradok, hamar adok egy tanácsot,
Nem kell egy könnyed nyelvkönyvet találnod,
Vagy bérelned egy tolmácsot.
Mert úgyse kapsz választ arra,
Amit számos kor latolt,
Hogy országunk hogy lehet ilyen korlátolt.
Ha túl sok a gond, dolgozz!
Ne azon gondolkozz,
Hogy ezek után merre mész,
Csak azért mer' remélsz.
Máshol sem annyival jobbak a lehetőségek,
Csak mert gyakoribbak a tehetős népek.
Azt mondják, a magyar külföldön jobban ellenne.
Persze egy csomó nyomós érv szól ellene.
És amíg van hol laknod, család, barát, étel, ital, tiszta blúz,
Lehet, hogy nem épp megnyerő, de marad még erő, mi visszahúz.
Míg megvan a korrekt bevétel és a napi bevitel,
Ne te legyél a kivétel, nem kell a luxuskivitel.
Ha mindened megváltozna és nem lennél otthonom,
Nem kápráztatna el az Alföld, a pécsi éj vagy az Oktogon,
És ha számomra többé már nem vagy lak,
Akkor sem mondom, hogy elhagylak.
„Mert láttam már szebbet, de én így szeretlek téged,’
Szidhatjuk egymást, hisz minden ember téved.
Minden gátat, ha átugrok, minden ajtót, ha tárok
És kezdenek elmosódni mind a határok
Akkor is ragaszkodom ahhoz, ahol születtem
Két fájás közti apró szünetben.
