Véssük az eszünkbe: számunkra nincs „jó román politikus” – soha egyiktől se várjunk gesztusokat, engedményeket, pláne megértést

Számunkra jó román politikus nincsen.

aki megígérte a kisebbségek jogainak tiszteletben tartását, a történelmi megbékélést és a légiesített határokat. Annyira bevettük ezt a maszlagot, hogy egészen 1997-ig (!) Budapesten rakpart viselte a nevét. De, ahogyan minden román, ő is másként vélekedik ezekről a lózungokról.

A kommunistákról most szó se essék, s noha Ceausescu lemészárlása után pár hétig Petre Roman és Ion Iliescu nagy barátunknak tűnt, de gyorsan kiderült, hogy – ellentétben a magyar politikai élet megannyi szereplőjével –

Bármit is gondoljunk erről – mert azért elég cifrákat gondolunk, ne tagadjuk –, el kell ismerni: sosem engedtek jottányit sem a maguk nacionalista logikájából. Shakespeare akár keleti szomszédunk következetesen egyirányú dákoromán nemzetpolitikai attitűdjéről is írhatta volna: őrült beszéd, de van benne rendszer. Soha, egyetlen román vezetőtől sem várhatóak gesztusok, engedmények vagy pláne megértés a magyarok irányába.

Most nézzük az aktuális kérdést. Némi előzetes hercehurca után (ami nagyjából úgy festett, mint amikor Zurumbia-külsőn demokráciát játszanak), a végül megrendezett elnökválasztás első fordulójában a nyíltan és szélsőségesen magyarellenes jelölt lett az első, és egy kevésbé nyíltan, de vélhetően hasonlóan magyarellenes román a második.

– a nagyobb rossz elkerülése érdekében hol Iliescura, hol Basescura, hol Johannisra húzták be az ikszet –, de sok köszönet azokban sem volt.

Azt lehet mondani, magyar embernek románra szavazni értelmetlen és megalázó.

Ilyen a román vagy szlovák nacionalizmus, ami értelemszerűen számunkra elvetendő. Orbán próbálkozik a lehetetlennel, a jobboldali-patrióta pártok szövetségével, ami elvi szinten működik, de sokszor a gyakorlat próbáján elbukik (lengyel-német, flamand-vallon, magyar-román, olasz-osztrák, spanyol-katalán);

Mégis, valamit kezdeni kell a kialakult helyzettel. A miniszterelnök erre tett kísérletet tihanyi beszédében. Kétségtelen, hogy George Simion legalább szemben áll a nyugati mainstreammel, azzal az ideológiai expanzióval, amely pillanatnyilag értékeinkre, a normalitásra, a szuverenitásra a legnagyobb veszélyt jelenti. Ukrajna feltétel nélküli támogatását, a woke-térnyerést, a migrációt, a gyarmatosító kísérleteket éppen úgy ellenzi, mint a magyar jobboldal.

Aki talán belátta, hogy túlélésüknek, szuverenitásuknak, többségük megmaradásának hosszú távon nem a magyarok a legfőbb gátjai. Sajnos. 

Már az ukránokál sem értettem, még jóval a háború kitörése előtt, vajon miért nem kényeztetik, miért nem hordozzák tenyerükön azt a – talán akkor még – kétszázezer kárpátaljai magyart, akik létszámuknál fogva elenyészőek a negyvenmilliós mamutállamukban, de rajtuk keresztül egy erős szövetségest nyerhettek volna egy EU- és NATO-tag ország személyében.

és félteniük Nagy-Romániát. (A Szent Korona országa úgyis helyre fog állni, mert az történelmi-földrajzi-vízrajzi-gazdasági és transzcendens szükségszerűség.) Nem a nyelvi, kulturális jogok biztosítása, vagy akár egy székelyföldi autonómia fenyegetné a román etnikai bázist és a határokat. Migrációval, kvótával, a nyugati dekadencia begyűrűzésével, genderrel és Pride-dal, agresszív ateizmussal előbb fogják megroppantani a nagy és homogén román nemzetet,

A balliberálisok reakciója kiszámítható volt. Akik egyik nap a homoszexualitás és mindenféle aberráció feltétlen támogatói, és erre ösztönöznék a kormányt is, rögtön a leghangosabb pedofilellenesek lesznek, ha ezzel a Fideszen tudnak ütni. Akik még szinte ki sem bújtak a Szovjetunió antifasiszta fenekéből, rögvest a legádázabb oroszellenesekké válnak és már-már indítanák a német harckocsikat keletre,

Akik gyalázzák a keresztényeket és az egyházat, hirtelen lelkesen idézik a pápát, ha olyasmit mond, amit saját szájízük szerint tudnak magyarázni. Ezúttal is, a nemzetietlenek csipet-csapatában rögtön felhorgadt a honfiúi érzés, amikor úgy vélték, Orbánt le lehet hazaárulózni, amiért nem ütötte el rögtön a román soviniszta kinyújtott kezét.

ami, elnézve őket, önmagában elég erős érv a kabinet maradása mellett. Az ő nézőpontjuk jelentősen eltér a miénktől; néha megpróbálnak belehelyezkedni a mi világunkba, és azt hiszik, megtalálták a gyenge pontot, de mivel más rugóra jár az agyuk, általában lyukat rúgnak.

Kedves kis mellékzönge a rendszert diktatúrázók és a valóságot félreértelmezők elszólásaira, amikor azt mondja Nagy Ervin felesége (Borbély Alexandra, aki egyébként, ellentétben Magyar Péterrel, saját jogán lett valaki, nem a házastársáén), hogy „eldugjuk a telefont, amikor olyan dolgokról beszélünk.”

De ugyan milyen „dolgokról” beszélhetnek, mert azt, hogy mit gondolnak a rendszerről, a miniszterelnökről, követőiről, azt a férje – és egyébként ő maga is – nagy hangon, tüntetésen, interjúban, mindenütt elmondják. Vajon mi lehet még ennél is durvább, ami kínos lenne, ha kiderülne? Ráadásul miféle lehallgató diktatúra az, ahol a célszemélyek ezt nagy nézettségű tévéműsorokban kürtölhetik világgá? Képzeljük el, amint Pákh Tibor 1985-ben bemegy az MTV-be, és Vitray Tamás kérdéseire közli, hogy a rendszer megfigyeli őt, lehallgatja, sőt alkalmanként meg is kínozza.

Márpedig amíg alapkérdésekben – mi a diktatúra, mi a normalitás, mi a hazaárulás, mi a magyar érdek – nem tudunk megállapodni, addig a legfőbb gondunk a belső meghasonlásainkkal lesz, nem a román elnökökkel.

***

(Nyitókép: AFP/Daniel Mihailescu)