Igen, Fico úr, ez már a vörös vonal

Nehéz lenne túlbecsülni annak a jelentőségét, ami tegnap a szlovák parlamentben történt, és a csúcspontját jelentette az elmúlt hetek felvidéki belpolitikai turbulenciájának.

A szlovák kormánypártok ugyanis gyorsított eljárásban, egy törvénycsomag aljára betuszkolva átnyomták azt a Büntető Törvénykönyv-módosítást, amely akár fél év börtönbüntetéssel is fenyegetné mindazokat, akik a német- és magyarellenes Beneš-dekrétumokhoz kötött háború utáni rendezést nyilvánosan kritizálni merészelik.

Bármelyik, tinédzserkorát kinőtt országban éppen ennek az ellenkezője szokott történni:

az áldozatokat kárpótolni legalábbis erkölcsi értelemben, s évente különböző formákban megemlékezni a szörnyűségekről. Ehhez képest a mismásolás, csúsztatgatás, egyrészt-másrésztezés is nehezen védhető erkölcsileg, a visszamenőleges hatályú fosztogatás pedig, amit a szlovák állami földmaffia azóta is végez, s amihez a szlovák állam eddigi aktív passzivitásával hozzájárult, mélyen ülő tüske volt a magyar-szlovák viszonyban. Különösen, hogy 2007-ben, 

akkor még csak kormányrendeletben, utóbb nemrég a parlamentben is.

Időközben Pozsony folyamatosan azt kommunikálta, hogy ugyan a szlovák jogrend része a 143 elnöki rendeletből az a 13 is, ami kimondta, hogy a szlovákiai német és magyar lakosság, csecsemőtől az aggastyánig, pusztán származása miatt felelős a második világháborúért, ezért állampolgárságától és vagyonától meg kell fosztani, de ezeket már nem alkalmazzák.

Azonban még ez sem volt igaz: mintegy ezer hektárt, milliárdos értékben,

mert nem volt akkor elég értékes az adott terület, vagy szimplán nem volt elég írni-olvasni tudó csehszlovák hivatalnok arrafelé.

A felvidéki magyar párt, a Magyar Szövetség pedig, miután évtizedes tetszhalotti állapotából sikerült feléleszteni, a jó magyar-szlovák államközi kapcsolatokra alapozva nem habozott újra és újra rámutatni ennez az egésznek az abszurditására – amit nagyjából ahhoz lehet hasonlítani, mintha még mindig a jogrend részét képeznék a pár évvel korábban elfogadott szlovákiai zsidótörvények, és 2025-ben a mai szlovák hatóságok eljönnének azokért a zsidó emberekért meg az utódaiért, akik 1942-ben lemaradtak a haláltáborokba induló vagonokról.

A Magyar Szövetség áprilisban, a szégyenteljes dekrétumok elfogadásának nyolcvanadik évfordulóján szimbolikus tizenhárom pontban követelte a helyzet megoldását, amire a Robert Fico által támogatott, magyar szavazatok segítségével is megválasztott köztársasági elnök, Peter Pellegrini némi hajlandóságot is mutatott, Horony Ákos kisebbségi kormánybiztos pedig el is kezdte nála ütni a vasat:

Vagyis, ha igen kényszeredetten is, de legalább kikerült a tabuk közül a Beneš-kérdés – igaz, nem nagy lelkesedéssel álltak neki az ügynek a pozsonyi potentátok, az egész javaslatcsomag valószínűleg egy fiókba fulladva végezte volna, esetleg időnként elővéve, hogy lám-lám, dolgozunk rajta.

De ezt már sosem tudjuk meg, mert egyszer csak megjöttek a progresszívek. Ficóék esküdt ellenlábasai, a Progresszív Szlovákia (PS) ugyanis úgy döntött, elmegy némi magyar szavazatra vadászni délre, és úgy meglepődött a Beneš-dekrétumokon, hogy rögvest át is vette a Magyar Szövetség érvelését erről, sőt, zászlajukra tűzte a bocsánatkérést, megbékélést a magyarokkal, egyszóval mindazt, amit, ha kevésbé teátrális módon, de a gyakorlatban a magyarok Ficótól és a jó Budapest-Pozsony kapcsolatoktól reméltek, egyfajta Vučići rendezésben bízva.

Vagy legalább a minimum minimumában: hogy hagyja békén a felvidéki magyarokat, és legalább ne rontson tovább a helyzetükön. Azaz, hogy

– amit egyébként Fico időnként meg is tett, még ha olykor a magyar külügyminiszterrel kellett is egyeztetnie ehhez arról, hogy például tényleg kell-e sok ezer eurós bírságokat kiróni egy-egy kicsit nagyobb magyar feliratért.

Ehelyett most Fico – naivan, ignoránsan, vagy éppen cinikusan – belesétált a PS csapdájába. Míg alig egy héttel ezelőtt még csupán arról beszélt, minden marad a régiben, vagyis Benešhez nem nyúlunk, és kész, csütörtökön már a kormánykoalíció támogatásával nyújtották be azt az eredetileg SNS-es ihletésű törvényjavaslatot, miszerint fél év börtönnel büntethető az, aki megkérdőjelezi a magyarok és németek kollektív bűnösségének elvét.

Nem tudjuk, mi történt volna, ha nem azzal kereteződik át az ügy, hogy a progresszívek politikai taktikázásból a nevükre veszik. Vagy akkor, ha a Magyar Szövetség bejut a parlamentbe, és az igencsak billegő többségű Fico-féle társulat nem a nettó fasisztából átmenetileg puliszkanacionalistává szelídült SNS-t veszi maga mellé, hanem a magyarokat. Vagy, ha Peter Pellegrini tököket növesztene, és ahelyett, hogy a szlovák rádióban magyarázza, miért is nem úgy értette a benešes felülvizsgálós dolgokat, visszadobná a javaslatot úgy, ahogy van, és akkor mindenki arcvesztés nélkül újragondolhatná ezt az egészet.

Esetleg, és alighanem ez a legnagyobb kérdés, akkor, ha nem most vinné el a figyelmet a közelgő Külügyek Tanácsa és az EU-csúcs, amin össze kell zárnia Budapestnek Pozsonnyal – bár igaz, Fico hajlamos az utolsó percben kihátrálni a véd- és dacszövetségekből –, ami pedig óhatatlanul is visszafogja a magyar válaszlépés várható azonnali intenzitását. Noha, mint egy felvidéki ismerős is mondta, „Szijjártó kevesebbért is ment már Pozsonyba”, mint a szégyenteljes, kirekesztő Beneš-dekrétumok törvényi tabuvá emelése, ami

Mindezt akkor, amikor a legkevésbé lenne szükség ilyesfajta zavarkeltésre, hiszen – mint ezt valószínűleg Fico is nagyon jól érzi – az érdekközösség is erősebb, mint valaha. De akkor miért gondolta jó ötletnek engedni a progresszívek és a szélsőjobb felől jövő kettős nyomásnak, és rövidtávú belpolitikai haszonért cserébe próbára tenni a felvidéki magyarokkal kialakult hallgatólagos, és a Budapesttel kötött nyílt szövetséget?

A politikai kommunikáció militarizáló nyelvezete sajnos elkoptatott bizonyos kifejezéseket, különösen azóta, hogy a szomszédunkban ráadásul háború is zajlik. Az egyik ilyen szókapcsolat például az, hogy valaki „átlépi a vörös vonalat”. De segítek Robert Fico miniszterelnök úrnak, ha esetleg kétségei lennének: ez már az.

(Nyitókép: Milan Jaros/Getty Images)