Elkezdődött a kommunista Kuba vége. Pontosabban: sínre került

Történelmi nap volt március tizenharmadika. Szerencsétlen nap néhányaknak, mindenki másnak gyönyörű szép. Miközben Ukrajnában ropognak a fegyverek, a Hormuzi-szorosban feltorlódó tankerhajókra pedig lassan fel lehetne építeni egy olajfinomítót,

Elkezdődni ugyanis valójában akkor kezdődött el, amikor az Egyesült Államok Venezuelában lekapcsolta Nicolás Maduro elnököt, és megkezdődött a rezsim méretre vágása. A hétpróbás venéz gazemberek az állam korábbinál is jelentősebb mértékű összeomlását elkerülendő a helyükön maradhattak, de csak úgy férhetnek hozzá az államuk üzemeltetéséhez feltétlenül szükséges olajbevételekhez, ha minden fontos ügyben azt csinálják, amit Marco Rubio amerikai külügyminiszter és venezuelai alkirály parancsol nekik. Nagy dolgokat nem kér egyébként:

Kubába január óta nem érkeztek olajszállítmányok, az ország saját olaj- és gázkitermeléséből energiaszükségletének 40 százalékát képes fedezni – a többi hiányzik. Venezuela kiesésével eltűnt az utolsó olyan balek is, aki a mások pénze nevű kiapadhatatlan erőforrást bocsátotta rendelkezésre a kubai kommunizmus működéséhez – anélkül ugyanis az meglepő módon nem működik.

A Kubai Kommunista Párt főtitkára, Fidel Castro második utódja, Miguel Díaz-Canel látványosan enerváltan, egy megközelítőleg sem rá szabott halványzöld, zsebes ingben, táskás szemmel és egy elkábított lajhár ügybuzgalmával elmondta: tárgyalásokba kezdtek az Egyesült Államokkal, hogy „megoldást keressenek dialógus révén a két nemzet közötti nézetkülönbségekre”. Minden valószínűség szerint nagyjából úgy, ahogy a keletnémetek Helmut Kohl és Mihail Gorbacsov e tárgyban való megegyezése után az NSZK-val a német egységre „keresték a megoldásokat dialógus révén”. 

Bár kérdés, hogy Kuba jóval kisebb méretére és a polgárháború csekély veszélyére való tekintettel a havannai rezsimet is oly kegyesen hivatalban hagyja-e az Egyesült Államok és annak kubai emigráns származású külügyminisztere, mint a caracasit, az bizonyos, hogy a kubai elvtársak hamarosan Donald Trump iránymutatásához igazodnak majd. Megfizetik országuk energetikai túlélésének politikai árát, miután a hidegháborús kubai üzleti modell folytatása – melynek pillérei a drága cukorexport, az olcsó olajimport és az USA melletti ingatlanok voltak – már nem éri meg Oroszországnak és Kínának.

Donald Trump elnökségének nagy külpolitikai sikereit mi eleinte Ukrajnában vártuk, mások pedig Iránban – ám végül könnyen lehet, hogy egy sikeres gázai rendezés, egy venezuelai rezsimszelídítés és az Egyesült Államokat évtizedek óta halálra idegesítő kubai kommunisták megbuktatása lesz az, amivel Trump a gazdasági és bevándorláspolitikai eredmények mellett a félidős voksoláson a választók elé áll. Már persze akkor, ha időközben a kubai olajválság mellett nem gyűrűzik be az amerikai benzinkutakra egy globális olajválság is – szintén Donald Trump hangszerelésében.

Nyitókép: Shutterstock