Nemcsak Aleksandar Vučić, hanem az egész politikai berendezkedés nyomás alatt van Szerbiában. Hetek óta tömegek tüntetnek az elnöki rendszer és kísérőjelenségei ellen.
Valami nem jó így – üzeni Szerbia egyre erőteljesebben Aleksandar Vučić államfőnek. Ritka eseménynek vagyunk tanúi: egy politikai botránynak, amely három hónapja nem hajlandó elülni.
2024 novemberében, mindenszentek napján leomlott az újvidéki vasútállomás bejáratának előteteje: tizenöt ember meghalt, ketten súlyos sérüléseket szenvedtek. A tragédiának különösebb politikai jelentősége talán nem is lett volna, ha nem az országot 2014 óta de facto irányító Vučić kül-, bel- és gazdaságpolitikai nagy stratégiájának frissen felújított sarokpontjáról lenne szó. Az állomás a Budapest–Belgrád-vasútvonalon fekszik, 2021-ben egyszer már lezárták és felújították, hogy a 2022-es választási kampányban az államfő a magyar kormányfővel együtt ünnepélyesen átadhassa; majd ismét lezárták, és 2024 júliusáig egy kínai cég dolgozott rajta. A második, véglegesnek szánt átadáson Maja Gojković, a vajdasági kormány elnöke óvatlanul úgy fogalmazott: az épület Európa legbiztonságosabb vasútállomása. A politikusok gyakran túloznak, de a nagy szavak azért ritkán ütnek vissza ennyire erősen.
Egyfajta szerbiai kegyelmi ügy lett a történtekből, olyan botrány, amely a kormányzat értékhorizontjának közepére mért csapást: a keménykezű Aleksandar Vučić politikájára, amely a nagyhatalmak közt sikerrel lavírozik, s ennek eredményeképpen óriási beruházásokat hoz az országba. Azonban az elsősorban morális síkon zajló magyarországi kegyelmi üggyel ellentétben a vasútállomás-botránynak halálos áldozatai voltak, a szerb állam legfőbb célkitűzéseinek slendrián megvalósításába emberek haltak bele. Nem csoda, hogy az újvidéki tragédia csapást mért Vučić rendszerére, s felszínre hozta az összes felgyülemlett frusztrációt, amely az előző évtizedben nem jutott képviselethez a jól szervezett, lojális, nyolcszázezres tagsággal bíró, az állam és a párt közötti határvonalat elmosó Szerb Haladó Párt (SNS) és cselekvésképtelen ellenzék jellemezte országban.
A magyarországi kegyelmi ügyben az történt, ami minden demokráciában természetes: a társadalmi felháborodás a botrány minden politikai felelősét magával rántotta, a kormánypárt korrigált, pillanatnyi gyengeségéből pedig azonnal tőkét kovácsolt egy új politikai erő. Szerbiában valami egészen más történik. A szétaprózódó, jelentéktelen támogatottságú, hiteltelen ellenzéki pártok nem tudnak képviseletet nyújtani a felháborodásnak, így a népharag csak hömpölyög.
S ahelyett, hogy a kormánypárt botránya egy ellenzéki erőnek teremtene politikai lehetőséget, Szerbiának nincs alternatívája. A tüntetők így követeléseiket kénytelenek annál a rendszernél érvényesíteni, amelyet utálnak; s mivel utálják, nem hajlandók tőle elfogadni azt sem, ha maradéktalanul megteszi, amit akarnak. Politikai zsákutcában vergődik tehát Szerbia: nem csupán Aleksandar Vučić, hanem az egész politikai berendezkedés nyomás alatt van. Mindez egyáltalán nem hasonlít a Közép-Európában megszokott értékkonfliktusokra, ahol szuverenisták és globalisták feszülnek egymásnak, s az egyik oldalon a nemzeti zászló lobog, a másikon meg a szivárványos, az uniós, netán az amerikai. A kitűnő külpolitikus Vučić egyszerre EU-, Oroszország- és Kína-barát, valamint mesteri taktikusa a szerb politikát mételyező Koszovó-kérdésnek: értékkonfliktus a tüntetőkben fel sem merül. Csak a szerb állam nagy felújítását akarják – de azt nagyon.
Mindenszentek óta mindennap történik valami Szerbiában 11 óra 52 perc és 12 óra 7 perc között, vagyis az előtető leomlásának időpontjától számított tizenöt percben, a tizenöt halott emlékére. Ez kezdetben csendes nyilvános emlékezés volt, ám az idő múlásával egyre nagyobb és karakánabb megmozdulássá fejlődött: vörös festékkel öntötték le a városházát, diáktüntetések indultak az Újvidéki Egyetem színházművészeti karán, majd blokád alá került az intézmény több kara, aztán a szűk háromszázezres településen húszezer tüntető gyűlt egybe, létrehozva a város történetének legnagyobb demonstrációját. November 21-én megvolt az első vezéráldozat: Goran Vesić építési, közlekedési és infrastrukturális minisztert, az újvidéki tragédia közvetlen politikai felelősét letartóztatták, 25-én le is mondott.
Ám Vučićék ezen a ponton súlyos politikai hibát követtek el. Ahelyett, hogy hagyták volna lassan elülni a tüntetéseket és végigmenni Vesić ügyét, a kormányzó párthoz lazábban-szorosabban kötődő csoportok, talán egyszerű szavazók, talán tudatosan mozgatott aktivisták, többször erőszakcselekményeket követtek el a jogszerűen bejelentett tüntetéseken. Bizonyos diákvezéreknél felbukkant a titkosszolgálat, a Biztonsági Hírszerző Ügynökség (BIA), és keményen lépett fel a rendőrség is, a tüntetők adatait jogellenesen szivárogtatták az állami ügynökségek. Az exminisztert pedig már november 27-én kiengedték a letartóztatásból, ami minimum felvetette az igazságszolgáltatásba való politikai beavatkozás gyanúját.
Innentől a frontok megkeményedtek: a tüntetések egyre nagyobbá és elkeseredettebbé váltak, s többé már nem a tizenöt áldozat miatti gyásszal vegyes felháborodás hajtotta őket, hanem az az érzés, hogy a súlyos kudarcot valló állam nem szolgálni, hanem elhallgattatni és megfélemlíteni akarja saját polgárait. A közlekedési csomópontok tizenöt perces blokádjai során egyre több tüntetőt ütöttek el autóval. Biztonsággal persze – pláne az erőszaktól átitatott politikai kultúrájú Szerbiában – nem lehet tudni, hogy a tettesek dolgukra siető, felbőszült állampolgárok vagy pedig a hatalom ügynökei voltak, ám a helyzeten bizonyosan nem segítettek. Ahogy nem segítettek az ország két legfőbb vezetőjének érzéketlen nyilatkozatai sem. Miloš Vučević miniszterelnök december 15-én úgy fogalmazott, hogy „nem lehet leállítani egy országot azért, mert tizenöt ember meghalt, sem azért, ha százötvenöt, sem azért, ha ezeregyszázötvenöt”. Aleksandar Vučić pedig egy december 24-ei interjúban célozgatott arra, hogy ne nagyon ugráljanak a tüntetők, mert ha kell, ráküldi a diákokra a rendőrség különleges műveleti egységét, a kobrákat, akik „hat-hét másodperc alatt szétdobálnák őket”.
Decemberben az újvidéki tragédiától tematikailag egyre messzebb kerültek a tömeges, agresszív, olykor jogellenes demonstrációk. Motorjai az egyetemi hallgatók, ám vezéregyéniség nincs, nehogy támadást indíthasson a kormányzat egy konkrét ember ellen. A középiskolák és a felsőoktatási intézmények egész napos vagy még hosszabb blokádokat tartottak, december közepén pedig több mint ötven egyetemen szünetelt az oktatás, egynapos sztrájkba léptek az ügyvédek az igazságszolgáltatás munkájába való beavatkozást kiáltva.
December 22-én a belgrádi Slavija téren zajlott le az ország történetének legnagyobb, százezer fős tömegmegmozdulása,
immáron részben a rendőri erőszak ellen. Később tüntetések voltak a köztévé, az alkotmánybíróság és a BIA épülete előtt is, a diákokhoz pedig csatlakozott a legnagyobb tanárszakszervezet.
A kormány decemberben kezdte el építeni azt a narratívát, hogy a tüntetőket külföldi szereplők koordinálják, ám az építkezés akadályba ütközött. Vučić külpolitikai álláspontjával – következetes törekvés az EU-tagságra az unió szándékainak erőteljes megkérdőjelezése mellett, kimaradás a háborúból és a szankciókból, nyugati és kínai beruházások masszív ösztönzése, ragaszkodás Koszovóhoz – a szerbek alapvetően egyetértenek, talán egynémely környezetszennyezőbb beruházást leszámítva. S igazán potens külföldi ellenfele sincs az elnöknek. Egy rugalmas dealmakert mindenki szeret, ideértve az ügyben mély hallgatásba burkolózó Európai Uniót is, amely kétségkívül örülne, ha Szerbia szankcionálná Oroszországot, de tudja, hogy ezt az odahaza nem támogatott intézkedést nem kérheti úgy egy tagjelölt országtól, hogy nem kínál cserébe érdemi előrelépést a tagság felé.
Marad tehát egyetlen lehetséges bűnbakként az egykori háborús ellenfél, Horvátország. Ennek megfelelően a hatóságok horvát egyetemistákat utasítanak ki. Egy nyolcfős csoportot azzal az üzenettel küldött haza a határrendészet december végén, hogy üdvözlik a horvát titkosszolgálatot. Ezután két horvát–szerb kettős állampolgár diák tüntetőt próbáltak meg horvát kémnek beállítani, majd január 21-én kirángattak öt horvát diáklányt egy belgrádi hotelből, s deportálták őket.
Miután a tüntetők külföldi támogatásáról szóló narratívát nem sikerült semmivel alátámasztani, a demonstrációk pedig egyre csak nőttek,
Vučić alkura kényszerült.
Teljesítette a diákok négy követelését. Az újvidéki vasútállomással és az ügyben induló vizsgálattal kapcsolatos dokumentumok nyilvánosságra hozatala volt a legproblémásabb követelés: azok után, hogy többször is egy nem teljes dokumentumcsomagot hazudtak teljesnek, a diákok kevéssé hiszik el, hogy minden nyilvános. Vučić emellett kegyelmezési joga révén leállította a tüntetések miatt induló büntetőeljárásokat, a diákokkal szemben erőszakoskodók ellen büntetőeljárások indultak, illetve nőtt a felsőoktatás költségvetése. Emellett a Belgrád autokomandai autópálya-csomópontjánál lezajló tömegtüntetés, valamint egy ugyanazon a napon az újvidéki SNS-irodából érkező maszkos személyek által elkövetett erőszak után az elnök lemondatta a miniszterelnököt, aki 2012 és 2022 között Újvidék polgármestere is volt, illetve a jelenlegi polgármestert, Milan Đurićot, bejelentett egy nagyszabású kormányátalakítást is, valamint előre hozott parlamenti választást helyezett kilátásba.
Ezeknek a lépéseknek azonban nincs azonnali hatásuk: január 30-án a belgrádi egyetemek diákjainak jelentős része kétnapos menetre indult Újvidékre, hogy február elsején a „három hónap, három híd” akcióban segítsen a helyi diákoknak lezárni a város mindhárom Duna-hídját. Ez sikerült is, február elsején lezajlott a tömegtüntetés, amellyel kapcsolatban Vučević az eddigi erőszakosabb hagyományokkal szakítva kifejezetten távolmaradásra szólította fel az SNS szimpatizánsait.
Szerbia ismeretlen vizekre evez.
A diákok követelései teljesültek, Vučić aligha tud többet ajánlani nekik annál, mint amit eddig elértek nála. Adódik a kérdés, hogy az elnök lemondása lesz-e a következő követelés. Meglehet – ám egy alkalmatlan ellenzék és egy vezetőket szándékosan nem választó lázadó diákság mellett nem igazán volna kire leváltani egy népszerű álláspontokat képviselő elnököt, s azért az SNS támogatottsága sem párolgott el néhány hónap alatt. Kiegyezés tárgyalási alap nélkül vagy rezsimváltás alternatíva nélkül – e két zsákutca közül választhat most Szerbia.
Nyitókép: Pillanatkép egy belgrádi tüntetésről január 24-én
Fotó: AFP/Andrej Isakovic
Cél, hogy az elmúlt években „egyre gátlástalanabbul és egyre szélesebb körben beavatkozó külföldi hatalmakat, spekulánsokat” visszaszorítsák – hangsúlyozta Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője.
Egy jelölt közül sorsolják ki az elnököt!
S az is, miért áll be a másik felük kis túlzással a terrorszervezetekbe harcolni. Méghozzá egy nigériai szakértő, Olukayode Bakare el is magyarázta nekünk. Interjú!
A hadgyakorlaton a tervek szerint tengeri célpontok megsemmisítését, kárelhárítást, valamint kutatási és mentési akciók közös végrehajtását gyakorolják majd.
Franciaország és más európai országok megkezdték az ukrán hadsereg információs ellátásának megerősítését.
Molnár Attila a fedett pályás atlétikai Európa-bajnokságon 400 méteren szerzett aranyérmet, ezzel 1985 óta az első magyar futóként állhatott a dobogó legfelső fokára.
És még a magyar méhészet is bedőlne. Ennyi.
Cél, hogy az elmúlt években „egyre gátlástalanabbul és egyre szélesebb körben beavatkozó külföldi hatalmakat, spekulánsokat” visszaszorítsák – hangsúlyozta Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője.
