„Gondoljon az öt gyermekére!” – botrányos fenyegetés Orbánnak! Vajon miért hallgat a tiszás ellenzék?

Hrihorij Omelcsenko ukrán politikus, korábbi képviselő, az Ukrán Biztonsági Szolgálat volt tisztje azt mondta Orbán Viktor magyar miniszterelnökről: tudjuk, hol lakik, hol tölti az éjszakát, hol iszik sört, bort, hol szív vízipipát, hová jár ki, kikkel találkozik és így tovább. A politikus ezek után hozzátette, gondolkodjon el Orbán az öt gyermekén, hat unokáján.

Az Orbán elleni fenyegetés nem verte ki a biztosítékot az ellenzékben

A közélet egyik legfontosabb alapelve, hogy bizonyos határokat nem lépünk át. Lehet vitázni, lehet élesen bírálni, lehet szenvedélyesen politizálni – de az erőszak, és különösen a halálos fenyegetések minden demokratikus közösségben vörös vonalat jelentenek. Zelenszkij és tágabb köre hosszú ideje nagyon durva fenyegető üzemmódba kapcsolt, mivel a magyar kormány, élén Orbán Viktorral nem hajlandó engedni az ukrán követeléseknek. A vörös vonalat már régen átlépték, de

Éppen ezért különösen beszédes az a csend, amely a magyarországi baloldali és a Tisza Párthoz köthető influenszerek részéről tapasztalható, amikor Magyarországot vagy Orbán Viktort érő halálos fenyegetések kerülnek szóba. A hallgatás ugyanis a politikában soha nem semleges.

Amikor egy közéleti szereplő vagy véleményformáló nem reagál egy ilyen súlyú ügyre, az önmagában is üzenet. Nem feltétlenül tudatos, nem feltétlenül rosszindulatú – de üzenet. A közéletben a morális mérce akkor hiteles, ha következetes. Ha valaki rendszeresen beszél a demokrácia védelméről, a gyűlöletbeszéd veszélyeiről vagy az erőszakos retorika káros hatásairól, akkor elvárható lenne, hogy

A kérdés tehát nem az, hogy ki hogyan viszonyul Orbán Viktor politikájához. Egy demokráciában teljesen legitim dolog élesen bírálni egy kormányfőt vagy egy kormány politikáját. A kérdés az, hogy a fizikai megsemmisítésre utaló fenyegetések, erőszakos fantáziák vagy nyílt gyilkossági utalások kapcsán miért nem halljuk ugyanazokat a hangokat, amelyek más esetekben azonnal és joggal jelennek meg.

Az egyik a politikai törzsi logika. 

• A közösségi média világa erősen polarizált tér. 
• Az influenszerek jelentős része saját közösségét szolgálja ki, és attól tart, hogy egy-egy megszólalás elidegenítheti a követők egy részét. Ha egy véleményformáló elítéli az Orbán Viktort érő halálos fenyegetéseket, azzal egyes követők szemében „puhának”, „megalkuvónak” vagy akár „kormányközelinek” tűnhet. 
• A digitális politikai térben pedig a legnagyobb valuta a figyelem és a lojalitás.

Erre nem kéne elindulni

Van azonban egy másik, mélyebb probléma is: a politikai ellenfél dehumanizálása.

Ha a közéleti diskurzus évekig arról szól, hogy a másik oldal nem egyszerűen politikai ellenfél, hanem „ellenség”, „rendszer”, „bűnszervezet” vagy „diktatúra”, akkor idővel elmosódnak a határok. A retorika radikalizálódása könnyen oda vezethet, hogy egyesek már nem érzik szükségesnek az erőszakos kijelentések egyértelmű elutasítását. Nem azért, mert támogatnák az erőszakot – hanem mert a saját politikai narratívájukban a másik fél morális státusza már eleve megkérdőjeleződött.

A történelem számtalan példát szolgáltat arra, hogy a politikai erőszak soha nem egyetlen mondattal kezdődik. Először csak viccek, mémek, ironikus utalások jelennek meg. Aztán egyre durvább kijelentések következnek. Végül pedig a határ teljesen elmosódik a retorikai túlzás és a valódi fenyegetés között.

Egy felelős véleményformáló feladata éppen az lenne, hogy ezeket a határokat világosan meghúzza.Nem azért, mert egy adott politikust védeni kell. Hanem azért, mert a politikai közösséget kell védeni. Ha ma a miniszterelnök elleni halálos fenyegetések relativizálódnak vagy szó nélkül maradnak, akkor holnap bárki más válhat hasonló retorika célpontjává.

Ha egy politikai tábor véleményformálói következetesen elutasítanak minden erőszakos utalást – függetlenül attól, hogy kit érintenek ezek –, akkor erős normát teremtenek. Ha viszont szelektíven reagálnak, azzal azt az üzenetet küldik: az elvek csak addig fontosak, amíg politikailag kényelmesek.

A Tisza Párt körüli influenszerközeg különösen érdekes ebből a szempontból. A párt kommunikációjának egyik alapvető eleme, hogy új politikai kultúrát ígér. Egy olyan közéletet, amely szakít a régi reflexekkel, a gyűlöletkeltéssel és a megosztottsággal. Ha ez valóban így van, akkor éppen az ilyen helyzetek lennének a legjobb alkalmak arra, hogy ezt a különbséget demonstrálják. Egy egyértelmű, rövid és világos mondat is elegendő lenne:

A közéleti hitelesség gyakran apró pillanatokban dől el. Egy tweetben. Egy Instagram-sztoriban. Egy félperces videóban. Az influenszerek világában ezek a gesztusok különösen fontosak, hiszen követők százezrei figyelik, milyen normákat képviselnek azok, akiket követnek. 

A magyar közélet már így is rendkívül polarizált. A bizalom alacsony, a politikai táborok között pedig szinte áthidalhatatlan a kommunikációs szakadék. Egy ilyen helyzetben minden olyan megszólalás, amely a politikai erőszak ellenében születik, hozzájárulhatna a közbeszéd normalizálásához. A csend viszont ennek az ellenkezőjét erősíti. Ha egy influenszer minden más ügyben gyorsan és határozottan reagál, de egy ilyen kérdésben csendben marad, azt a közönség is észreveszi.

A magyar demokráciának – minden vitájával és konfliktusával együtt – szüksége van arra, hogy bizonyos alapelvek vonatkozásában konszenzus legyen. Az egyik ilyen alapelv az, hogy a politikai erőszaknak nincs helye a közéletben. Sem akkor, ha baloldali politikust ér, sem akkor, ha jobboldalit. Sem akkor, ha a miniszterelnököt.

A kérdés tehát végső soron nem az, hogy ki melyik politikai oldalon áll. A kérdés az, hogy a közéleti szereplők hajlandók-e ugyanazt a morális mércét alkalmazni minden helyzetben. Mert a demokrácia nem csupán intézményekből áll. Hanem normákból is. És ezek a normák gyakran éppen a kimondott – vagy ki nem mondott – mondatokból épülnek fel.

(Nyitókép: Képernyőfotó)