A második világháború alatt és után Edvard Benes csehszlovák elnök által kiadott Benes-dekrétumok jogi alapot biztosítottak mintegy hárommillió német etnikai és több tízezer magyar vagyonának az elkobzásához. Bár gyakran a fasiszta kollaboránsok elleni intézkedésekként igazolják őket, a rendeletek kollektív bűnösséget róttak ki egész etnikai csoportokra, köztük néhány olyan zsidó holokauszt-túlélőre, akik korábban német vagy magyar nemzetiségűnek vallották magukat. A tágabb cél a háború utáni Csehszlovákia etnikai homogenizálása volt.
Mint Techet írja: Prága és Pozsony évtizedek óta azzal érvel, hogy a rendeletek a történelem elavult maradványai. Csehországban ez az állítás formálisan helytálló: a kisajátítások és kiutasítások már régen befejeződtek.
Szlovákiában azonban ez az érvelés összeomlik. A rendeleteket ma is alkalmazzák.
A Szlovák Földalap többször is elrendelt kártalanítás nélküli kisajátításokat – többek között a pozsonyi infrastrukturális projektek során is – azzal az indokkal, hogy az 1945-ös vagyonelkobzásokat egyszerűen „elfelejtették”, és most visszamenőlegesen kell végrehajtani. Amikor Szlovákia liberális ellenzéki pártja, a Progresszív Szlovákia bírálta ezt a gyakorlatot, a kormány nem vetett véget a kisajátításoknak. Ehelyett kriminalizálta az azokat alátámasztó jogi keretrendszer kritikáját.
Techet Péter szerint Orbán válasza gondosan mérlegelt volt. Miután kezdetben elutasította a nyilatkozni kívánt ügyet, később hangsúlyozta, hogy a magyar törvények nem kriminalizálják a történelmi kérdésekről, például a Benes-dekrétumokról szóló vitákat, és hogy Budapest magyarázatot kér Pozsonytól az új rendelkezés hatályával kapcsolatban. A kormánytisztviselők ismételten elutasították a rendeletek alapjául szolgáló kollektív bűnösség elvét, és támogatást ígértek az érintett magyar etnikai csoportoknak.