A VOLT a magyarok kis Szigete

Indult a VOLT zárónapjának délutánja a tetőfokára hágó kánikula közben, amikor a két srác a nagyszínpad előtti üres puszta közepén ülve vízipisztollyal locsolta magát. Programfüzetük nem volt, de nem is izgatta őket, hamar rájöttek, ha ma is betépnek a kocsinál, akkor jó lesz.

 

 

Tényleg elég unalmas is volt ez a délután, a harmadnaposok már nem keresték első este elhagyott cuccaikat, a lángosra és a hambira is csak legyintettek, a nagycsaládosok az ingyen lufikkal hazafelé vették az irányt, a napijegyesek még otthon zabálták a rántott húst, a zenekarok meg flegmán próbálkoztak beállni. A Soproni alkoholmentes ingyensöre is elfogyott, úgyhogy kétszázalékos körtést kezdtek osztani, a strandpapucsok és vászoncipők is szétszakadtak, és az agyakban lüktető másnap egyébként is sztoikus nyugalmat ültetett mindenki arcára.

 

 

Így érthető, hogy fél hétkor Lovasi András buzgón köszöngette, hogy néhányan kikúsztak az árnyékból, és az első komolyabb fröccsök is a kezekbe kerültek „hát most már illik inni, nem?”. A Kiscsillagot így, sokan még a földön ülve fogadták, a jól ismert számok nem okoztak különösebb meglepetést – ha a frontember nem szól, talán azt sem vesszük észre, hogy Leskovics elnémult gitárja helyett is ő játszik. A kora esti matinéval persze nem volt semmi komoly baj, Igen, Uram, Ha én lennék a, Az én szívem rántott húúús, pörögtek már megszokott sorban, de az énekes már délután elárulta: ő nem tudná úgy tolni, mint Ákos. „Én nem bírnám ki, hogy évente csak három koncertet adjak, aztán otthon üljek és várjam a VOLT-ot” – fogalmazott egy délutáni kerekasztal-beszélgetésen, ahol a több mint 40 fokban leragadó szemekkel figyeltek a fiatalok.

 

A Tankok valamivel már komolyabban tolták, begurult a szélgép, és az elkurvult rock kötelező velejárói: a lángcsóvák és konfettik kilövésére alkalmas gépek. Lukács Laci rekedt hangja talán az egyetlen, ami a mai napig hitelessé teszi az egész handázást, meg a számok, amelyek régről maradtak, meg a néger csaj az utcán, aki nincs még tizenöt éves, de húszér' kúr és tízér' szopik, és talán még nem AIDS-es.

 

„Ez az, Ez az a ház! Mocskos kurva életbe, hogy csak ezt az egyet akartam hallani, erre ilyenkor lesz üres a budi” – szentségelt egy szőke, fehér nadrágos csaj, miután végigállta a ToiToi előtti sort, majd kelletlenül elvonult pisilni. Mire kiért, a Tankcsapda már saját himnuszát játszotta – egyszerűen mert megteheti – Itt vannak a Tankok! Megtudtuk még, egy dolog biztos: az anarchia nem a káosz, hanem a mindenkori, hatalom nélküli rend, aztán mindenki elvonult a számára tetsző módon tudatot módosítani.

 

 

Ezekben a nagy, átpakolós csendekben rendszerint téglaként zuhant az emberre a zaj: aki nem közvetlenül egy színpad előtt állt, az garantáltan legalább háromféle dübörgést hallott, akárcsak egy hamisítatlan vidéki búcsúban. A babzsákfotelek kényelméhez ragaszkodók például egyszerre bólogathattak dupstepre, rángatózhattak a giroszos discójára vagy a palacsintás retro rockjára, esetleg lötyöghettek arra, ami az MR2 felől érkezett brutális robajjal. A zene tiszteletének hiánya miatt, az eltúlzott bőség zavarában persze csak az igazán sznobok érezték magukat rosszul, de még őket is kárpótolta az összeöltözött lányhordák, illetve a ruhában zuhany alá álló koraérett tinik látványa.

 

 

Mire sötét lett, a Quimby bebizonyította, amit előző este Ákos is: a voltosokat nem a nagy külföldi nevek, inkább a szerethető hazai bandák vonzzák. A fesztivál addigra teljesen benépesedett, és ha Kiss Tibi viszonylag messze ellátott a nagyszínpadról, elégedett lehetett. „Ezeket a számokat nem is ismerem, nem a nagy slágereiket játsszák, de nem baj, szeretjük, végül is magyarok” – mondta a most Angliában élő budapesti srác, hozzátéve: azért a Most múlik pontosan biztosan lesz majd, arra lassúzhatunk.

 

Persze, hogy jött a szilánkos mennyország és összebújtak a párok, az öngyújtózás úgy tűnik végleg kiment a divatból. Iggy előtt azért még kaptam egy ajánlatot: megmutatom a sátrunk, van egy kis bogárgyűjteményem, meg elszívhatunk egy cigit. Nem, inkább a Subscribe, nem ismered, pedig jó, meghatározhatatlan műfaj, majd hallgass bele. Megérte visszautasítani a visszautasíthatatlant: a régen kopasz, mára meghajasodott énekes raszta haverjával, meg a mögöttük álló banda tényleg a rájuk jellemző többezres fordulatszámmal tolták az itt-ott magyar népdalokkal tarkított metál, hardcore, és jazz elemeket, a sörkilötyögtetős headbangelés gyorsan baráti pogóba csapott át.

 

„Te miért nem Iggy-t nézed? Mégiscsak egy ikon!” – és tényleg, személye maga volt a produkció. A gondosan háttérbe szorított Stooges előtt a csoffadt legenda önmagán erőt véve rázta sokszor meztelenül is látott seggét, és csak egy-egy szám végén kezdett vad zihálásba. „Na mennyi lehet, fogadunk? Szerintem 54 körül, te 65-öt mondasz? Egy fröccsbe, hogy nincs annyi! Jó, hát pont ráhibáztál, na akkor menjünk!” Velünk együtt egyre többen indultak meg, de a maradók közül is sokon látszott a kényszer: a napijegy árát itt bizony keményen le kell bulizni, még ha ez csak a három CD élő hallgatását jelenti is, hasonlóan gyatra minőségben.

 

Azért voltak még opciók: az elsötétült tekintetű, pupillaszemű tinihipszterek az Inmedio magasba emelt DJ-pultja előtt állva tologatták csípőjüket, a kicsit józanabbak pedig ugyanezt az MR2 pallóján az osztrák Camo & Krooked egyébként meglepően jó partiján tették. A szombaton már inkább korosabbakból álló közönség örömére több helyen nosztalgiadiszkóba is belefuthatott az ember, sőt állítólag hátul a Hooligans is zenélt.

 

 

Utóbbitól megkíméltem magam, inkább még egy utolsó kávé, te lángost? Hatszáz a sajtos-tejfölös, igen, egy kis tejfölt még ha lehetne, ja hogy a korrekt pakolás az már plusz feltét. Én inkább giros, nem, zöldség alatt nem csak a hagymát értettem, egy ezres, a francba, de legalább baromi finom.