Putyin, Trump és a kritika kritikája

„Feltevés 1: A szimbolika kimenetel nélkül értéktelen.

A kritikusok »fotó-opként« gúnyolják a csúcstalálkozót, mintha a diplomácia valami Excel-táblában mérhető KPI-rendszer volna. Pedig a diplomácia mindig a látszattal kezdődik. A hidegháború története tele van látványos, de üresnek tűnő kézfogásokkal, amelyek csak később mutatták meg a súlyukat. Nixon–Brezsnyev 1972, Reagan–Gorbacsov 1985: első ránézésre füst és tükör, valójában a földrengés előtti moraj baritonja.

Feltevés 2: Ukrajna mellőzése = árulás.

Az az elvárás, hogy Kijev minden asztalnál ott üljön, szép, istenfélő, csak nem éppen realista. A diplomáciai koreográfia nem úgy működik, hogy mindenki egyszerre táncol a színpadon. Sok tárgyalás titkos csatornákon indul, bilaterális egyeztetésekkel, mielőtt multilateralizálódik. Az ellenféllel való kommunikáció nem árulás, hanem a terep felderítése. Aki ezt nem érti, az a sakkot is úgy képzeli, hogy az első lépésnél mattot kell adni.

Feltevés 3: Putyin legitimitást nyert a Nyugat kárára.

Putyin sosem vesztette el a súlyát: hadsereg, energiarutak, nukleáris arzenál. Aki azt gondolja, hogy egy aktív háború közepette figyelmen kívül lehet hagyni Moszkvát, az nem realizmust művel, hanem terápiás önámítást. Tárgyalni vele nem gyengeség – csak annak az elismerése, hogy a gravitációt sem lehet megszavazással eltörölni.”

Nyitókép: MTI/AP/Jae C. Hong

***