Itt és most volt elég, Damen und Herren, idáig nem romolhat a német-magyar viszony!

Nyitókép: Getty Images/Stadtratte 

Álltam tegnap este a Pesti Vigadó parkettjén a német nagykövetség fogadásán puccban-parádéban, és vártam egy ünnepélyes, szép pillanatot. A német egység napját jöttünk össze megülni, az európai történelem egyik legszebb momentumát: egy háborús bűneit meggyónt, gazdasági csodán átment, irigylésre méltó országba az utolsó európai államférfiak egyike, Helmut Kohl visszahelyezte népe szovjet megszállás alatt rekedt negyedét. S mindebben nekünk, magyaroknak is volt egy téglánk; minden sopronival együtt én is szívemben őrzöm ezt a néhány történelmi órát, pedig egy bő évtizeddel utánuk születtem. Micsoda mágikus szimbolizmus ez: 1989. augusztus 19-én a magyar-osztrák határkerítésnél feslett fel a közép-európai kommunizmus alapját képező hazugságszövet.

S történt mindez nálunk, nyilván, persze, nálunk, a helyen, ahol az igazság mindig elemi erővel buzog. Pont ugyanúgy nem állt meg a lábán a kommunista rendszer, ahogy az európai migrációs politika és az Ukrajna-politika sem áll meg a lábán. Felfeslik, először nálunk – amaz, akárcsak emezek.

Szóval vártam, hogy ezt a történelemkizökkentő pillanatot mi párszázan – németbarát magyarok, magyarbarát németek – együtt majd jól megünnepeljük. Hogy Paulaner Radebergerrel koccanjon, dirndlire csöppenjen sauerkraut, s hogy tudjunk azzal a méltósággal együtt emlékezni, mint az a régi idők szociáldemokráciájából származó államelnöknek, Frank-Walter Steinmeiernek és Sulyok Tamásnak augusztusban Sopronban még sikerült.

Nos, ehelyett ez lett.

„A bizalom mostanában egyre jobban megrendül”, finn és svéd NATO-csatlakozás bú, békemisszió bá, „Magyarország olyan úton jár, amely eltávolítja a barátaitól”, mondta első számú exportpiacunk, a legfontosabb európai ország nagykövete; és a mérgezett rebarbaratorta tetejére habtejszín gyanánt még odafújta halkan: „Magyarország valódi barátai Európában vannak, és ezen a konnektivitásról és a semlegességről szóló beszédek sem változtatnak semmit”. Volt szerencsém e diplomatikus és bölcs szavakat a kazah nagykövettel társalogva végighallgatni.

masszívan visszalökve ezzel a csehek, a szlovákok és a magyarok felzárkózását. Európa egyetlen jelentős országa lesznek ők, amely minden jel szerint recesszióban zárja a 2024-es évet, miattuk lesz az idei magyar növekedés a tervezettnek legfeljebb fele, de hasznos tanácsokkal azért így is szolgálnak a gazdaságpolitikánkhoz. Igitt!

Ide jutottunk. Na dnye, „a mélyben”, ez jut eszembe – Gorkij Éjjeli menedékhelyének sokkal találóbb orosz címe. Az a mélység, amiben a magyar-német kapcsolatok vannak, a Margarethe hadművelet óta nem volt ennyire elviselhetetlen. Itt és most volt elég; idáig nem romolhat a német-magyar viszony. Németország harmadik éve kudarcról kudarcra pattan,

Nem diktálhatja tehát barátainak és szövetségeseinek a lépést úgy, hogy közben maga sem tudja, merre megy. Mi pedig nem tehetjük meg, hogy nem hívunk fel a viszony rendeződéséig minden nap egy németet; hogy nem folytatunk kilátástalannak tűnő beszélgetéseket egészen addig, amíg egy szép napon elő nem bukkan a kilátás. A tisztességes magyar-német viszony nem perverz germanofilek fakultatív hóbortja, hanem sarokköve a magyar jövőnek; enélkül sem gazdasági semlegesség nem lesz, sem semmi más. Nem nyugodhatunk tehát bele abba, hogy a magyar habiszti és a német kockafejűség közösen ilyen mélyre navigálták a mocsárban ezt a létfontosságú viszonyt. Megértésre és együttműködésre vagyunk kárhoztatva, ha a „will dich lieben und verdammen” jegyében, akkor úgy – jó lenne, ha ezt mindenki felfogná. Budapest hívja Berlint, Berlin meg jelentkezzék! Wahnsinn, Blödsinn, Schwachsinn, ami itt folyik, s valakinek sürgősen meg kell nyomnia a nagy piros Reset gombot.