Trump geopolitikai forradalma

Balogh István nagykövet, Magyarország NATO állandó képviselőjének írása

A Trump-adminisztráció első külpolitikai kezdeményezései elementáris erővel söpörték el az elmúlt évtized konszenzusosnak hitt biztonságpolitikai „igazságait”.

A változások nem csak mértékükben, de gyorsaságukban is rendkívüliek. Kezdőpontjuknak a NATO február 13-i védelmi miniszteri értekezletét tekinthetjük, ahol Pete Hegseth amerikai tárcavezető elmondta: a háborút le kell zárni, Ukrajna NATO-tagsága nem reális, és az ország 2014 előtti határaihoz való visszatérés sem megalapozott várakozás.

Pár napra rá jött a Müncheni Biztonsági Konferencia, amely a hagyományos európai külpolitikai elit kijózanodásának talán a legfájdalmasabb pillanat lehetett. Ezt. Csak tetézte a Macron elnök által Párizsba összehívott szűkkörű csúcstalálkozó, ami minden jel szerint sikertelennek bizonyult, miközben Trump és Putyin elnökök, valamint a Rubio és Lavrov külügyminiszterek telefonon egyeztettek.

Végül február 18-án Rijádban megindultak a kétoldalú egyeztetések az Egyesült Államok és Oroszország között, tehát mindent összevetve kevesebb mint egy hét telt el, a NATO védelmi miniszteri értekezletén hallott kijelentések és az  amerikai-orosz csúcstalálkozó között.

Azt egyelőre nem tudni, hogy megindult tárgyalások milyen eredményeket hoznak, de annyi bizonyos, hogy a fent leírt mintegy hét nap gyökeres változásokat eredményezett a világpolitikában és az Euro-Atlanti biztonsági viszonyrendszerben.

Az első és legfontosabb tétel az ukrajnai helyzetet illetően, hogy „Ukrajnát addig kell támogatni” (fegyverrel és pénzzel), ameddig csak szükséges” („as long as it takes…”). 

A második tétel, hogy az ukrajnai béke csak bizonyos „vörösvonalak” figyelembevétele mellett lehetséges: Ukrajna szükségképpen a NATO tagja lesz, nemzetközileg elismert határai a háború végével visszaállnak. 

A harmadik tétel, hogy Oroszországot hosszú távon (lehetőleg örökre) el kell szigetelni politikailag, katonailag és gazdaságilag egyaránt. 

A negyedik tétel, hogy az Egyesült Államok Európa (és Ukrajna) iránti biztonság- és védelempolitikai elkötelezettsége mértékében és időben is határtalan. 

Az ötödik tétel, hogy Európának „bérelt” széke lesz az ukrajnai békével kapcsolatos tárgyalásokról. 

Ezen tételeket hiába tekintették Európában alapvetésnek, egy hét alatt dőltek meg azzal, hogy washingtoni vezetés szerint ezt a háborút le kell zárni és meg kell akadályozni a további vérontást, mivel a konfliktusnak nincs olyan reális katonai megoldása, ami Kijev számára kedvező módon végződhet.

A tárgyalások beindítása és az ehhez szükséges minimális bizalom megteremtése érdekében pedig minden kérdést fel lehet vetni a békefordulók során, ergo béke kérdésében nincsenek vörösvonalak és Oroszországot nem kizárni, hanem visszaintegrálni kell a nemzetközi politikai, gazdasági rendbe.

Védelempoltika tekintetében az Egyesült Államok továbbra is kész hozzájárulni Európa biztonságának szavatolásához, de a terhek döntő részét már Európának kell garantálni a hagyományos képességek tekintetében. Igaz, az amerikai nukleáris védőernyő megmarad, de Ukrajna katonai támogatásában és biztonságának garantálásában már Európáé a főszerep. 

Ezzel együtt a nehézkes és lassan működő európai döntéshozatal kimarad az Ukrajnával kapcsolatos első tárgyalási forduló(k)ból, mivel az ország támogatására épülő politikájuk nem hozta a várt eredményeket és a békére vonatkozóan sem létezik európai koncepció.

Ez a forradalom azonban – kissé paradox módon – a normalitáshoz való visszatérést jelenti a nemzetközi kapcsolatokban. E folyamatban az európai politikai elit a radikális és ideológiai alapon vezérelt külpolitikát képviseli – legtöbbször a valósággal szemben. Ez jól látszik a fentebb felsorolt tételmondatok villámgyors megdőlésében. 

A Trump-adminisztráció azonban a realizmus talaján állva nem azt kérdezi, hogy milyen legyen a világ, hanem azt, hogy mi az, amit az adott körülmények között lehetséges elérni? 

A Müncheni Biztonsági Konferencia és annak egyes jelenetei egyúttal tragikomédiába illő, végzetes naivitásról is tanúskodnak. Érthetetlen, hogy az Európai Unió Trump 2024 novemberi győzelme és 2025 februárja között miért nem állt elő egy az amerikai elnök felé is jól kommunikálható, versenyképes koncepcióval Ukrajna vonatkozásában – lehetőleg a háború lezárását megcélozva? 

Óhatatlanul az a benyomásunk támad, hogy az uniós elit teljesen felkészületlen volt a Trump kormányzat politikai kezdeményezéseire, amivel azonban rendkívüli módon lecsökkent  a befolyása többek között az ukrajnai eseményekre is. 

Ezen mulasztás azonban meglehetősen sok emberi életbe került az ukrajnai háború során, ami  már komoly moralis kérdéseket is felvet. A Hans Morgenthau féle külpolitikai realizmust gyakran szenvtelenséggel, elvtelenséggel és erkölcstelenséggel vádolják. Valójában ez a realizmus azt mondja, hogy nem érdemes ideológiák oltárán emberek százezreinek, millióinak életét áldozni. Ehelyett a külpolitika alakításának egyetlen mércéje van: mi az, ami a nemzeti érdekek érvényesítése érdekében reális és elérhető? Ami e határvonalon túl van, azt nem szabad célként értelmezni, mert erkölcstelen és a biztos bukás ígéretét hordozza. Ami viszont e határon belül van, az reális és morális, ergo a külpolitikai stratégia alapja lehet. E határon belül manapság nagyon kevesen vannak a transzatlanti térségben. 

Mit jelent mindez a NATO, Európa és Hazánk számára? A mostani helyzetet Európának nem szabadna bénultan néznie. Épp ellenkezőleg: azt lehetőségként kell felfognia. Ahogyan Wolfgang Ischinger német külügyér, illetve a Müncheni Biztonsgápolitikai Konferencia korábbi elnöke utalt rá: lehet, hogy erre a „sokkra” Európának szüksége van. Ez pontosan így igaz. Bár nyilvánvaló, hogy Európa egyelőre nem képes megvédeni magát az Egyesült Államok és a NATO nélkül. Az is igaz marad, hogy az európai biztonság garanciája belátható ideig továbbra is a NATO marad. Mégis, a mostani megfelelő alkalom arra, hogy az EU lerakja egy erősebb európai védelem alapjait. Ezt nem a NATO ellenében kell elképzelni, hanem a NATO európai pillérének jelentős fejlesztéseként. Egy valamelyest önállósulni képes európai védelmi identitás pedig az EU számára is fontos sikertörténet lehet akkor, amikor ilyenből nem sok akad.

Ehhez elengedhetetlen a már kialakulóban lévő munkamegosztás konszolidációja: a NATO a kiterjedt szabványrendszere révén mozgásba tudja hozni a védelmi ipari szereplőket termelésük növelése érdekében. Az EU pedig képes lehet a megfelelő pénzügyi erőforrások és szabályozók révén ösztönözni ugyanezt a folyamatot. Ez lehetővé tenné, hogy Európa autonómabb módon és az Egyesült Államok számára hasznos (és idővel közel egyenrangú) szövetségesként tudjon megjelenni a világpolitikai porondon. Magyarország ennek régóta következetes támogatója. Ezt a célt is szolgálja többek között a hazai védelmi ipar és haderő szisztematikus fejlesztése, amely a Trump-érában immár a vitaképesség alapja a NATO-ban. Idővel vélhetően az lesz az EU-ban is.

Nyitókép: Brendan Smialowski / AFP