Varsó üzen: „Éljenek a patrióták, éljenek a magyarok!” (VIDEÓ)

Varsó 2010 óta ad otthont Lengyelország és Európa egyik legfontosabb közéleti és nemzeti eseményének: a Függetlenség Menete idén is az Istenben, hazában és családban gondolkodó és érző hazafiak élő felkiáltójele volt, amelyen a résztvevők nemcsak a liberális kormánynak, illetve Donald Tusk miniszterelnöknek üzenték meg, hogy legitim, széles tábora van a jobboldali lengyel gondolatnak, de az Európai Unió vezetése számára is kinyilvánították, hogy nem mindenki számára a brüsszeli irány a mérvadó.

A szervező Függetlenség Menete Egyesület idén az „Egy nemzet, erős Lengyelország” jelszó alatt tartotta meg a több százezer fős felvonulást, a november 11-ei menet fényét pedig idén is a délelőttönként a belvárosban hagyományosan megrendezett, az elnöki palotánál tartott hivatalos zenés katonai felvonulás és ünnepség emelte.

A szokásos hercehurca

A Függetlenség Menetét kezdettől fogva éles politikai szembenállás kísérte a lengyel belpolitikában: a jobboldal érthető módon kezdettől támogatta a patriotizmus ünnepi megnyilvánulását, bár az egyes pártok vérmérséklet szerint hol kisebb, hol nagyobb mértékben elhatárolódtak a rendezvényt kísérő szélsőséges megnyilvánulásoktól-kilengésektől.

Míg a baloldal idegenkedik a felvonulástól, és többször is próbálta megakadályozni, hogy megtartsák a rendezvényt. A menet történetében nem számít ritkaságnak a résztvevők ellentüntetőkkel és rendőrökkel való összecsapása, de túlnyomórészt a rendezvény a konzervatív jobboldali lengyelség erődemonstrációja, amelyre hagyományosan Európa minden szegletéből érkeznek jobboldali politikai pártok és szervezetek szimpatizánsai is (régebben jellemző volt, hogy – többségében külföldről összetrombitált – antifa ellentüntetők próbálták megzavarni a demonstrációt, de ez szerencsére már jó ideje nem jellemző).

A 2025-ös Függetlenség Menete a nemzeti erő és a szuverenitás jelszavainak jegyében telt el, és hiába próbálta Varsó liberális főpolgármestere, az idei elnökválasztáson Karol Nawrockival szemben alulmaradó Rafał Trzaskowski ismét diszkreditálni a megmozdulást azzal, hogy előzetesen, paternalista módon óva intett az erőszaktól, és aggodalmát fejezte ki a „gyűlöletkeltéssel” kapcsolatban. Még ellenrendezvényt is akart szervezni, valamint lekapcsoltatta a felvonulás útvonalát képező Poniatowski híd közvilágítását, ám ezek a pitiáner húzások nem befolyásolták a végkimenetet. Ahogy az sem, hogy a menet egyik emblematikus hangulatelmét adó pirotechnikai eszközök használatát is betiltotta aznapra a Mazóviai vajdaság vezetője. Valószínűleg az utóbbi közrejátszott abban, hogy idén is rengeteg fénygyertya világított a résztvevők kezében.

Bár a szervezők jó előre jelezték, hogy a Függetlenség Menete „nem pártrendezvény, hanem nemzeti ünnep”, a Jog és Igazságosság Pártja (PiS) képviselői bejelentették, hogy részt vesznek a felvonuláson, Karol Nawrocki elnök pedig az utolsó pillanatig lebegtette, hogy ott lesz-e az ünnepélyes eseményen.

Fesztelen várakozás

Az a külföldi, aki nemcsak a menet napjára látogatott Varsóba, egy egészen más oldaláról ismerhette meg a várost, mint a korábbi években. Azzal, hogy a mostani rendezvény keddi napra esett, a látogató megtapasztalhatta, milyen a lengyel főváros hangulata egy hosszú hétvégén.

Mi leginkább az irigylésre méltó kifejezéssel tudnánk illetni, amit tapasztaltunk: a talán a marcona időjárásnak hála kissé álmosan, ráérősen éledező – a menet előtti napokban a rendőri jelenlétet leszámítva rendszerint kihalt – fővárost dél körül már ellepték a helyiek. Feltűnően sok babakocsit toló család, fényképezkedő, a tanítási szünetet kiélvező fiatal töltötte meg a történelmi óváros legszebb szegleteit, az éttermekben, a kávézókban, illetve a múzeumokban és a kulturális kikapcsolódás színterein pedig egy gombostűt sem lehetett leejteni.

A rendőri előkészületek sem volt olyan tolakodóak, mint általában lenni szoktak, bár a csapatszállító autóktól a párosban járőröző egyenruhásokig azért sok minden jelezte az avatott szem számára a hatóság éber figyelmét. Nagyobb politikai megmozdulást viszont csak a PiS Józef Piłsudski belvárosban található szobránál tartott, késő esti megemlékezése jelentett. Lélekben már mindenki november 11-ére készült.

Megfellebbezhetetlen nemzeti büszkeség

A nagy nap pedig nem is okozott csalódást azok számára, akik olyan szerencsések voltak, hogy megoszthatták a hazafias ünnepet a lengyel főváros lakóival és az ide látogatókkal. Délelőtt a szokásos felemelő élményt nyújtotta az óvároson végigvonuló katonai díszmenet, amelyet hagyományosan katonazenekar vezetett fel.

A hivatalos állami ünnepséget követően, délután egy órakor vette kezdetét a Függetlenség Menete hivatalos programja: a Kultúra és Tudomány Palotája előtti gyülekezőhelyen közös imával indult az esemény. A menetre a város minden részéből már jóval dél előtt megindult a népvándorlás: vége-hossza nem volt a piros-fehér zászlóval, karszalaggal vagy nemzeti színű virágkorona fejdísszel vonuló kisebb-nagyobb csoportoknak.

Amire külföldiként talán a legjobban rácsodálkozhat az ember, az az, hogy mennyi fiatalt vonz egy ilyen hazafias megmozdulás. A családokkal érkező egészen kis gyermekektől, a tinédzsereken át, a húsz-harmincéves fiatal felnőttekig tömegével vett részt a meneten az ifjúság, de a középkorúak és az idősek is derekasan képviseltették magukat.

A több százezres tömeg elképesztő gyorsasággal töltötte meg a Marszałkowska út és az Aleje Jerozolimskie kereszteződésében lévő hatalmas teret, a zászlóerdőtől pedig hamarosan alig lehetett látni a megszokott városképet. Az embereket a harapós szél és az időközben megeredt eső sem zavarta abban, hogy egyértelműen kinyilvánítsák: lengyelnek lenni nem bűn, a hazafiságot pedig nem szégyellni kell, hanem teljes szívvel megélni.

Lengyel, magyar két jó barát...

Magyarként különösen magával ragadó érzés volt látni, milyen magától értetődő fesztelenséggel éli meg a hozzánk legközelebb álló baráti nép a legmélyebb nemzeti áhítat pillanatait.

Amíg a rendezők a nemzeti szuverenitásra fenekedő Európai Uniót, illetve a korrupt és ideológiavezérelt politikusokat pellengérre állító beszédekkel alapozták meg a hangulatot, mi is szóba elegyedtünk a menet résztvevőivel. Már, amikor nem zúgtak éppen a „Isten, haza, becsület!”, vagy a „Lengyelország piros, fehér!” rigmusok.

– kiáltott fel lelkesen egy középkorú férfi, amikor megtudta, hogy Budapestről érkeztünk. Egyből elmesélte, hogy már többször is járt a magyar fővárosban, és egyszer még Orbán Viktort is hallotta élőben beszélni:

– tette hozzá némi reménykedéssel vegyes lemondással.

– kívánta nekünk egy fiatal férfi, aki a barátnőjével látogatott ki a felvonulásra. A jókívánságoknak pedig se szeri, se száma nem volt ezután.

Amennyire a Donald Tusk vezette kabinet igyekezett aláásni az államközi kapcsolatokat, és amennyire rajta vonnak a liberális politikusok, hogy elhalványítsák a hagyományos lengyel–magyar barátság érzését, a mindennapi emberek szívében annyival elevenebben él a két nép közötti bajtársiasság és mély szimpátia.

Aki csak megtudta, hogy magyarok vagyunk, mindnek volt egy-egy jó szava, biztató kézszorítása, de voltak, akik hangos „Ria-ria-Hungária!” skandálással örvendeztettek meg minket, és persze együtt kiáltottuk, hogy

A kellemes beszélgetések közepette pedig megmozdult a tömeg: az emberek lassan elindultak a Aleje Jerozolimskién, a Poniatowski hídon át a Nemzeti Stadionig, és ellenállhatatlanul sodortak magukkal minket is.

A Függetlenség Menete magyar szemmel

A piros-fehér zászlóerdőben egyszer csak egy magyar lobogó magányos piros, fehér, zöldjére lettünk figyelmesek, és némi küzdelem árán sikerült közel kerülnünk a tulajdonosához.

Jól szituált, rövid vadászkabátba öltözött úr tartotta magasba hazánk zászlaját, ám amikor megszólítottuk, kiderült, hogy ő igazából lengyel. Ám azonnal mosolyogva tessékelt minket egy közelben álló idősebb úrhoz, aki már magyarul csodálkozott rá, hogy idegenben is hall hazai szót.

Mint kiderült, újdonsült beszélgetőtársunk született magyar, a mellette álló felesége pedig lengyel, aki minden akcentus vagy hiba nélkül bírja a hírhedten nehéz nyelvünket.

– árulta el a férj, hogy miért költöztek el nemrég Magyarországról.

Mikor arra terelődik a szó, hogy mit jelent a számukra a menet, az eddig csak a beszélgetésünket hallgató hölgy gondolkodás nélkül vágta rá a következőt:

Elmondták, hogy mindketten hívő katolikusok, konzervatívok és nacionalisták. Az utóbbi szóval kapcsolatban némi magyarázatként hozzátették, hogy ez alatt nem sovinizmust kell érteni, hanem egészséges, patrióta büszkeséget.

– hangsúlyozta a férj, aki külön kiemelte, hogy mennyire felemelő a számukra, hogy ennyi fiatal is részt vesz az eseményen.

A kölcsönös búcsúzás követően azon kaptuk magunkat, hogy már a híd felé visz minket a végeláthatatlan emberáradat, amelyben végül Karol Nawrocki köztársasági elnök is ott volt.

A lengyel baloldal pedig egyből az elnöki pártatlanság megsértésével vádolta az elnököt, akit a „szélsőjobboldali erőszak” legitimációját is megpróbálták ráhúzni az államfőre.

Sajnos mi nem bírtuk olyan jól az időjárás viszontagságait, mint a vendéglátóink, így a hídon már nem sétáltunk át. Az óváros irányába nagyobb csoportokra ágazó menet hömpölygésében azonban még órákig gyönyörködhettünk.

Az este hátrelévő részében pedig élvezhettük a lengyel vendégszeretet legmeghatóbb és legőszintébb megnyilvánulásait, és azzal a jóleső érzéssel térhettünk nyugovóra, hogy nemcsak, hogy továbbra is létezik a Lengyelországot és Magyarországot összekötő kapcsolat, de minden eddiginél erősebbnek tűnik. Akárcsak a lengyel hazafias érzés, ami remélhetőleg mihamarabb az ország vezetésében is újra főszerepet kaphat.

***

Fotó: Wojtek RADWANSKI / AFP