Én itt Pécsett a nyolcvanas évek-béli, kilencvenes évek eleji pesti alternatív műfajról gyakorlatilag semmit nem tudtam, de nem is akartam tudni. Elszigetelten zenélgettem, egyszerűen nem jutottak el hozzám az aktuális trendek. András követte ezeket, de én csak lementem ide az ifjúsági parkba, megnéztem a Hobót meg az Eddát, és ebben éltem, sokáig ennyi volt a külső hatás. Pest egy olvasztótégely: ott annyiféle hatás ért volna bennünket, illetve engem, hogy valószínűleg én is besoroltam volna egy már meglévő stílusba.
Pedig az egész Kispál és a Borz attól lett különleges, hogy mindenki más ízléssel és különböző fokú naivitással szállt be a közösbe. Én például jártam zenetanárhoz, de nem sokáig. Múltkor megpróbáltam megoldani a lányom egyik szolfézsfeladatát, de nem sikerült. Nem értek ehhez. Ezért is gondolom, hogy pesti zenekarként valószínűleg nem ütöttünk volna semekkorát sem. Én a tájékozatlansággal csöppentem bele, és máig is nagyon konzervatív vagyok. Megmaradtam a hatvanas, hetvenes évek zenéinél, a pesti alternatívot pedig – megmondom őszintén – azóta sem szerettem meg.
A Kispál és a Borz mégis szubkultúrát teremtett, az elmúlt húsz év egyik legmeghatározóbb magyar zenekara.
Azért van még egy jó pár. A Kispál és a Borz zenéjében igazán semmi exkluzív nem volt: mindenki hozta maga kis világát, az egész belekerült egy lábasba, aztán lett belőle valami leves. Én nem érzek semmi extrát magában a zenében: nincsenek hatalmas gitárszólók, elvont effektek, semmi kísérletezés. Az már más kérdés, hogy a Lovasinak szép lassan – először ösztönből, majd nagyon is tudatosan – kialakult egy sajátos előadóművészi stílusa, ami megadta a kellő pluszt. Anélkül, hogy púdereznék neki a háta mögött, ha a számokat más énekli, nem biztos, hogy bármi lett volna belőle, mert a zene ha magában meghallgatod, klisékből áll. Ezt kár lenne tagadni.”