Ujjongva tapsol a tömeg a guruló fejeknek

A múlt heti EU-csúcs számos mókás pillanata közül a legjobbak egyértelműen Bart de Wever belga miniszterelnökhöz fűződnek. Személyes kedvencem az a jelenet volt, amikor az Európai Tanács utáni sajtótájékoztatóján küldte el ritkán látott eleganciával a búsba a Politico újságíróját, ami érthető is, hiszen az EU-s mainstream szócsöve az utóbbi hetekben minden erejével a belga kormányfő lejáratásán dolgozott, hogy ezzel is rákényszerítse az orosz vagyon ellopásához való beleegyezésre. De Wever azonban saját hazája érdekeit védte az utolsó pillanatig, és győzött is – sorsa azonban tökéletes példája annak, mi vár ma mindenkire, aki szembe mer szegülni az aktuális napi őrülettel a józan ész jegyében.

Közhelynek számít, hogy a közösségi média alapvetően változtatja meg az emberi viselkedést. Mivel a politikacsinálás is alapvetően az emberek közötti interakciók eredménye, ezért értelemszerűen a közösségi média a politika világát is alapvetően változtatta meg. Ennek egyik jele az online lincselések alakította közhangulat-változás és csoportnyomás, ami mára már a gyengébb szívű kormányfőket is meg tudja ingatni. De ezeknek a műveleteknek a NAFO-tól kezdve a Z-bloggerekig pont ez is a célja, Clausewitzet parafrazálva mondhatnánk: a twittelés a politika folytatása más eszközökkel. Szegény belga miniszterelnök is majdnem ennek vált az áldozatává.

Az utóbbi tíz évben az online divatok gyorsan változtak: a magyarországi politikában is nagy karriert befutó ice bucket challenge-től kezdve a DEI-ihlette szivárványos profilkép-keretekig, vagy éppen a Je suis Charlie/I stand with CEU (Ukraine/gyíkemberek, nem kívánt rész törlendő) egyenposztokon át egészen az online lincselésig. A módszer létezik és működik, viszont azért igazán veszélyes, mert áldozata bárki lehet. Az online guillotine nem kérdez, csak vág: a penge alá pedig az aktuális forradalmárok sorra vezetik oda a „nép ellenségeit”, miközben a tömegek ujjongva tapsolnak a guruló fejeknek.

De mint minden forradalomban, az online lincseléseknél is az a gond, hogy soha nem lehet tudni, ki lesz a következő. Elég csak a húszas évek első felén végignézni: először a maszkviselést majd az oltást megtagadók voltak a történelem rossz oldalán, majd következett a nem elég LGBT-párti, himnusz alatti térdelést megtagadó magyar fociválogatott a 2021-ben megrendezett 2020-as Európa-bajnokság során, hogy 2022 februárjától azok kerüljenek a célkeresztbe, akik nem tiltották be Csajkovszkijt és Tolsztojt az orosz imperializmus elleni harc, és a történelem jó oldalán állás jegyében.

De miért veszélyes ez a demokráciára? A válaszért (mint oly sok esetben) érdemes az ókori Görögországig visszamennünk az időben. Platón már az Állam című művében leírja, mi lesz a demokráciából, ha a szabadság szabadossággá válik, és a polgárokat nem a tekintély és a szakértelem tisztelete, hanem saját önző érdekeik, a pillanatnyi hangulat és a demagógok vezetik. Platón ezt az államformát ochlokráciának, a csőcselék uralmának nevezi, amely nála egyben a zsarnokság előszobája is.

Nézzük meg ezzel a szemmel, mi zajlott a múlt heti EU-csúcson. Az egyik oldalon a demagógok, akik saját politikai túlélésük esetében a háború vég nélküli folytatásában érdekeltek, megpróbáltak pénzt szerezni ahhoz, hogy terveiket folytatni tudják. Ehhez ugyan fel kellett volna rúgniuk a saját törvényeiket, de ők ezzel mit sem törődve azt állították, hogy a Jó és Rossz harcának végső fázisában vagyunk, ahol minden, így a lopás és a szabályok megszegése is megengedett, hiszen ők állnak a történelem jó oldalán, a cél pedig szentesíti az eszközt. A nép (az online tér és a mainstream sajtó) pedig lelkesen tapsolt ehhez, és az ellenállók fejét követelte – némelyekét szimbolikusan, némelyekét pedig akár szó szerint is.

A ring másik sarkában álltak azok, akik szerint a jogállami elveket és a törvényeket akkor is alkalmazni kell, ha azok éppen a saját dolgunkat nehezítik meg. Ugyanis ha el akarjuk foglalni az erény magaslatát, akkor nem tehetünk mást, mint betartjuk a törvényeket – hiszen minden szabály addig működik, amíg betartják és betartatják őket. Ez volt az alapvető meggyőződés, amely végül sikerre vezette a belga miniszterelnököt, és a V3-ak vezetőit is. Hiszen ha az EU tényleg annyival jobb/szebb/tökéletesebb, mint gonosz autoriter kihívói, akkor az sem indokolható, hogy a jó célt rossz eszközökkel és méltatlan viselkedéssel éri el.

A jogállam (nem a brüsszeli, hanem a valódi) a szabályok betartását jelenti akkor is, ha a szabályok éppen nem nekünk kedveznek. Legalábbis ezt az érvet hallgattuk az Európai Bizottság vezetőitől és politikai szövetségeseiktől az elmúlt évtizedekben, de 2010 után mindenképpen. Most mégis bebizonyosodott: Óscar Benavides tábornok (és perui elnök) alapelve, miszerint „a barátaimnak bármit, az ellenségeimnek a törvényt” az Európai Unió működésére is igaz. Ursula von der Leyen bizottsági elnök és Friedrich Merz német kancellár múlt heti fellépése ugyanis igazolta, a törvény csak addig számít, amíg nem áll az útjukban. Ha pedig a Történelem Jó Oldala, valamint a Twitter népe úgy kívánja, akkor átgázolnak a tagállami vétókon, a minősített többségen és a jogállami elveken is, és jaj annak, aki szembe mer velük szállni.

A múlt héten azonban a forradalom önjelöt élcsapata mégis emberére talált a belga miniszterelnök személyében. Bart de Wever profilját az utóbbi napokban sokan megrajzolták, úgyhogy most legyen róla elég annyi: ő az a flamand nacionalista, akit a vallonok is állva tapsoltak meg a belga szövetségi parlamentben. Az erkélyjelenete, na meg a Politicós sajtótájékoztatója csak hab volt a tortán. Sokszor szoktunk panaszkodni, hogy Európában már nincsenek igazi politikai vezetők, nos, most azt hiszem, mégis találtunk egyet, ráadásul pont Belgiumban.

De Wever útja azonban figyelmeztetés is egyben mindenki számára: a felhergelt csőcselék bárkit, még a legjobb pedigrével rendelkező politikusokat is egy perc alatt meglincselheti, ha a pillanatnyi érdek úgy kívánja. Igaz, de Wever és pártja uniós szinten az ECR tagja, tehát a legtöbb fősodratú elemző szerint eleve nacionalista és szélsőjobboldali (értsd: rossz), de ennek ellenére szédítő volt az a sebesség, amellyel Belgium miniszterelnökét, aki hét hónapos koalícióalkotási küzdelem után 2025 februárjában vette át hivatalát oroszbérencnek, Európa ellenségének, az ukránok sírásójának kiáltották ki.

Mi, magyarok persze nem lepődünk meg ezen a módin, de mégis egészen hihetetlen volt látni, hogy azt a kormányfőt, aki amúgy Ukrajna feltétlen támogatására tette fel külpolitikáját hogyan dobták (volna) egy pillanat alatt a vonat elé, amiért nem ért egyet az éppen aktuális EU-s őrülettel. Pedig de Wever csak annyit akart, hogy hazája, az ország, amelynek szolgálatára felesküdött, ne menjen tönkre egy elkapkodott és hibás döntés következtében. Gondoljunk csak bele, mi lett volna akkor, ha nem egy ilyen kemény belga politikusba, egy alapító tagállam vezetőjébe akadnak bele, hanem ne adj’ Isten egy 2004 után csatlakozott tagállam vezetője mert volna felszólalni.

A tágabb tanulság pedig talán még ennél is rémisztőbb: ma ugyanis Ukrajna a csőcselék aktuális témája, amellyel kettéosztja Jóra és Rosszra a világot, de mi lesz ez a téma jövőre és azután? A guillotine alá küldött szerencsétleneket pedig utólag már hiába rehabilitáljuk, mert a fejüket az már nem fogja visszaragasztani. Furcsa azt látni, hogy ezzel a következménnyel egyetlen, most még az első sorban lelkesen éljenző európai politikus sem számol, pedig könnyen lehet, hogy nem is olyan sokára, egy másik politikai helyzetben az ő (természetesen szimbolikus) kivégzését kívánja majd a vérszomjas tömeg – természetesen szigorúan a Történelem Jó Oldalának nevében.

Az európai mainstream relativizmusával két gond van. Az egyik az, hogy kiszámíthatatlansága miatt soha nem tudni, mi lesz a következő divat a következő évben, amely a most még ártatlannak és erősnek tűnő vezetők politikai végzetét okozhatja. A másik gond pedig maga az emberi minőség: mindig lesznek ugyanis olyanok, akik saját túlélésük érdekében addigi barátaikat és szövetségeseiket is gond nélkül feláldozzák majd. Sokat tudna erről mesélni Saint Justtől kezdve Lavrentyij Beriján keresztül Rajk Lászlóig és Péter Gáborig bezárólag az aktuális forradalmi élcsapat. A – most már szerencsére csak rituális – kivégzések pedig továbbra is velünk maradnak, ugyanis legkésőbb a Brian Élete óta tudjuk, egy jó kis kövezésnél nincsen jobb közösségépítő gyakorlat.

Nyitókép: Bart de Wever (Forrás: JOHN THYS / AFP)