A jámbor út s az erény – Roger Scruton könyvéről

Ha azt kérnénk az Olvasótól, képzeljen maga elé egy filozófust, bizonyára valami szürke, sótlan alakot idézne fel, aki korpás vállú zakójában motyog valamit maga elé egyetemi hottentottául. Kétségtelen, hogy már az ókori görögök is előszeretettel gúnyolódtak azokon a valóságtól elrugaszkodott filozófusokon, akik „erősen vágynak ugyan az égi dolgok ismeretére, de fogalmuk sincs arról, ami hátuk mögött és a lábuk előtt van.” Roger Scruton legutóbb magyarul megjelent könyve, az Iszom, tehát vagyok mégis azt sugallja, hogy lehetséges a modus vivendi, ezt pedig nem más szolgáltatja, mint az égi és földi metszéspontjában álló bor.

A kötet címét egy Monty Python-kupléból kölcsönözték (A filozófus-dal), amely természetesen utalás Descartes-ra, aki egyébként szerzőnk szerint „a történelem legtúlértékeltebb filozófusaként végezte”. A nálunk leginkább politikafilozófusként ismert Scruton sokoldalú figura: zenél, lovagol, vadászik, és emellett vidéki kisbirtokos is, akiről egyszerre jutnak eszünkbe Anglia valószínűtlenül zöld lankái, vidéki kúriái, és azok lakóinak józan, derűs egyszerűsége. A könyv előzménye egy cikksorozat. Scrutont a baloldali New Statesman kérte fel évekkel ezelőtt borkritikák írására, ő pedig rovatát kedélyes trollkodásra használta: a bor ürügyén a hagyományt, a családot és Istent dicsérte a balos nyárspolgároknak, szóval mindazt, ami egyébként elfogadhatatlan lett volna számukra.

Az Iszom, tehát vagyok borkóstolóval egybekötött

budapesti bemutatóján Scruton arról is mesélt, a bor kultuszába egy ír barátja avatta be akaratlanul – szerzőnk egyszer elcsent tőle néhány korty erejéig egy palack 1945-ös Chateau Trotanoy-t. Franciaországi tartózkodása alatt visszafordíthatatlanul borisszává lett, és elmondta, számára a bor még ma is Franciaországot, a francia terroirt, és a kis helyi pincéket jelenti, amelyek sokszor kedvezőbb áron kínálják ugyannyira értékes palackjaikat, mint nagyobb és híresebb szomszédaik. A borvidékeket istenek és szentek lakják be: rendszerüket megreformálni épp olyan, mint a Lordok Házát – nonszensz! – dohogott nevetve Scruton. Diákévei alatt Cambridge-ben az újbalos tananyag áporodottságától már a pohár mellé menekült: „az egyetemi élet egyetlen jó oldalát, már amennyire én láttam, immár csak a pincék jelentették”.

Bölcsészkedők élvezettel fogják lapozni a könyv függelékét, amelyben a filozófus-sommelier néhány szakmabelijéről ad sziporkázó summázatot, illetve borokat ajánl műveik olvasásához. Megtudhatjuk, hogy Heidegger fogyasztásához – aki azt írta, „a semmi semmizik” – lehetőleg húzzunk egy nagyot az üres pohárból, személyes hőséhez, Hegelhez viszont a toszkán bor illik leginkább. Scruton poharat emel Hamvas Bélára is, akinek A bor filozófiája című könyvét már csak a sajátja megírása után olvasta. Egy pohár szekszárdi merlot kortyolgatása közben elmeséli, a magyar borral a Kádár-rendszer idején találkozott. Ellenzékieknek csempészett nyomdai alkatrészeket, majd a nap végén balatoni chardonnay-t ittak, ami – ahogy könyvében írja – „parasztosan agyafúrt módon járt túl az eszén”. Míg a tokaji bor világszerte ismert, a bikavér csak arra volt jó, hogy mindenkiből proletárt csináljon – tette hozzá.

Az Iszom, tehát vagyok egyébként meglepően sok párhuzamot mutat Hamvassal, annak ellenére, hogy Hamvas a világháború alatt született könyve sokkal patetikusabb és komorabb hangot üt meg. Scrutoné nem kevésbé polemikus, ám lényegesen derűsebb. Élvezetét nagyban segítő Módos Magdolna és Olay Csaba gördülékeny fordítása, amely szerencsésen adja vissza az angol eredeti szófordulatait, nyelvi finomságait, és megnyerő humorát. Scruton és Hamvas egymástól függetlenül is a puritanizmus támadják. A könyv idézi H. L. Menckent, aki szerint a puritanizmus „az a mindig kísértő félelem, hogy valaki valahol boldog lehet”. Nem csupán a vasbordájúak leszármazottainak kritikájáról van szó, hanem az iszlamistákéról is, akik a bor kultúrája helyett a fanatikus aszkézist hirdetik. Scruton szerint erre semmilyen okuk nincs, és a muzulmánoknak inkább régi borissza költőikre kellene hallgatniuk, nem a szesztilalmat kikényszerítő mollák szavára. 

Ha a filozófia alapkérdése a hogyan éljünk?,

akkor nem ördögtől való feltenni azt a kérdést sem, hogy hogyan igyunk. Pontosabban: „mit, hogyan, mikor és kivel?” Scruton szerint leginkább társaságban, hiszen a társaság kikényszeríti a mértékletességet, vagys az erényes ivást – ahogy ő nevezi. Miképp az eleinte a bacchanáliákhoz és orgiákhoz fogyasztott bor megszelídült a civilizáció során, és vált végső soron a szentáldozás kellékévé, úgy kell a borfogyasztónak is megzaboláznia vágyait, hogy szert tegyen az erényre. Scruton úgy véli, a társas ivás hagyományai segítik mindebben: a körök rendelése, vagy a pohárköszöntők. Emígy egyaránt elkerülhetővé válik a kicsapongás, és a kollektív magány is.

Scruton könyve vádirat a modern borkultúra szerinte olyan ártalmas kilengései ellen, mint a vakkóstolás, a csavaros kupak, vagy a metaforahalmozó, nyelvromboló borkritika. „Én magam is hosszasan küzdöttem a Grands Échézeaux jellemzésével, és végül arra jutottam, hogy »Saint-Saëns második csellóversenye: mély tenorhangok szilfid fátyol mögött«. Néztem a leírást egy ideig, aztán a mesterkéltségtől elborzadva áthúztam, és azt írtam helyette, hogy »iszonyúan jó«” – summáza egy helyen álláspontját.

Egy villányi pinot noir maradéka mellett végül már azt taglalja, soha nem találkozott olyan borásszal, aki ne lett volna konzervatív: ahogy Robert Conquest történész mondta, mindenki konzervatív abban, amit ismer. Scruton tanácsa rendkívül egyszerű: „Idd azt, amit szeretsz, olyan mennyiségben, amilyenben szereted. Talán meggyorsítja halálodat, de ezt a csekély árat ellensúlyozzák azok a mindenki számára való jótétemények körülötted, amelyek ezzel járnak.” Hogy is írta a könyv mottójául választott perzsa költő, Háfiz? „Mutasd meg nékem a kocsmát, hol tiszta bort kapok én!/ Ivással össze hogyan fér a jámbor út s az erény?”