„Nem képviselem az Egyesült Államokat” – Slash a Mandinernek

Hetekkel ezelőtt kértem meg a VOLT Fesztivál (Sziget) szervezőbrigádját, hogy segítsenek: Slash-interjút akarok, ha már július 1-jén Sopronban játszik a VOLT-on! Rég letettem a dologról, amikor kedden, a koncert előtt egy nappal megjött az e-mail: a menedzsment elfogadta a kérést. Kapok öt percet. Ebből sem lesz mélyinterjú – gondolhattam volna, de nem erre gondoltam, hanem egyszerűen örültem, méghozzá nagyon. Ez az ember ugyanis nem csupán egy rockzenész a sok közül. Olyan ikon, amilyen Elvis vagy Marilyn Monroe – azzal a különbséggel, hogy ő még életben van, aktívabb mint valaha és a teljesítménye, ihletettsége, dallamérzéke sem romlott az évek során. A cilinder, a napszemüveg, a Gibson Les Paul, a rock and roll – Slash gyerekkoromtól azt az Amerikát jelentette, amely annyira elérhetetlen volt és amelyre annyira vágytam. Azt a csodavilágot, ahol lehetséges, hogy 19-20 éves suhancok olyan lemezt raknak le az asztalra, amilyen az Appetite For Destruction, a Guns 'N' Roses bemutatkozó lemeze 1987-ből. Slash húsz éve nem tagja a Guns-nak, amelyben az alapítók közül mára csak a frontember Axl Rose maradt - a gitáros az utóbbi öt évben elvileg szólóban játszik, de mára bandává ért az együttműködés és turnézás Myles Kennedy énekessel és a Conspirators névre hallgató másik három taggal. 2012-es első teljesen közös lemezük, az Apocalyptic Love fantasztikus lett, de azóta is kijöttek már eggyel: most a World On Fire cíművel turnéznak.

Welcome to the backstage

Amikor beengednek a backstage-be, még bőven nem jutok Slash-hez. A nagyszínpad mögötti backstage-bárban flangálnak a banda tagjai és a magyar fellépők is, Slash azonban sajátjaival sem vegyül. Külön kis konténerben van, azelőtt még két testőr. A menedzser hölgy nagyon korrekt, pontos, de kemény. Négy percnél ő majd bejön és jelez, amikor letelt az öt. Azt is megjelölték előre, milyen témákat kerüljek: összeáll-e még a Guns, kapcsolata Axl Rose-sal és családi ügyek, bulvártémák. 

Nyílik az ajtó, Slash ott ül egy kis asztalka mellett és a telefonját nyomkodja. „Nice to see you!” A napszemüveg végig rajta van, de nagyképűségnek semmi jele. Nagyon kedves, halkszavú, nyugodt figura. Átül a kanapéra, én szembe a székre és bele is kezdünk.

Ön vitán felül valódi amerikai ikon, s mint ilyen, végül is valamelyest az Egyesült Államok nagykövete. Érzi ezt a felelősséget? 

Hú, nem, és ilyet még soha nem is hallottam magamról! Amúgy sem hiszem, hogy bármennyire is képviselném az Egyesült Államokat. Sokkal nemzetközibb vagyok annál. Az eddigi karrieremben éppen ez a legcsodálatosabb. Valójában sosem voltunk első sorban amerikai banda, még korábban, a Guns 'N' Roses idején sem. Már akkor is mindenhol játszottunk a világban és ez remek. Nagyon szeretek a tengerentúlon játszani. Főleg, ha Amerikával hasonlítom össze. Na jó, szeretek játszani ott is, de azért az tényleg remek, hogy itt Európában, meg Ázsiában, meg Dél-Amerikában is felléphetek.

Ritkán beszél politikáról, de 2003-ban felemelte a hangját az iraki háború ellen. Most meg azt látjuk, hogy többek között az Iszlám Állam is következik abból a helyzetből... 

Igen. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy az a megoldás, ha ujjal mutogatunk bárkire is. Szembe kell nézni a problémával, amely masszív és egyre kiterjedtebb. Nagyon veszélyes ideológia az, amely megfertőzte az amerikai közvéleményt is és amelynek következtében emberek a saját országuk ellen fordulnak. Az is igaz, hogy sokkal nagyobb a gond, mint amit előre láttunk korábban, az iraki háború alatt. De részletesen nem mennék bele ennek a kifejtésébe. 

Akkor a Sweet Child O' Mine-ról. Egy Australian Crawl nevű banda azt állítja, hogy legendás daluk az ő 1981-es, Unpublished Critics című nótájuk nyúlása.  

Amikor meghallottam ezt, sokkolt a dolog. 1981-ben még alig egy éve, ha gitároztam, az a dal pedig akkor jött ki. Valaki nemrég átküldte nekem annak a számnak a felvételét, meghallgattam és tényleg hasonlít. 

Ugyanaz az akkordmenet.  

Elég egyszerű akkordmenet ám ez. Szóval nem plagizáltunk azoktól a srácoktól. Nem is hallottam róluk korábban.

Nemsokára betölti az ötvenet...

...még ebben a hónapban!

Igen. Tavaly járt Stones-koncerten: követi a példát és még hetvenkét évesen is a színpadon áll majd? 

Ha az ember zenész lesz, akkor az egész lénye azzá válik, így aztán nem is hiszem, hogy nyugdíjba lehet menni. Egy banda talán igen, az talán abbahagyhatja, de művészként ez lehetetlen. 

Mostani bandája zenekarnak számít mára?

Mára már egészen zenekarrá vált, igen. 

Ha a következő lemezt veszik fel, azon már a másik gitáros is játszik majd?  

Ezen ennyire még nem gondolkodtam. Mindenesetre azért játszottam fel én az összes gitártémát az utóbbi lemezeken, mert egyrészt élveztem, másrészt sokkal gyorsabb és egyszerűbb volt így a munka.  

A szövegekbe beleszól, vagy Myles Kennedy azt ír, azt énekel a dalaira, amit csak akar? 

Odafigyelek arra, hogy milyen a szöveg, hogy mit énekel, de jól ismerem Myles-t úgyhogy tudom: nem fog előállni olyasmivel, amitől sokkot kapnék.

***

A menedzser hölgy négy percnél jött be a konténerbe, ahogy ígérte, itt pedig már mutatja, hogy vége, ennyi volt, úgyhogy azokat a témákat sem tudom szóba hozni, amelyek most jönnének: a papok molesztálási ügyei például, amelyet az új lemez The Unholy című dalában dolgoztak fel. Fotózni nem lehetett beszélgetés közben, Slash-t külön egyáltalán nem, de tíz másodperc van egy közös képre. Az Index munkatársa, Bődey János van olyan jó arc, hogy elkészíti. (Köszönet innen is.) Miközben kattint, csak kijön belőlem a rajongó. Odasúgom Slash-nek, hogy na, ezt életemben nem gondoltam volna. Kérdezném még Magyarországról, hiszen a Slash's Snakepit-en kívül minden bandájával (Guns 'N' Roses, Slash's Blues Ball, Velvet Revolver, Conspirators) játszott itt, de már tényleg nincs idő. Csak annyit mond, hogy jön vissza még idén, novemberben. 30-án, ha minden igaz. Szebb névnapi ajándékot nem is kérek, köszönöm.  

A 22:50-kor kezdődő koncerten már a híres cilinder van Slash fején, remekül és sokat játszanak, újakat, régieket, Guns-számokat, mindent, csak éppen a keveréssel gond van: az egész halk, Myles Kennedy meg különösen (pedig remek a hangja), így aztán, habár itt van a legnagyobb tömeg, nem ezen a koncerten van a legnagyobb tombolás: a VOLT első napjának felhozatalából ebben a kategóriában egyértelműen a Tankcsapda nyert, a legjobban pedig a Quimby szólt. Jó volt a Kiscsillag is, a legszerethetőbb fellépő díját meg nálam az Ivan and the Parazol vitte el. A fesztivál szervezői egyébként remekül megoldották az átállások szokásos fesztiválproblémáját: két nagyszínpadot építettek egymással szembe, ezért amíg az egyiken megy a koncert, a másikat készíthetik a következő fellépőnek. Így aztán nincs is csúszás, minden pontosan kezdődik. Szóval aki messziről indul Sopronba a vasárnapig tartó fesztiválra (mondjuk a pénteki Motörhead-re visz az útja), ezt mindenképp kalkulálja be.