Laboda Róbert: Egy jó költő, az maga egy párt

 

Az idei dalnak szerintem hatalmas üzenete van. Érdekes és egyben elgondolkodtató tény, hogy nekünk, felvidéki magyaroknak mindig üzennünk kell. A felvidéki gyerekeknek itt tetszik a levegő, itt szeretünk élni ezen a helyen. Ahogy megírtam a dal verses betétjében: nekünk kiváltságunk az itt maradás. Én személy szerint nem szeretném elhagyni a Felvidéket, én itt vagyok itthon, én ide járok haza. Nem akarok én határokat tologatni, nem szeretem a szélsőségeket, csupán érzelmi síkon közelítem meg ezt a kérdést, hiszen máshogy nem érdemes. Ha valaki ezért engem valaki maradinak néz, hát tegye, de tegye olyan vigyorral, hogy én is élvezni tudjam.

 

 

 

 

 

 

A Gombaszögi Nyári Tábor egy fogalom, egy kultusz, egy ikon, megfoghatatlan és elpusztíthatatlan. Minden évben azt várom, hogy elkezdődjön a tábor, s ha elkezdődik, akkor már abban a percben elkezdem várni a következőt. Gombaszög az a hely, amit először a térképen keresel, majd a szívedben találod. Tényleg el kell oda jönni mindenkinek, nincs még egy ugyanilyen hely, ahol ennyi szeretet elférne.

 

 

Nekem emberként, költőként, slammerként, tanárként egyaránt az a legfontosabb, hogy ne vesszünk el, hogy ha többen nem is, de többek legyünk. A kultúránkért tegyünk, ne sorakozzunk elveszett politikai ideák mögé, hanem merjünk nagyot álmodni. Merjük már végre szívvel csinálni, s ne érdekből.  Nagyon sokszor vettem észre, hogy a kultúra az kampánykor mennyire elengedhetetlen, olyankor a politikusok készek kifizetni a csillagos eget is egy haknizenekarnak is akár… Mihelyt vége a kampánynak, valahogy elfelejti mindenki. Sajnos. Ma úgy keltem fel, hogy a békéről, a kölcsönös tiszteletről és a harmóniáról álmodtam. Hiszem, hogy ha többen álmodjuk, akkor több esélyünk van a mosolyra, merthogy anélkül bizony nem megy. 

 

 

A kötet nagyon szép példányszámban fogy, az említett szöveg pedig hihetetlen nagy sikert aratott, nagyon sokan nézték meg a videót, rengeteg pozitív visszhang jutott el hozzám. Felemelő érzés volt hallani élőben, ahogy középiskolások ezt a verset szavalják. Nagyon sok ember ért velem egyet ezekben a morális kérdésekben, viszont vannak, akik nem akarják elfogadni a nézeteimet, teljesen másképp szeretnének létezni, mint én. Az a szerencse, hogy ezekkel az emberekkel még a talajvíz összetevőiben sem értek egyet.

 

Egy szép napon szélsőséges, ismeretlen arcocskák roppant mesebeli és egyben anyaszomorító stílusban megpróbáltak kérdőre vonni az érzelmeim miatt a videó kapcsán. Miért merek én máshogy gondolkodni, egyáltalán miért gondolkodok én – mondták… Fantasztikus érvekkel, tanácsokkal láttak el, amit persze megköszöntem nekik és elegánsan elhagytam a beszélgetést... Ha az egyáltalán beszélgetés volt.

Meg vagyok győződve arról, hogy ha egy ember nem ismeri a toleranciát, azt az embert a vonat csapja el helyettünk.

 

 

 

Hálás vagyok az Atheneaum kiadónak, s jóbarátomnak, Pion Istvánnak, aki a kötet szerkesztője volt, s még az is. István nélkül nem lenne ennyire egyben. Fantasztikus estéket töltöttünk el a munka folyamán. Kialvatlan, s mégis csodálatos napokat kaptam a sorstól. Eléggé kiváltságosnak érzem magam, soha nem voltam még ennyire boldog. A verseken nem sokat csiszoltunk, nyers érzelem ez, nem akartuk, hogy akárkinek is elnyerje tetszését. Ezért ajánlom minden olvasónak, kizárólag szeretettel.

 

 

A kötet szerintem eléggé fojtogató, sajnos nem tudom elengedni nagypapámat, nem tudom elfelejteni az Ipoly-partot, igazán ott dobog az én szívem. Nem akarok én sehova sem tartozni, sem pártoskodni, hiszen egy jó költő, az maga egy párt. A versekben olyan helyeken járok, ahol valami elveszett belőlem. Lehet az egy koncertterem, konyha vagy akár a hálószobám. Próbálok mindig mászni valahová, függetlenül az iránytól, függetlenül az iramtól. Imádom magam megkérdőjelezni, az mindig annyira gyönyörködtet. 

 

Nagyon jó volt a gyermekkorom, nagyon sokat foglalkoztak velem, igazi érzelmek vettek körül engem. A szüleim mindig arra neveltek, hogy soha ne feledjem el, hogy honnan jöttem. Ezért is tűnik ki a származásom, ha megszólalok. Gyermekkorom meglehetősen a nagyszüleimnél zajlott. Rengeteget foglalkoztak velem, mint kis nebulóval. A nagyapám volt számomra az az óriás, aki először tanított labdába rúgni, akinek legelőször nyaltam bele a borospoharába, aki számomra az első és az utolsó végtelen lett. 

 

 

 

Tavasz volt és nagyon meleg. Kövérkés, göndör kisgyerek voltam, s természetesen rendkívül szerettem az udvaron labdázni. Nem volt a játékomban semmiféle elgondolás, semmilyen logika, csupán imádtam mozogni. Nagyapám a szokásos pohár borát kortyolgatta a diófa alatti kis ülőhelyén. Soha nem tudtam megszámolni, hogy mennyiszer emelte a szájához a poharat, mint ahogy azt sem, hogy hányszor igazította meg közben a szemüvegét. Soha nem szólt volna rám, bármit is csináltam, csupán hangosabban vett levegőt, erőteljesebben köhögött. Aznap mégis odahívott magához. Senki nem tudta kimondani olyan lágyan, érzékenyen a nevemet, mint Ő. „Robikám, gyere ide kisfiam” – mondta. Én épp hemperegtem ezer kullanccsal a hátam mögött, s a hívó szóra felálltam, gyorsan leporoltam magam és odaszaladtam hozzá. A fák ágai között átszűrődött napsugarak csak úgy csillogtatták az ősz haját. Mindig, ha lépegettem feléje, akkor láttam, hogy mekkora óriás is Ő valójában.

 

Letette a poharat, hozzám fordult, megfogta a karomat. Kicsi voltam, de éreztem, hogy súlya lesz a helyzetnek. „Robikám, te mi akarsz lenni, ha nagy leszel?” – ezt kérdezte. Hirtelen még az izzadás is megszűnt a testemen, mintha kijózanodtam volna a gyerekes játékból. Kapásból azt mondtam neki, hogy: „Nagyapa, én gazdag akarok lenni!” Mire Ő elmosolyodott, beletúrt a hajamba, nagyot sóhajtott, s ezt mondta: „Robikám, ne gazdag legyél, hanem boldog! Boldog legyél mindig!” Magához szorított és ölelt, ahogyan csak bírt. Azóta minden boldog pillanatomban eszembe jut, s késztetést érzek arra, hogy megosszam vele. Ezért járok boldogan a temetőbe.