A Sziget szerdai napjának talán leginkább várt koncertje az Alt-J első magyarországi fellépése volt. A délutáni fröccsök felett közkedvelt dolog lett nagyvonalúan és felkészülten arról nyilatkozni, hogy az Alt-J miért tipikusan rossz koncertzenekar: ami a stúdiófelvételen igazán jó, az vagy fájóan hiányzik vagy egészen elmarad az élő hangzásból. Állítólag igazán nem átütő a négyes színpadi jelenléte és összességében jobban jár mindenki, ha a természeti képeket idéző dallamvilágot az otthoni teljes nyugalomban hallgatja, miközben lehetőség szerint semmi egyéb tevékenységet nem végez.
Ezzel a bölcselkedéssel csak az a baj, hogy minden előzetes szkepszis ellenére igaznak bizonyult. A zenekarnak 2012-ben a lábai elé omlott a világ, 2015-ben viszont legalábbis a fesztiválszezon vége felé kicsit mintha elfáradt volna. A számlista a koncert közepéig tökéletes volt: közönségkedvenc dalok és magányosabb-dúdolgatós zenék jól rendezett harmóniában váltották egymást. Bár a közönséggel végig keveset kommunikál a zenekar, azt azért lehetett érezni, hogy tényleg szeretettel viseltetnek rajongóik felé. A koncert derekán viszont leült a dinamika és innentől Newmanék nagyjából a show végéig el is felejtik felkelteni a közönséget.
Az utolsó szó jogán ellőtt Breezeblocks után a még visszát követelő hallgatóság felé annyit azért kommunikáltak, hogy mi tagadás, lényegében kifogytak a számokból - ami egyfelől igaz, másrészt viszont azt is jelenti, hogy egy-egy fél pillanattal elnyújtott szólórész, egy kitartóbb refrén vagy lustább kiállás nem csak a koncertélményt dobta volna magasabbra, de a - két lemez mellett egyébként nem olyan meglepő - szűkösséggel sem kellett volna bizonyítványt magyarázni.