A nemzeti zászló szép dolog (mármint a saját nemzetünké, az ukrán pólókat most ne keverjük ide), a nemzeti minimum melletti kiállás ugyancsak; ám ha ez inkább csak szerep, mint bármi más, akkor – immár székelyesen – megette a fene az egészet.
Félreértés ne essék: a politika jelentős százalékban szimbolikus, vagyis nem valós cselekvés. Ezt bizonyos liberális urak (Mead, Habermas, Bourdieu) már eléggé jól leírták a huszadik században,
s azt is, hogy az egyes ügyek szimbolikus megragadása, bizonyos „színpadokon” bizonyos „előadásformák” azonosulást idéznek elő a közönségben.
Ilyen formában érthető a sok zászló, honfipátosz, felhörgedelem. Mindez csak ott hibádzik, hogy az említett utakat a kormánypártok – segítve minden külhoni magyarokat és nemzeti kisebbséget támogató szervezetet az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójától a Székely Nemzeti Tanácson át az etnikai magyar pártokig (Magyar Koalíció Pártja, Romániai Magyar Demokrata Szövetség, Vajdasági Magyar Szövetség), velük is, nélkülük is – már réges-rég bejárták. Hogy egy példát mondjunk: öt évvel ezelőtt a Beneš-dekrétumok uniós szintű vizsgálatát követelték az EP Petíciós Bizottsága előtt magyar kormánypárti képviselők.
Az eredmény köztudomású: Brüsszel (és amúgy a strasbourgi bíróság) szerint mindez leginkább szlovák belügy.