Nem új háborúk, hanem régi válságok kezelése: félrevezető képet fest a HVG Donald Trumpról

„A HVG egyik cikke azt sugallja, hogy Donald Trump valójában nem a béke megteremtésén dolgozik, mert második elnöki ciklusának kezdete óta hét országban indított katonai akciót. Az írás szerint »Donald Trump csak a mostani, második mandátuma alatt már hét országban indított katonai akciót«, és felteszi a kérdést: »miért háborúzik állandóan Donald Trump, a békét hirdető szövetséges«. A probléma azonban az, hogy a cikk nem sorolja fel, pontosan mely konfliktusokra gondol (Venezuelát és Iránt említi). Így az olvasó egy erős állítással találkozik, de annak konkrét tartalma rejtve marad. A »hét ország« fordulat ezért inkább retorikai eszköznek tűnik, mintsem pontos geopolitikai elemzésnek. Ha megpróbáljuk rekonstruálni, mire utalhat a szerző, akkor valószínűleg a következő helyszínek kerülnek szóba: Szomália, Irak, Jemen, Irán, Szíria, Nigéria és Venezuela. Viszont ezek az esetek egymástól gyökeresen eltérő természetű műveletek, és többségük jóval Trump második ciklusa előtt kezdődött.

A hét feltételezett konfliktusból négy – Irak, Szíria, Szomália és Nigéria – valójában az ISIS és az ahhoz kapcsolódó terrorszervezetek elleni fellépéshez tartozik. Az Iszlám Állam elleni nemzetközi hadjárat 2014-ben indult, amikor a terrorszervezet kvázi államot hozott létre Irak és Szíria jelentős részén. Bár a kalifátust 2019-re felszámolták, a szervezet gerillahálózatként tovább működik különböző régiókban. Az iraki, szíriai, szomáliai és nigériai műveletek ezért nem négy külön háborút jelentenek, hanem ugyanannak a terrorellenes hadjáratnak különböző földrajzi frontjait. A »hét országban indított katonai akció« állítás így már önmagában torzít, mert négy eltérő helyszínt külön konfliktusként kezel, miközben ezek ugyanannak a biztonsági problémának a részei.

Jemen szintén nem új háború kezdete. A jemeni polgárháború 2014-ben robbant ki, amikor a húszi lázadók elfoglalták a fővárost. Azóta az ország egy szélesebb regionális rivalizálás terepévé vált, amelyben Irán és Szaúd-Arábia is érintett. A húszik 2023-tól a Vörös-tengeri hajózást támadni kezdték, ami már a globális kereskedelem biztonságát is fenyegette. Az amerikai akciók ebben az esetben rakéták, drónok és katonai infrastruktúra megsemmisítésére irányultak, vagyis a tengeri útvonalak védelmét szolgálták. Ez nem új háború megnyitása, hanem egy már zajló regionális válság eszkalációjának megakadályozása.

A venezuelai eset még inkább külön kategória. Az Egyesült Államok és a Maduro-rezsim közötti konfliktus 2019-ben éleződött ki az autoriter hatalomgyakorlás, a vitatott választási eredmények és a nemzetközi bűnszervezetekkel kapcsolatos vádak miatt. Az itt emlegetett amerikai fellépés nem hagyományos háború, hanem egy speciális műveletként értelmezhető akció. A venezuelai ügy egy listára emelése a terrorellenes csapásokkal és a közel-keleti katonai elrettentéssel jól mutatja, mennyire eltérő eseményeket kezel egyetlen kategóriaként a HVG érvelése.

A legösszetettebb helyzet Irán esetében áll fenn. Az Egyesült Államok és Irán konfliktusa nem Trump alatt kezdődött, hanem az 1979-es iráni forradalom óta tart. Az elmúlt évtizedekben a fő vita az iráni nukleáris program körül alakult ki. A 2015-ös atomalku átmeneti megoldást kínált, ám Trump első ciklusában kiléptette az Egyesült Államokat a megállapodásból, mert azt elégtelennek tartotta. Ezt követően indult el a »maximum pressure« stratégia, amely gazdasági szankciókkal próbálta tárgyalóasztalhoz kényszeríteni Teheránt. Második ciklusában új nukleáris egyeztetések indultak, amelyek azonban nem vezettek áttöréshez. Az iráni ügy tehát nem egy új háború kezdete, hanem egy több mint négy évtizede húzódó geopolitikai szembenállás újabb fejezete.

Az iráni konfliktus azért különösen érzékeny, mert a térség stabilitása és a globális energiapiac is érintett. Irán regionális hálózatokon keresztül – például Libanonban, Jemenben vagy Irakban – jelentős befolyást gyakorol, miközben a Hormuzi-szoros a világ egyik legfontosabb olajszállítási útvonala. Ha ez a tengeri folyosó veszélybe kerül, az azonnal globális gazdasági következményekkel jár. Az amerikai stratégiai gondolkodásban ezért Irán kezelése régóta a közel-keleti stabilitás egyik kulcskérdése, nem pedig egy hirtelen Trump által létrehozott konfliktus.
A HVG állítása azért is torz képet fest, mert úgy mutatja be Trump lépéseit, mintha azok kivételesek lennének az amerikai politikában. Valójában az Egyesült Államok elnökei rendszeresen alkalmaztak korlátozott katonai műveleteket. Biden elnöksége alatt például Szíriában, Afganisztánban, Szomáliában, Irakban és Jemenben történt amerikai katonai csapás. Obama ciklusai alatt pedig még több országban hajtott végre Washington légitámadásokat vagy rajtaütéseket. A korlátozott katonai beavatkozás tehát nem Trump sajátossága, hanem az amerikai nagyhatalmi politika egyik bevett eszköze.

Erre utalt Barack Obama is, amikor arról beszélt, hogy a Közel-Keleten évtizedek alatt kialakult rend omlott össze, és olyan erők szabadultak ki, amelyeket egy generáció alatt lehet csak kezelni. Ha a térség konfliktusai valóban ilyen mély történelmi gyökerekkel rendelkeznek, akkor nehezen állítható, hogy azok egyetlen elnök döntései nyomán keletkeztek volna. Obama elnököt hasonlóan támadták a maga idejében mint jelenleg Trumpot. A mostani katonai lépések sokkal inkább hosszú ideje tartó válságok kezelésének részei, mint új háborúk kezdetei.

Trump második ciklusát ráadásul nemcsak katonai akciók jellemzik. Az orosz–ukrán háború lezárására irányuló amerikai békekezdeményezések, a többoldalú egyeztetések és az új nemzetközi békekoordinációs elképzelések (Béketanács) mind azt mutatják, hogy a diplomácia is fontos szerepet kap a stratégiájában. A katonai eszközök és a tárgyalási kezdeményezések így párhuzamosan jelennek meg, nem pedig egymást kizáró módon.

Hasonló logika már Trump első ciklusában is megjelent. Az észak-koreai nyitás azért volt figyelemre méltó, mert egy hetven éve húzódó konfliktushoz nyúlt hozzá közvetlen vezetői diplomáciával. Az Abraham-megállapodások az első jelentős arab–izraeli közeledést hozták hosszú idő után, a szerb–koszovói washingtoni megállapodás pedig szintén azt jelezte, hogy Trump hajlandó volt olyan ügyekhez nyúlni, amelyeket mások inkább változatlanul hagytak. Az afganisztáni dohai folyamat pedig ugyan nem hozott teljes sikert, de mégis a tárgyalásos lezárás irányába tett kísérlet volt. Ez a múltbeli tapasztalat is azt mutatja, hogy Trump külpolitikájában a kezdeményező, időnként kockázatos, de a lezárásra törekvő fellépés nem ellentéte, hanem része a békéről alkotott elképzelésének.

A HVG tehát téves képet fest, amikor a »hét országban indított katonai akció« fordulattal azt sugallja, hogy Trump második ciklusa a háborúk sorozatáról szólna. A felsorolt ügyek többsége jóval korábban kezdődött, és egymástól teljesen eltérő természetű beavatkozásokat foglal magába. Négy eset ugyanannak a terrorellenes hadjáratnak a különböző frontja, Jemenben a tengeri útvonalak védelme a tét, Irán esetében egy évtizedek óta húzódó stratégiai konfliktusról van szó, Venezuelában pedig speciális műveletről.

Végső soron vissza jutunk ahhoz a kérdéshez, amellyel a vita indult: mit jelent a békepolitika egy olyan világban, ahol régi konfliktusok újra és újra fellángolnak. A HVG leegyszerűsítő válasza szerint a katonai eszköz használata önmagában cáfolja a béketeremtő szándékot. A tények azonban inkább azt mutatják, hogy Trump a második ciklusában is ugyanazt a módszert követi, mint korábban: a tárgyalás és az erő felmutatása egyszerre jelenik meg nála. Ez lehet vitatható, lehet róla politikai alapon eltérően gondolkodni, de nem azonos azzal az állítással, hogy új háborút indított volna. A pontosabb következtetés inkább az, hogy Trump nem a béke nyelvét adta fel, hanem a békét egyszerre próbálja diplomáciai és katonai eszközökkel kikényszeríteni a nemzetközi térben.”

Nyitókép: Faktum