A szívnek meg kell hasadni: túl nagy a hajtás, nem bírják tovább a multimilliomos focisták

(Nyitókép: AFP)

Amióta világ a világ, mindenki panaszkodik a munkájára. Túl sokat kell dolgoznia, kevés pénzért, csekély megbecsülésért. Vagy egyszerre mindegyikre – ilyenek például az átlagos magyar munkavállalók –, vagy csak bizonyos elemeire.

Marad neki a túlzott hajsza. A bajnoki címvédő Manchester City labdarúgója, Bernardo Silva kifakadt a nagy terhelés miatt, ugyanis szinte minden héten két meccset kell játszaniuk. „Nagyon kevés időt töltök a családommal” – nyilatkozta.

Ez valóban szomorú, de mégsem különleges eset, mert

Az edzője, Pep Guardiola is elpanaszolta, hogy nagyjából két hét pihenőt kaptak a játékosai az évben, utána már az alapozásra kellett fókuszálniuk. Nem akarom elviccelni, de sok más szakma is van, ahol egyben két hétnél több szabadságot ritkán kap az ember. Persze, megerőltető a futballista élete, de aki negyven fokban az aszfaltot teríti, annak se báli szezon. „Az élet nem habostorta”, mondta Virág elvtárs, s ehhez hozzátehetnénk, hogy

Nyilván egy nagy sztárnak temérdek lemondással, fáradsággal jár a foglalkozása, de ezzel vannak így egy páran a műtősnőtől a postásig, az agysebésztől a szemetesig. Szokták a modern kor gladiátorainak is nevezni a sok-sok nézőt szórakoztató sportolókat; lehet, hogy gyakrabban kell az arénába lépniük, mint ókori sorstársaiknak, de legalább nem oroszlánok vagy karddal és szigonnyal felszerelt ellenfelek jönnek szembe. És szerencsésebb helyzetben vannak, mint mondjuk a bokszolók, akiknél az a lényeg, hogy minél több pofont kiosszanak (esetleg kapjanak);

Ugyanakkor ne feledjük, milyen irreálisan sok pénzt keresnek.

A korábban szintén kimerülésre panaszkodó Kevin De Bruyne heti négyszázezer fontot tesz zsebre, a fent említett Silva háromszázezret.

Még ha, tegyük fel, a felét le is adózza, a maradék nagyjából hetvenmillió forint, vagyis havi kétszáznyolcvan. Persze, Angliában minden drágább, bizonyos státuszszimbólumok is hozzátartoznak az életformához, de ha a jövedelme 20 %-át félreteszi, az is évi félmilliárd forintnak megfelelő összeg. (Én itt meg is állnék, ha csak szolid állampapírokba fektetem, akkor is pusztán a kamatok havi két millát tesznek ki. Megköszönném az eddigi lehetőséget, és a továbbiakban egész nap az ámbituson pipáznék.)

Cserébe valóban sokat kell dolgozniuk, de ha a bányász vállal plusz műszakot, vagy a bolti eladó másodállást, azok is sokat güriznek a megélhetésért, jobb életért, lakásért, és még csak nem is skandálja egy egész lelátó a nevüket, ha sikerül tíz kiflit és húsz deka füstölt tarját értékesíteniük.

(negyvenes férfiaknál az infarktus kötelező elem volt), pedig csak egy jobb autó vagy hétvégi telek volt a tét. Édesapám gyerekkori barátja a nyolcórás műszak letétele után esténként itt-ott maszekolt, éjszakánként egy bérelt pincében sablonokat vágott ki kartonból, közben folyamatosan dohányzott. Negyvenkét évesen meghalt, és a megálmodott jutalomba, a Rákoskeresztúron épülő családi házba már csak az özvegye és az árvája költözött be.

De ha tényleg sokallja a heti két tétmeccset komoly ellenfelek ellen, viszont szeret focizni, még mindig elmehet valami kisebb csapathoz játszani. A magyar NB II-ben – hála a létszámcsökkentésnek – csak harminc meccs van szezononként, esetleg még a Magyar Kupában egy-kettő, de onnan úgyis gyorsan kiesnek. A befektetéseiből úri módon megélhet, de még a magyar másodosztályú fizetésből is a jobb módúak közé tartozna Ajkán, Kisvárdán vagy Kozármislenyben.

***